„Elmentek a fiúk, de itt maradt az idő…” – énekelte anno, amikor egy szám erejéig átvette Menyhárt Jenőtől a mikrofont. Az URH és az Európa Kiadó alapító tagja nemrég Ausztráliából tért haza, hogy felvegye az első szólólemezét, amit nyáron többfelé is bemutat. Bár jó szívvel ajánljuk az új dalait is, mi ezúttal a kezdetekről kérdeztük Kiss Llacit.

Hogyan találtatok egymásra te és a basszusgitár?

Először dobolni akartam, kiskamaszként jártam is órákra fél-egy éven keresztül egy félprofi együttes dobosához. A zenekar próbatermében voltak az órák, úgyhogy néha belenézhettem az „igazi” zenészek igazi hangszeres gyakorlásába. Később kaptam egy hatalmas, ormótlan orosz dobozgitárt, amin eleinte inkább csak basszus-szólamokat játszottam. Valamilyen hangszer – fuvola, furulya, rokon által rám testált bécsi rövidzongora – mindig kéznél volt, ezekkel rengeteget babráltunk, és amit éppen le tudtunk velük vagy rajtuk játszani, az volt a zene: ha az éppen három hang volt, akkor a zene három hangból állt és abból próbáltunk meg kihozni valami érdekeset és kreatívat. Hosszú ideig csak azt tudtuk lejátszani, amit mi találtunk ki, a zenénk így nagyon egyszerű, de tanult sémáktól mentes maradt; sokszor találtuk fel a spanyolviaszt, de előfordult az is, hogy teljesen újszerű dolgok születtek. Bár játszani nem igazán tudtunk, nagyon sok – és jó – zenét hallgattunk, úgyhogy a balgák bátorsága párosult egy szofisztikáltabb belső zenei világgal és a ránk szakadó szabadsággal, ami abból eredt, hogy egyetlen pillanatig sem vágytunk sem karrierre, sem pénzre, sem pedig bármiféle hivatalos elismerésre. A világunk egyszerre volt nagyon behatárolt és nagyon tágas.

Fotó: Fortepan / Várkonyi Péter

A napjaink rendszerint egyensúlyozási mutatványokkal indultak – hogy valami kis pénz kerüljön és akkoriban nem kellett sok, és hogy ne vigyen el a rendőrség közveszélyes munkakerülésért, de közben a lelkünk szabadsága se nyomorodjon meg és porosodjon be valami értelmetlen munkahelyen, majd a város legkülönbözőbb pincéiben tartott, véget nem érő és fülsüketítő próbákkal folytatódtak, hogy aztán a Fiatal Művészek Klubjában végződjenek, ahol a képzeletnek illett szárnyalnia a poharak mellett. Ott éjjelente barátságok, szerelmek és zenekarok alakultak, közös projektek születtek, összekerültünk egy rakás hasonló korú, élethelyzetű és érdeklődésű fickóval és az ő munkásságukkal; belefolytunk egymás életébe és munkáiba, meghívtak minket ide-oda, mi meg visszahívtuk őket. Az említett klub – azon felül, hogy nyilvánvalóan megfigyelés alatt állt – gyűjtőhely és kocsmaműhely volt, egy koncertekkel és kiállításokkal teli sziget vagy gettó, kinek hogy tetszik. Ugyanakkor számunkra ez volt az egyetem is, ahol megismerhettük és megismertethettük egymással a fontos könyveket, filmeket és zenéket, ezáltal pedig kialakult egy szerves közösség, fórum, agóra – vagy, ahogy Brian Eno nevezi –, egy „scenius”, ahol a szcéna egyfajta áramlat, ami alapsebességet biztosít azoknak, akik belekerültek. Így az általunk érdeklődéssel, tehetséggel és együttműködő-készséggel létrehozott produktumok eleve magasabb minőségűek lettek, mint amilyenek a szcéna nélkül valaha is lehettek volna.

Hogyan alakult meg az Orgazmus együttes? Miből merítkeztetek ez idő tájt, miként éltétek meg a közös zenélést?

Az Orgazmus együttes valójában sosem létezett. Zenélgettünk Menyhárt Jenővel, ezért zenekart akartunk. Kerestük a lehetőségeket és az embereket, a leendő formációnak azonban néhány szövegen és dalkezdeményen kívül csak a neve volt meg, de azt is örömmel adtuk fel, amikor Müller Péter Sziámival kezdtünk dolgozni. Bárdos Deák Ági lett az alakuló zenekar keresztanyja. Emlékeim szerint a Bon bon si bon című szám és az URH név is a papám Skodájában született meg, amikor a Kulich Gyula téri koncert előtt ültünk benne négyen; én kezdtem el skandálni az alapot, Péter a Blahás versszakot, Ági a rendőröset, a csak egy parti kezdetű részt meg Jenő hozta. A refrént egy Vibrators-szám első sorából fordítottam.

A kommunánk tervezése folytán kerültünk kapcsolatba Xantus Jánosékkal, akik túl voltak egy hasonló kísérleten; ha jól emlékszem, rajtuk keresztül jutottunk el a Molnár Gergely Ganz Művházban tartott előadásaira is. Akkor már itt volt a punk, de arra, hogy ez hogyan szólalhat meg magyarul – úgy méghozzá, hogy a káromkodva tagadásnál több legyen benne –, és hogy miként válhat művészi koncepcióvá, arra ezek az előadások vezettek rá. Amikor aztán Péter megmutatta nekünk a dalszövegeit, láttuk, hogy mindez valósággá vált. Nagyon erős szövegek voltak, bennük volt az, ami a Spions-tól jött: az establishment elemi tagadása, a személyes és szociális szféra művészetbe való beolvadása, aztán elhangzottak benne ikonikus hívószavak, amik egyrészt elhelyezték a számokat a műfaj történetének vonatkozó áramlataiba, másrészt pedig adaptálták a zsánert az adott környezetbe – 1980 Budapestjébe, Magyarországába.

Ott volt egy csomó szöveg, meg egy halom jamekből fennmaradt zene, úgyhogy Péter és Jenő néhány nap alatt összedobott ezekből egy koncertnyi anyagot, Salamon András és én pedig megcsináltuk az alapokat a próbákon. Nem bonyolítottunk túl semmit, úgyhogy szinte elsőre összeállt egy olyan hangzás, amelyben a dob és a basszus triószerűen sűrűn játszott, így Jenő gitárja szabadon hozhatta a témákat. Ha jól emlékszem, Jenőnek Péter guberált Párizsban egy szinte hangolhatatlan Gibson utánzatot, én pedig – egy kétes kimenetelű csereügylet folytán – egy csehszlovák Jolana basszushoz jutottam hozzá. Úgyhogy minden készen állt az 1980. szeptemberi Kulich Gyula téri koncertre, amivel nagy lendületet vett a történet.

Mely kortárs underground együttesekkel voltál kapcsolatban ebben az időben? Játszottál más formációkban is? 

A Kontroll Csoport például a barátainkból állt. Őket elsősorban Péteren keresztül ismertünk meg, aki akkoriban Bárdos Deák Ágival élt. Az első fellépésükön még nem volt basszusosuk, úgyhogy pár számra én álltam be hozzájuk, az egyébként Wahorn András pomázi pajtájában tartott szilveszteri bulin. A Bizottságot Szentendréről, az ef Zámbó Öcsike-bulikról ismertem, a Balatonnal pedig az első, Kulich Gyula téri koncertet követően rendszeresen játszottunk együtt. Volt olyan időszak, amikor Jenőn és rajtam kívül az Európa Kiadó és a Balaton formációja tulajdonképpen megegyezett, néhány koncert erejéig játszottam a Balatonban én is. Ugyanígy azonos volt félig-meddig az EK-val a Trabant is, ahol Vető Jánoskával voltunk barátok, bár ott csak egy számban működtem közre. A Sexepil együttessel barátkoztunk és játszottunk még együtt, valamint néha, alkalomszerűen Kamondy Ágival is. A Neuroticban Dönci játszott, a 2. Műsorral együtt próbáltunk a Bercsényi Kollégium pincéjében; velük is barátkoztunk, Kirschner Pétert ott ismertük meg, de igazából nagyjából mindenki ismerte egymást a budapesti szcénából.

Az Európa Kiadóval a színpadon. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Nem sokkal később alakult meg az Európa Kiadó, immár Dönci közreműködésével és Jenő „igazgatásával”. Hogy tetszett neked ez a felállás, milyenek voltak az első EK-s élményeid?

Döncivel – ahogy ő ezt a Szökésben című könyvében is megírta – a Kulich Gyula téren ismerkedtünk meg egy próba szünetében, amikor a többiek elmentek valamit enni, és én maradtam ott a hangszerekre vigyázni – ugyanis az ott ápoltak előszeretettel kapták fel őket néha, elvégre ez egy kreativitást preferáló, valamint arra buzdító terápiákat alkalmazó intézmény volt. Dönci is ápoltként volt ott, ugyanis a katonaságtól való menekülés miatti elmeápolása folyamán balszerencsésen inzulin-sokkban részesítették, amitől egy darabig kissé katatón mosoly fagyott az arcára... Szóval így nézett éppen akkor is, amikor belépett a próbaterembe és a gitárokat vizsgálva megkérdezte, hogy játszhat-e valamit. Én beleegyeztem, ő pedig, úgy emlékszem, Bachot kezdett játszani, de olyan technikával, ami nálunk akkor – és azután is – csúcsnak számított. Így került aztán később az EK-ba. Kedves, távolságtartó fiú volt, és sokkal kevésbé nyitott felénk, mint mi őfelé, de a néha túlfűtött energiától duzzadó, bluesos, legtöbbször megdöbbentően kreatív játéka nagyot dobott a zenekar hangzásán. Emellett pedig intenzíven hozzájárult a kialakuló halláskárosulásomhoz is, Dönci ugyanis úgy gondolta, hogy a gitár kizárólag nagyon hangosan szól igazán jól, e kérdésben pedig sehogy sem hajlott a kompromisszumokra...

Az Európa Kiadó 1983-ban. Fotó: Szilágyi Lenke

Az első időkben a számok még sem zeneileg, sem a szövegekben nem „történtek meg”, pedig elég nagy volt a nyomás, az URH után elég nagy cipőt kellett megtölteni. Amikor azonban bejött a képbe Gerő Andris, az olasz gyártmányú presszó-elektromos zongorán olyan baromi érdekes riffeket hozott, amelyekhez – velem és Jenővel együtt – Dönci is rendkívül jól tudott viszonyulni. Elkezdtünk olyan számokat írni, mint a Turista, az Európa Kiadó, az Igazi hős vagy a Nincs sok időd – tehát elkezdett összeállni a Love ’82 anyaga, mi pedig ekkor kezdtük érezni, hogy valamire rátaláltunk. Jenő még nem volt „igazgató”, Salamon András kiszállt, és megtaláltuk Magyar Petit is. Akkoriban sikerült szereznem egy Casio márkájú játék-szintetizátort, aminek rendes billentyűi nem voltak, de bele volt „építve” egy – ugyan rendkívül alapszinten, de programozható – szintetizátor-modul. Akkor ennyi jutott nekünk, úgyhogy ebből kellett kihozni azt, amit csak lehetett, és én úgy gondolom, hogy végülis elég sok érdekes dolog született ebből a kis kütyüből: például a Jó lesz alapmotívuma, valamint a végén lévő szóló, aztán az Igazi hős refrén-szólama, ezen kívül hallható még a Turistában is, és így tovább. Mindenesetre én akkor – nagy Brian Eno-rajongóként – annyit játszottam ezen a kis izén, amit kissé merész lenne hangszernek nevezni, amennyit csak tudtam. Úgyhogy a basszusgitárt rendszerint az vette át, aki éppen ráért a zenekarból.

A Pusztulás piszkozatai időszakában is írtam néhány számot, amik se jobbak, se rosszabbak nem voltak az akkori színvonalnál, úgyhogy úgy érzem, jogosan felejtődtek el – a többivel együtt. A szem és a száj később készült, és talán ez volt az első olyan szám, amit azóta is gyakran játszom, és amit habozás nélkül vállalok. Apám halálakor íródott, és amikor valaki hozzám közel álló eltávozik, valahol magányosan eléneklem. Bár a Popzene című lemezre felkerült, amikor azt később – már a változások után, a Szavazz rám albummal összevonva – kiadták a Hanglemezgyár jogutódai CD-n, többek között ezt a dalt is lehagyták róla, mondván, hogy nem fér rá a lemezre… Ki tudja, hogy miért kellett összevonni a két anyagot egyáltalán. Ezek az emberek – azt sem tudjuk, kik ők – mindenesetre mindig is ennyi figyelemmel és hozzáértéssel kezelték a rájuk bízott anyagokat. 

A Kiss Llászlóval készült életútinterjúnk teljes szövege ide kattintva olvasható.

Szerző: Papp Máté

Nyitókép: Rieger Johanna.

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.