Boros Zoltán zeneszerző, dzsesszzongorista 1971-ben lett a román televízióban sugárzott Magyar Adás zenei szerkesztője. Munkássága nélkül ma nehezen beszélhetnénk az erdélyi magyar könnyűzene hetvenes éveiről. Az ő nevéhez fűződik a rendszerváltás előtt kiadott erdélyi magyar könnyűzenei hanglemezek összeállításának, illetve felvételeinek java. A Magyar Adás ötéves kényszerszünete után 1990-től az újrainduló magyar szerkesztőség vezetője volt nyugdíjba vonulásáig. Azokról az időkről beszélgettünk vele, amikor bűnnek számított hosszú hajjal, szakállasan színpadra állni, a zenészek amolyan kulturális „fogyókellékek” voltak, magyar szót pedig háborítatlanul már csak a templomban, az iskolában és a színházban lehetett hallani.

Mit kezdtél a diplomáddal, miután elvégezted a zeneakadémiát?  

A diplomámmal eleinte semmit, mivel volt egy másik képesítésem: zenekarvezető. Korábban ugyanis már letettem a működéshez szükséges „atestat” vizsgát, tehát engedélyem volt vendéglőkben, de akár koncerten is zenélni. A zenekaromban első osztályú besorolást kapott mindenki, úgyhogy amikor diákkoromban Kolozsvárról lementünk a román tengerpartra muzsikálni, megszereztük a megélhetéshez a pénzt a következő tanévre. 

Mikor volt az első találkozásod a rádióval, televízióval?

A Kolozsvári Rádióban volt egy élő adás, az Acusticon, amibe meghívták az együttesünket, az Egyetemiek Háza Jazz Kvartetjét. Beszélgettünk a fekete művészetről, és illusztrációként egy bukaresti ismert énekesnővel dzsesszdarabokat játszottunk. Felvételeket is készítettünk a kiváló zenei szerkesztő, Porzsolt Viktor irányításával. Ezt követően hívtak meg bennünket 1966-ban a bukaresti tévéstúdióba. Ma is megnézhető egy felvétel, amelyen Tripa János szaxofonozott, Oana Caius bőgőzött és Puiu Hațeganu dobolt, én voltam a zongorista és a zeneszerző.

Szóval több hasznát vetted az előadói engedélynek, mint az egyetemi diplomának.

Eleinte. 1967-ben végeztem, ezt követte az a bizonyos repartíció vagyis kihelyezés, amikor munkahelyet választhattunk, annak függvényében, hogy milyen jeggyel zártak le. Az én szakomon a három konziból nekem volt a legjobb jegyem, ezért nagyon reméltem, hogy a Bukaresti Rádióhoz kerülhetek zenei szerkesztőnek, de a bizottság elnöke szerint ehhez az álláshoz bukaresti személyi igazolvány volt szükséges, ezért keresnem kellett egy másik helyet. Majdnem találomra az egyetlen kolozsvári állást választottam. „Zenei instruktor” ‒ utólag tudtam meg, hogy ez akkordeon és mandolin oktatói állás volt egy szakközépiskolában.

Az az igazság, hogy a mai napig se tudom, hol lehetett ez az iskola, mert inkább szabadúszó maradtam, ami azért nem volt kockázatmentes, pláne Romániában.

De bevált, hiszen, ha nem is úsztál, de hajóztál.

Igen, egy darabig nagyon szépen működött, a hajózenészség csodálatos élmény volt. A Neckermann cég repülővel turistákat hozott Németországból Konstancára, akik itt felszálltak a Transilvania hajóra. A hajó Genováig a Földközi-tenger tíz európai és afrikai kikötőjében állt meg. Azután Genovában a visszaútra ismét felvett egy teljes hajónyi turistát, akikkel ugyanazokat a kikötőket érintve érkezett vissza Konstancára. Gondold el, hogy ez milyen élmény volt 1967-ben nekünk, akik sose jártunk külföldön, pláne nyugaton!

Óriási élmény lehetett, főleg a hatvanas években. Szóval a román Transilvania hajónak Boros Zoltán volt a zongoristája… Arról hallottam, hogy magyarországi zenészek járták a világot, de hogy Romániából is kiengedték őket, azon csodálkozom. Hány éves voltál akkor, huszonhárom-huszonöt?

Huszonnyolc. Olyan útlevelet kaptam, amiben a vízum az összes Földközi-tengeri országra szólt. Utólag jöttem rá, hogy a zenészek csak amolyan kulturális „fogyókellékek” voltak valutaszerzéshez, ha kint maradtak, nem volt nagy kár.

Ezek a hajóutak komoly valutabevételt jelentettek az országnak.

Végül mégis a szárazföldet választottad, ott pedig a televíziót. Hogy lettél tévés szerkesztő?

A szabadúszás nem egy stabil életforma, nagyon nehezen lehetett akár pár hónapos szerződést szerezni. Ha pedig lejárt, az ember nem igazán tudta, hogy utána mihez kezdjen. Ez a bizonytalanság óriási stresszt jelentett, főleg azoknak a zenésztársaimnak, akiknek már családjuk volt. Amikor Nagyváradon a színháznál kiürült egy karmesteri poszt, elvállaltam. Két évig voltam színházi karmester és zenei mindenes. Érdekes, tanulságos időszak volt.

Azért az már másfajta zene volt, mint amit a hajón játszottál.

Persze, színházi zene volt, de könnyűzene is volt benne. Zenés darabok, zenés előadások és szilveszteri kabarék, élő zenével. Színpadi kísérőzenéket is kellett komponálnom vagy összeállítanom. Élveztem, hogy színházban dolgozhatok, sok színész barátom lett, Szabó Ódzsa rendezővel pedig életre szóló barátság szövődött köztünk. Mégis, valahogy úgy éreztem, szakmailag máshol lenne a helyem. Az, hogy bemutatunk egy előadást, és még eljátsszuk kétszer-háromszor, az rendben van. De amikor ugyanazt hetvenszer kellett előadni – akkor még volt ilyen, nem is ritkán –, azt én már nehezen viseltem. Nem véletlenül közeledik az ember a dzsesszhez, ahol egy darabot kétszer sem játszanak el egyformán, ez benne az izgalmas, a nagyszerű.

De amikor ugyanazt ugyanúgy százszor kellett eljátszani, én úgy éreztem, hogy az ember robottá válik. Ez a veszély kevésbé fenyegeti a mai színházakat.

Szóval, amikor meghallottam, hogy a Román Televízióban megszületett a Magyar Adás, megérdeklődtem, hogy van-e zenei szerkesztőjük. Kiderült, hogy nincs. Az akkori főszerkesztőnek, elmondtam Bodor Pálnak – akivel a Siculus fesztiválon ismerkedtem meg, ő a zsűriben ült, én pedig a színpadon voltam –, hogy nagyon szívesen jönnék zenei szerkesztőnek. Azonnal igent mondott, mert mint kiderült, számára fontos volt, hogy minél több mindenkihez szólhasson az adás, ne csak „duma” legyen, ahogy mondtuk később. Majdnem egy év kellett hozzá, míg kiharcolta, hogy a rossz káderlapom ellenére 1971-ben felvegyenek.

Fotó: Zilahi Csaba

Végül sikerült, és nekifogtál. De mi volt pontosan a feladatod?

Jó ideig minden zenei műsort én készítettem. Operától könnyűzenéig, kórusmuzsikától magyar nótáig, népi együttesek műsoraitól a rockmuzsikáig. Nem volt könnyű, de óriási kaland és élvezet volt és hatalmas küzdelem, hogy megtanuljam a mesterséget. Az, hogy ismertem a polifónia szabályait vagy a dzsessz-akkordokat, semmit sem segített, hiszen a tévéműsor készítése egész más.

Úgy kellett elkezdjem a munkát, hogy még nem értettem ahhoz, amit csinálok. Eleinte segítettek az operatőrök, a vágó, a rendező kolléga, igyekeztem mindenkitől tanulni, akitől lehetett, és persze faltam a szakkönyveket.

Gondolom, a munkaköri leírásodban nem az szerepelt, hogy fel kell lendíteni az erdélyi magyar könnyűzenét.

Annyi volt, hogy sok zene kell. Könnyűzene feltétlenül legyen – mondta Bodor –, mert úgy gondolta, hogy ez a műfaj népszerű és nézőket hoz. Joggal. 1970-ben indult Székelyudvarhelyen a Siculus táncdalfesztivál. Engem is felkerestek a szervezők Nagyváradon, kérdezték, hogy van-e valami ötletem. Mondtam, hogy szerintem ez a viadal nem a magyarországi vagy nyugati slágerek előadói versenye kellene legyen, hanem egy, a saját szerzemények bemutatására szolgáló, valódi erdélyi fesztivál lenne a legfontosabb. Zenészeink vannak, énekeseink vannak, de egyelőre főleg a magyarországi slágereket éneklik.

Így született meg az erdélyi magyar könnyűzene!

Már volt, 1970 előtt is, de így kapott polgárjogot. A Siculus fesztiválnak nagyon-nagyon sokat köszönhettek a komponálgató muzsikusok, mert addig nem is tudták, hogyha írnak egy dalt, akkor az miként jut el a közönséghez. Elég volt nekik, ha a szórakozóhelyeken, klubokban, művelődési házakban külföldi és magyar slágereket énekeltek. Szóval a Siculuson született meg az igény a saját dalokra.

Az pedig nagyon ösztönző volt, hogy ezeket egy országos fesztiválon mutathatták be.

Sőt, ha jó a dal, még a televízióba is bekerülhetett!

Bizony, a tévé volt a nagy újdonság. A Siculus kezdő zenekarai esetében eleinte senki sem volt igazán médiaképes. Az élő előadást úgy nyersen, hibákkal nem lehetett képernyőre vinni, ezért azt javasoltam, hogy előbb készítsük el a hangfelvételeket, és a gálaesten, amit a tévé közvetít, legyen playback. De a tátogás ellen minden együttes és énekes hevesen tiltakozott, a hangfelvételeknek viszont örültek. Ezeket Borbély Zoltán, a Marosvásárhelyi Rádió zenei szerkesztője, zenei rendezője készítette. Az ő segítségével végül is sikerült megoldani a playbacket, így aztán a zenekarok sokkal jobban szóltak, mintha élőben játszottak volna, és akkor úgy nézett ki, hogy itt már van könnyűzene. Eleinte tehát azt játszottuk, hogy tegyünk úgy, mintha már lenne. Ez pedig odavonzotta a többi fiatal zenészt, egyre több levelet kaptam a szerkesztőségben kezdő együttesektől: „van egy zenekarunk, én tudok énekelni, tessék meghallgatni!” Jártam az országot, hogy megtaláljam a tehetségeseket, például a Metropolt, akik egy váradi pincében gyakoroltak. 

A hetvenes években a Siculus fesztiválon kívül még volt a csíkszeredai Ezüstfenyő fesztivál, Sepsiszentgyörgy mellett a Rétyi Nyírben a Tavirózsa fesztivál. De aztán nem sokáig lehetett fesztiválozni.

Nem bizony. A rendszer bekeményített, és ez nemcsak a könnyűzenének, de a többi műfajnak is sokat ártott. A Siculus négy kiadást ért meg, mígnem a Hargita megyei propaganda titkár, Szekeres elvtárs jelezte, hogy át akarja tenni a fesztivált a megyeszékhelyre, Csíkszeredába. Zavarta, hogy egyre több rockegyüttes lépett fel, ráadásul hosszú hajjal, szakállal, ami nagy bűnnek számított. Azt is kifogásolta, hogy kevés dal hangzik el románul, mivel csak a meghívottak között voltak román előadók. Aztán inkább letiltotta.

A hetvenes években kezdődött egy általános folyamat, ami aztán a nyolcvanas években teljesedett ki. Ennek az volt a lényege, hogy ne legyenek Erdélyben külön magyar rendezvények, hanem csak román és magyar vegyesek. A nyolcvanas évek végén Erdélyben magyar szót háborítatlanul már csak templomban, iskolában és színházban lehetett hallani.

A magyar népi együttesek előadásainak is legalább a fele román kellett legyen.

Nos, miután a Siculus fesztivál 1973 után megszűnt, próbáltunk a televízióban más hasonló rendezvénysorozatot elindítani. Az erdélyi magyar városokban megrendezett Zenés Karavánban vagy a Tapsoljuk Kolozsvárt című sorozatban mindig is volt könnyűzene, folk, rock és régizene. Temesváron megpróbáltam egy, a Siculushoz hasonló többnapos versenyfesztivált megszervezni Ifjúsági Zenei Hétvége címmel. Az első nagyon szépen sikerült, zeneileg is, és jó körülmények között zajlott le. Ám a másodikon megjelent a Kommunista Párt megyei első titkára, és mindenbe belekötött. Például abba, hogy Virányi Attilának hosszú haja van. Azt mondta a mellette álló kis pártaktivistának, hogy „ha a színpadra bejön ez a hosszú hajú szakállas, leállítod a koncertet”. Aztán amikor elkezdődött a próba, rögtön szólt az aktivistának: „Ettől a hangerőtől leszakad a plafon! Ha meghalljátok, hogy ilyen hangosan játszanak, megállítjátok a koncertet”. Na, mondom, ebből cirkusz lesz, provokáció. Végül le kellett mondjam a nyilvános koncertet, a teremben csak a zsűri maradt és ötven szekus tanonc. Őket azzal küldték be, hogy vigyázzanak a rendre. Ez a versenyfesztivál volt az utolsó próbálkozásom, ezt követően egyszer még egy hiperkoncert erejéig összeverbuváltam a székelyudvarhelyi Sportcsarnokba a legjobb erdélyi magyar rockegyütteseket, és többet nem kísérleteztem fesztiválokkal.

A teljes interjú ide kattintva olvasható.

Szerző: Zilahi Csaba

Nyitókép: Boros Veronika

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.