Szomjas György (1940–2021) a magyar populáris kultúra talán legfontosabb vizuális dokumentátora volt. Ahogy mondani szokta, számára 1956 két szempontból is meghatározó élményt jelentett: egyrészt gimnazistaként átélte a forradalmat, másrészt bejött az életébe a rock and roll. Aztán tősgyökeres urbánus fiatalként 1972 karácsonyán Sebő Ferencékkel együtt ő is megszédült Széken, Kali néni táncházában, majd egy akkoriban készült, de dobozban maradt 15 perces idegenforgalmi propagandafilmben összehozta a folkot a progresszív dzsesszrockkal. A hetvenes évekbeli betyárfilmjeivel (Talpuk alatt fütyül a szél, 1976, Rosszemberek, 1978) újszerű hangütést hozott a magyar filmművészetbe, 1981-ben pedig ő rendezte a betiltás határán billegő Kopaszkutyát. 2021. április 7-én bekövetkező halála előtti hetekben – hét menetben – Szomjas György a diktafonomba mesélte az életét. Az alábbi részletet a közösen tervezett memoárkötet könnyűzenei vonatkozású passzusai alapján készítettem.

A hatvanas évek második felében Mick Jagger úgy nyilatkozott, hogy tizenöt-húsz év múlva emlékezni sem fog már arra, hogy valaha a Rolling Stones frontembere volt, és hozzátette, hogy inkább legyen halott, semmint, hogy negyvenöt évesen is a Satisfactiont kelljen énekelnie.

A rendszerváltás előtt megjelent magyar rocktörténeti kötetek szinte mind legendásak, Bakos István Gitárhősök ‒ nimbusz nélkül című könyve azonban egészen ritka darab. Évekbe telt, mire egy példánya a kezembe került.

A múlt század hatvanas éveinek második, hetveneseinek első fele tizenévesként bennem is mély nyomot hagyott. Erdélyi lévén abból az időből semmilyen relikviát nem őrzök, amely közvetlenül kötődne a magyar rockzene hőskorához, csupán emlékeket.

„Elmentek a fiúk, de itt maradt az idő…” – énekelte anno, amikor egy szám erejéig átvette Menyhárt Jenőtől a mikrofont. Az URH és az Európa Kiadó alapító tagja nemrég Ausztráliából tért haza, hogy felvegye az első szólólemezét, amit nyáron többfelé is bemutat. Bár jó szívvel ajánljuk az új dalait is, mi ezúttal a kezdetekről kérdeztük Kiss Llacit.

A vidékről feltörő magyar zenekarok között az ismerőseim ritkán szokták emlegetni a már 1972-ben megalakult szombathelyi Lordot, akiknek 1985-ben jelent meg először nagylemezük. Igaz, az még Ausztriában.

Ha valakire egyáltalán nem igaz a dobos szarkasztikus definíciója, miszerint a zenész legjobb barátja, az Solti János. Hogy a Generálon, az LGT-n, a Hobo Blues Banden túl megszámolni sem lehet, hány magyar és nemzetközi produkcióhoz adta tudását rocktól, poptól, funkon, dzsesszen át akár rock and rollig, az elég sokat elárul a személyiségéről. A Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola dzsessz tanszakán Kovács Gyula tanítványaként végzett dobos minden jó zenei impulzust képes magába szívni, aztán pedig kivételesen karakteres ízt hozzátenni a végleges produkcióhoz.

„Oh, azok a nyolcvanas évek! Az ötven körülieknek mára ez jelenti a nosztalgiát. Kecskemét is belemászott a new wave-be rendesen! Már az évtized elején elkezdődött a nyüzsgés: punk- és újhullámos együttesek tekeregtek elő minden sufniból, és úgy forogtak önkörükben, mint szalagos magnó orsóján a szalag” – írja mini esszéjében a lokálpatrióta kultúrmisszionárius, az egykori LA-KA-MA, valamint a jelenleg is működő Árpád Mozi Pionyír zenekarok dalszerzőjeként és frontembereként is ismert Bori Ernő, akinek élőszóbeli visszaemlékezéseiből szereztem tudomást megannyi rendszerváltás (és Kecskemét) környéki könnyűzenei megmozdulásról. (A továbbiakban kiemelt forrásként használom Bajáki Zsanett vele készített, lejegyzett, részleteiben kivonatolt, a baon.hu portálon megjelent beszélgetését.) Általános tapasztalatom, hogy a legtöbb információhoz (e témakörben legalábbis) az elenyésző archív anyagok híján amolyan „népi gyűjtések” útján juthat az arra ácsingózó zenebúvár.

Annak volt szerintem igazán jó élete, aki a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években tengette suhancos éveit. Virágkorát élte a rockzene, ikonikus zenekarok születtek, szárnyaltak és intettek búcsút a világot jelentő deszkáknak.

1981. Győr, Kossuth Zsuzsanna Leánykollégium. Hogy pontosan melyik napon történt, azt már elmosta az idő. Ami biztos, hogy aznap levelem jött. Az volt a szokás, hogy az érkező leveleket kirakták az előtérben egy kis asztalra. Általában tele volt ez a bútordarab. Mikor megérkeztünk az iskolából, oda vezetett az első utunk.