A kedvenc zenéink között mindannyian számontartunk néhány nagylemezt, amelyek különösen kedvesek a szívünknek. Valami jeles esemény vagy emlékezetes történet kapcsolódik hozzájuk, netalán változást hoztak az életünkbe, ezért évtizedek elteltével is örömmel gondolunk vissza rájuk. Nálam az Omega három albuma is ilyen.
Gyerekkoromban szerettem a hagyományos tánczenét. A rádióban hallgattam az aktuális slágereket, és lelkesen néztem a tévében a táncdalfesztiválokat, bár már akkor éreztem, hogy az Omega és az Illés számai közelebb állnak hozzám mondjuk Korda György vagy Ambrus Kyri dalainál. 1973 nyarán, 13 éves koromban jelentős változás állt be az életemben: rockrajongó lett a kisfiúból. A rádió egy zenei műsorából hírét vettem, hogy megjelent az Omega ötödik nagylemeze, és lejátszották a Hazug lányt. Igen, ez az, mondtam magamban, és egészen felpezsdültem a kőkemény ritmustól, Debreczeni pörgetős átkötéseitől, Benkő Hammond-játékától és Kóbor visszhangosított énekétől. Belemarkoltam a zsebpénzemet tartalmazó sárga műanyag játékbilimbe, elmentem a Mártírok úti Keravillba, és (emlékeim szerint 66 forintért) megvásároltam az Omega 5-öt.
A lemezjátszó a szüleim szobájában volt, és miután másnap reggel elmentek dolgozni, azonnal feltettem újdonsült szerzeményemet. Újra és újra meghallgattam, és ez így ment napokon át. Teljesen beleszerettem az A oldalba, a számok sorrendjét ma is fejből tudom. A B oldali Szvit viszont valahogy még nem fogott meg igazán. Mi lehetett az oka? Azt hiszem, az egyszerű tánczenéhez szokott fülemnek túl komolynak tűnt ez a zenemű, plusz furcsálltam, hogy egyes darabjaiban a gitár és az orgona mellett vonós nagyzenekari kíséret is megszólalt. Eljött a vasárnap, és lett egy kis baj. A szüleim finoman szólva jobban csípték Korda Györgyöt az Omegánál, és javasolták, hogy a pihenőnapjukon én is pihenjek kicsit. A következő vasárnapon észrevették az arcomon az Omega-elvonási tüneteket, és bölcs döntést hoztak: akkor jöjjön a gombhoz a kabát…
És vettek nekem egy egyszerű kis csehszlovák lemezjátszót.
Még manapság is, ha meghallom az A oldal valamelyik számát, az a nyár, az a feeling hasít belém. Odakint hét ágra süt a nap, rekkenő a hőség, én pedig az apró szobámban klottnadrágban és pólóban az Omegára tombolok. Minden héten másik nóta lett a kedvencem. A madár instrumentális részénél megállapítottam, hogy ez a zene az igazi rock and roll. Nézegettem a kihajtható borító belsején a zenészek fotóit, és elhatároztam: ezentúl nem megyek fodrászhoz, és azon gondolkodtam, hogy melyik Omega-tag hajviseletét kéne utánoznom. A borbélyhoz járást némi családi vitát követően megúsztam, anyám vágott vissza két-háromhavonta pár centit a hosszú hajamból, és végül úgy alakult, hogy Barta Tamás-fazonú sérót hordtam.
A gimnáziumi éveimben jutottam el a Szvit befogadásához, és már nagyon élveztem. Fordult a kocka, illetve a lemez. Szinte csak a B oldalt hallgattam. Tizenhat évesen ismertem meg a Uriah Heepet, és a birtokomba került dupla koncertlemezükön a July Morningot hallgatva konstatáltam, hogy az egyik zenei motívuma erősen emlékeztet egy régebbi kedvenc dallamomra… Igen, valami hasonlót játszik Benkő a Búcsúztató végén. Az én top bandám lopott volna a Uriah Heeptől? Nem, nem, hessegettem el magamtól a gondolatot. Arról van szó, hogy csak a nagyoktól csipegetett kicsit, ami nem gáz ‒ magyaráztam magamnak, és meg is nyugodtam.
Az Én elmegyek című dal sok évvel később önálló életre kelt az életemben. 1987 nyarán az egyik közeli barátom szűk körben elárulta, hogy el fogja hagyni az országot, Franciaországba távozik, és tervei szerint ott telepszik le. A disszidálása előtt néhány nappal búcsúbulit rendezett. Hatan-heten ültünk a Mártírok úti lakásban, zenét hallgattunk, sokat röhögtünk és erősen italoztunk. Egyszer csak valaki énekelni kezdett.
„Én elmegyek, szólt a kisgyerek, neked elmondom, másnak senkinek…”
Mindenki bekapcsolódott, együtt énekeltük végig a dalt, aztán újra elölről. Már nem volt röhögős a hangulat, és a házigazdánk kicsit elérzékenyült. Éjfél után jöttünk el tőle, a maradék pezsgővel felszerelkezve léptünk ki az utcára, és ordítva gajdoltunk: „nem szóltam, neki nem mondtam, nincsenek szigetek, csak azt mondtam, fiú ég veled, várom a leveled”. Azt hiszem, a környék álmukból felriadó lakói nem zártak minket a szívükbe.
Az Omega 1976-ban. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
1976. augusztus 19. szombat, Kisstadion. Az Omega-koncert felvezetéseként a műsorvezető egy kis kvízjátékot hirdetett meg. Ha a nézők közül kiválasztott játékos helyesen válaszol három zenei kérdésre, akkor megnyeri az együttes tagjai által dedikált Time Robber című friss-ropogós nagylemezt. (Azt a nagylemezt, amelynek az anyagát a banda aznap este először mutatta be Budapesten.) Több tucatnyian nyújtogatták a karjukat az elöl állók közül, majd felszaladt a színpadra egy farmerdzsekis, hosszú hajú pali. Bár messze ültem, azért egyből felismertem. Gimnáziumi évfolyamtársam, Szilágyi Imi volt az, iskolánk egyik legrosszabb gyereke, és az Újpest ifjúsági jégkorongozója. A három egyszerű kérdés az Omega munkásságához kapcsolódott, Imi vágta mind, aztán diadalmasan a feje fölé emelte a lemezt, és tapsvihar közepette visszament a helyére.
A koncert után hazaérve elhatároztam, hogy már hétfőn felhívom őt, kölcsönkérem a lemezt, hogy felvehessem kazettára. Így is történt. Kedden délben érkeztem meg Imiék Marx téri lakására, ő azonnal feltette a Time Robbert, és meghallgattuk a lemezt. Közben megdumáltuk a koncert minden egyes momentumát, és egyetértettünk abban, hogy az űrkorszakába lépett Omega újszerű zenéje a Pink Floydos ízeivel együtt baromi jó. Imi elmondta, hogy a napokban már ronggyá hallgatta a lemezt, de azért három nap múlva vigyem vissza neki, mert csak addig tudja nélkülözni.
Nagylemezt akkoriban nejlon reklámszatyorban volt szokás szállítani. A Time Robbert szatyor nélkül, a kezemben magam mellett tartva hoztam el Imitől, azért, hogy az utcán mindenki lássa. Büszkén lépegettem a Szent István körúton, aztán a 91-es buszon egy torzonborz srác megszólított, hogy kézbe vehetné-e az albumot, hogy közelebbről megcsodálja. Odaadtam neki, és röviden elmeséltem a lemez sztoriját.
Odahaza szinte folyamatosan szólt a szobámban a Time Robber. A felvétel kiváló minőségű volt, hosszasan nézegettem a pompás borítót, és az a képzetem támadt, hogy az Omega egy nagy nyugati banda lett. Lám, Kóbor angolul is énekel, és így néhány napra beköltözött hozzám a Nyugat, hát ez tök jó! Na ja, persze az Omega azért mégis csak magyar, és ez a kettőség boldogsággal töltött el. Telefonon elújságoltam a barátaimnak, hogy az Omega-koncert nyereménytárgya jelenleg nálam van… El voltak ájulva. Délelőttönként a lakásunkban zajlott a gombfoci-bajnokság, a három szomszéd haverom pedig minden megérkezéskor ragaszkodott ahhoz, hogy a meccsek előtt játsszam le nekik a teljes anyagot, mert arra koncentrálni kell, játék közben hallgatva pedig elvonná a figyelmüket a mérkőzéstől. Felhívtam egy közelünkben lakó Omega-fan osztálytársnőmet is a Time Robber hírével, mire ő izgatottan közölte, hogy azonnal átjön. Azt mondtam neki, inkább én mennék hozzá. Hogy miért javasoltam ezt? Azért, hogy lemezt a hónom alá csaphassam, és az összes járókelő szemrevételezhesse.
Nem vittem vissza három nap múlva Iminek a Time Robbert. Sunyiság volt részemről, vártam, hogy ő jelentkezzen, addig is birtokolhatom ezt a csodás ereklyét. Vasárnap felhívott, hogy mi van? Gyorsan átvettem kazettára a lemezt, és hétfő délelőtt elindultam hozzá. A Time Robbert nem tettem reklámszatyorba, magam mellett tartva vittem, hogy az utcán mindenki láthassa.
Sokáig nem ismertem az 1970-ben megjelent Éjszakai országút című Omega nagylemezt. A baráti körömben az első két Omega-album sokaknak megvolt (nekem csak a második), a harmadik valahogy elkerülte a figyelmünket. Persze az Éjszakai országút legnagyobb slágereit – Oh, Barbarella; Utcán, a téren; Az éjszakai országúton – hallottam a rádióban, de a többi nótának a létezeséről sem tudtam egészen 1978-ig. Abban az évben egy újsütetű, ádáz omegás barátom a nála tartott házibulin lejátszotta az Éjszakai országutat. El voltam képedve. Eddig én ezt hogyhogy nem fedeztem fel? Az Omega szintlépésének tartottam a lemezt, mert az anyagában a korábbiakhoz képest erőteljesebben dominált a progresszív rock. Oh, jöjj!; H., az elektromos fűrész; Utazás a szürke folyón és a többi, imádtam őket!
Számos helyen elolvastam, mit gondolnak az Éjszakai országútonról a kritikusok. A többségük a régi Omega gyenge dobásának, de legalább is visszalépésnek tartotta azzal a megjegyzéssel, hogy már érezni rajta a zenekaron belüli nézetkülönbségeket, a széttartást, és a közelgő különválásukat. Hát, nem tudom… Én, az egyszerű rajongó a legjobb lemezüknek tartottam, és a zeneanyagot nagyon egységesnek éreztem.
Az Én elmegyek című dalhoz hasonlóan az Éjszakai országút egyik száma is önállósította magát, vagyis a hozzá fűződő történettel kapcsolódva maradt meg kitörölhetetlenül az emlékezetemben. 1981 szeptemberében két barátommal kitaláltuk, hogy meglátogatjuk gimnazista barátnőinket a szüreti táborban, ahol egy hétig társadalmi munkában szőlőt szedtek. A pontos címet nem tudtuk, csak azt, hogy valahol Kecskemét határában kell keresnünk őket. Az egyik barátom felvetette, hogy ha késő délután indulnánk, akkor mehetnénk kocsival. Az apja 4 óra után ér haza a munkából, a ház előtt leparkol, utána már ki sem dugja az orrát a lakásból, ő pedig lenyúlja a Zsigulit, és startolhatunk. Lopni azért kell a verdát, mert amíg ő nem teszi le a jogsit, addig a papája hallani sem akar arról, hogy a volán mögé üljön.
Minden a srác terve szerint alakult. 5 óra körül indultunk el, és hamar leértünk Kecskemét határához, ott viszont megrekedtünk. Sorban kérdeztünk meg boldog-boldogtalant, hogy merre van ez a tábor, de senki sem tudta. Már sötétedett, amikor néhány tökrészeg biciklis munkás imbolygott felénk. Megállítottuk őket, és ők útba igazítottak minket. A tábor portása nem tüntetett ki minket a szimpátiájával. Komor arccal kijelentette, hogy a tábor nem kocsma, nem lehet idegeneknek csak úgy bemászkálni, és kérésünkre, hogy akkor hívassa ki az általunk megnevezett lányokat, a fejét rázva magyarázta: ez egy munkahely, kimászkálás sincs, ők már vacsoráznak, és hamarosan aludni mennek. Közben megérkezett egy tanárnő, aki mosolyogva megjegyezte, hogy üzenetet át tud adni. Mi annyit üzentünk a csajoknak, hogy itt jártunk… Aztán távoztunk.
Kicsit káromkodva, és lógó orral, dohogva szálltunk be a kocsiba: milyen szépen kitaláltuk és meg is valósítottuk a kirándulást, erre végül dolgunk végezetlenül kell eljönnünk. Az anyósülésen ülve én kezeltem a rádiómagnót, és betettem valami válogatáskazettát. Egyszer csak megszólalt az Az éjszakai országúton, ami egycsapásra felvillanyozott minket. Száztízzel téptünk a sötétségbe borult vidéken át, körülöttünk autó egy szál se, a fák bizonytalan árnyakként suhantak el mellettünk, és nagyon magasan a telihold ragyogott. Presser Gábor és Adamis Anna varázsos szerzeménye a hangulatában tökéletesen harmonizált éji valóságunkkal. Énekeltünk, és újra meg újra visszatekertem a felvételt. Mire Budapestre értünk, már nagyon jó kedvünk volt. Az Omega megmentette a napunkat.
Szerző: Kabai József
Nyitókép: Az Omega együttes tagjai a Hősök terén.Balról: Molnár György, Mihály Tamás, Benkő László, Kóbor János, Presser Gábor, Laux József. Fortepan / Urbán Tamás
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
