Márkus Barbarossa János zenész, hangszerkészítő, régiségkereskedő és költő 1955-ben született az erdélyi Szilágyzoványon. Gitározni a művészeti népiskolában tanult Nagyváradon, előtte viszont a szilágysomlyói Mária-rendi kolostorban élő apácáktól sajátította el a zongora és a hegedű alapjait. Írt dalt a Metropolnak, basszusgitározott falusi bálokon és ha minden igaz, az utolsó váradi ortodox zsidó lakodalmat is ő muzsikálta le. Saját dalait először a Zenés Karaván című válogatáslemezeken lehetett hallani, amikor pedig megirigyelte tőle a Securitate a túl szabad zenészéletet, egy zománcgyárban kellett elhelyezkednie. És ez még csak a történet eleje…

„Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk
Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk?”

Szögezzük le az elején, hogy fogalmam sincs, milyen ember voltál! Nem ismertelek, nem találkoztunk soha, sőt fénykorodban még a nevedet sem tudtam. „Fénykorod”? Hiszen az egész életed az volt.

Vajon létezik átjárás a különböző generációk között? Vajon megértik egymást az egymást követő nemzedékek, vagy hermetikusan zár az a bizonyos üvegfal, amely elválasztja az egykor voltat a mától, a korcsoportok közötti kölcsönös értetlenség ‒ rosszabb esetben megvetés ‒ pedig „normális” viszony?

Nem tudom eldönteni, sajnáljam vagy irigyeljem-e a mai rockzenekarok többségének tagjait, akik légkondicionált, mindennel felszerelt, kényelmes buszokban utaznak a fellépésekre. Szuper érzés, tudom, ismerem. Csak hát ezek a srácok – sok egyéb mellett – kimaradnak a beatkorszak olyan „csodáiból”, mint a bulik színhelyére való eljutás izgalma, mert anno nem volt egyszerű feladat olyan járgányt szerezni, ami biztonságosan elvitt egyik helyről a másikra.

Orszáczky Jackie 1984-as év végén lépett fel ismét Magyarországon, a Vadászat lemezbemutatóján. Ugyan már a hetvenes évek végén is visszajött, ekkor kezdett el újra többet írni róla a sajtó. Az énekes-basszusgitáros karizmatikus figurája rányomta a bélyegét a későbbi zenészgenerációkra, ahogy a magyar rockzene értékelésére is. 1983-ban azt írta az Ifjúsági Magazin, hogy „Orszáczky Jackie, Baksa Soós és társaik népi hősökként élnek a rocktörténeti emlékeket ápolgatók szemében”.

Boros Zoltán zeneszerző, dzsesszzongorista 1971-ben lett a román televízióban sugárzott Magyar Adás zenei szerkesztője. Munkássága nélkül ma nehezen beszélhetnénk az erdélyi magyar könnyűzene hetvenes éveiről. Az ő nevéhez fűződik a rendszerváltás előtt kiadott erdélyi magyar könnyűzenei hanglemezek összeállításának, illetve felvételeinek java. A Magyar Adás ötéves kényszerszünete után 1990-től az újrainduló magyar szerkesztőség vezetője volt nyugdíjba vonulásáig. Azokról az időkről beszélgettünk vele, amikor bűnnek számított hosszú hajjal, szakállasan színpadra állni, a zenészek amolyan kulturális „fogyókellékek” voltak, magyar szót pedig háborítatlanul már csak a templomban, az iskolában és a színházban lehetett hallani.

Déry Tibor Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című műve először a Kortárs folyóirat hasábjain volt olvasható, de nem kell avatott esztétának lenni ahhoz, hogy érezzük: a kisregény megírásakor a nyolcvanhoz közelítő mester aligha folytatott a kortárs könnyűzene bugyraiban mélyfúrásokat, és aligha lehetett megveszekedett Stones-fanatikus.

A kedvenc zenéink között mindannyian számontartunk néhány nagylemezt, amelyek különösen kedvesek a szívünknek. Valami jeles esemény vagy emlékezetes történet kapcsolódik hozzájuk, netalán változást hoztak az életünkbe, ezért évtizedek elteltével is örömmel gondolunk vissza rájuk. Nálam az Omega három albuma is ilyen.

1973-ban, amikor Miskolcon megrendezték az első popfesztivált, még nagyon fiatal voltam, ezért arról lemaradtam, és csak a későbbiek folyamán olvastam az eseményről, illetve felvételeket is láttam róla az egyik zenecsatornán.

Az 1968-as romániai közigazgatási átszervezést követően Székelyföld egykori területét (Aranyosszéket leszámítva) három megyére osztották: Marosra, Hargitára és Kovásznára. A „tervezők” mindhárom esetben vigyáztak rá, hogy az új közigazgatási területek ne maradjanak színtiszta magyar lakossággal, így a megyehatár meghúzásánál román ajkú településeket csatoltak a magyar többségűekhez.