A hetvenes-nyolcvanas évek underground dalköltészetének gondosan válogatott darabjait kivételes érzékenységgel örökítette meg Kamondy Ágnes. A Dalok Közép-Nirvániából című estje, illetve a hozzá kapcsolódó, 1993-ban rögzített, azonos elnevezésű hanganyag jelképesen is lezárta a hetvenes, nyolcvanas évek földalatti korszakát, de egy pillanatra kiengedte még annak palackba zárt szellemeit.
Az Indián, akit kisiskolásként rövid úton eltanácsolt a zongoratanár. Később aztán minden hangot megismert a hangszeren, és az ország egyik legjobb gitárosa lett. Karácsony James a Ferm és a Generál után került a Loksiba. Kijárta a rock and roll-iskolát és hosszú évtizedeken át azóta is jelesre vizsgázik a színpadokon, de sikerei ellenére is szerény, közvetlen maradt. A „táncra játszásról”, a beatkorszak első éveinek szabadságáról, a showbiznisz lehetőségeiről és árnyoldalairól, a Barta-örökségről, a kaliforniai naplementéről, az újrakezdésekről és a Nyugati pályaudvar csendjéről is beszélgettünk vele.
Az Illés együttes az 1970-es londoni útjuk során a BBC-s Bobby Gordonnak tett nyilatkozat miatt „kiérdemelt” letiltás után, 1971 januárjában vonulhatott újra stúdióba, hogy új (és néhány régebbi) dalait rögzíthesse.
Oldal Gábor Zene futószalagon című könyve igazság szerint nem rocktörténeti kötet, mégis hasznos lehet azoknak, akik a popzene törvényszerűségeit és történetét szeretnék mélyrehatóbban érteni.
Jugoszlávia soknemzetiségű ország volt, amelynek szövetségi állami rendszerben működött az igazgatása. Felsőbb politikai koncepció volt, hogy igyekeztek a nemzetiségiek igényeit is kielégíteni, a kultúra minden területén. A jugoszláviai magyar kisebbség legnagyobb része a Vajdaságban élt, így a jugoszláviai magyar kulturális élet ide koncentrálódott. Szűk körben magyar könnyűzenei élet is zajlott, amelyhez kapcsolódóan megjelentek lemezek is. A tartomány Szerbia része volt, így a Belgrádban székelő RTB (Radiotelevizija Beograd) kiadó égisze alatt készültek el a helyi, magyar nyelvű táncdalprodukciók.
Ambrus Zoltán Kovács Gyulánál és Kőszegi Imrénél tanult dobolni. Zenélt együtt Radics Bélával, tagja volt a Balázs Fecó–Som Lajos-féle Neotonnak és egészen 1980-ig a zenekarban maradt. A kezdeti évek különlegességéről, az olasz turné sikeréről és a szovjet viszonyokról is beszélgettünk vele, de elmesélte azt is, miért kellett mennie a Neotonból. És, hogy megbánta-e, hogy negyven éve félretette a dobverőt? Az interjúból ez is kiderül.
A Keresem a szót, keresem a hangot TOP 10-es kötet. Nagyon fontos és pontos kordokumentum, tulajdonképpen az első igazán profi hazai rocktörténeti interjúkönyv. Nem árul zsákbamacskát, a megszólalók nevei a fedlapon ABC-rendben hirdetik: itt valami komoly dolog következik.
1970-ben a Neoton második vonalas beatzenekarnak számított, bár túl voltak már néhány kislemez felvételén. Ezek az SP-k leginkább rágógumis slágereket (Szeretni jó; Óh jaj, meddig tart ez) tartalmaztak, de rögzítették már a Kell, hogy várj című dalukat is, amely az elmúlt több mint ötven esztendőben elképesztő népszerűséget vívott ki magának. (Sokáig köszönhette ezt a Magyar Néphadseregben teljesítendő, kötelező sorkatonai szolgálatnak. A szám a búcsúzni, szakítani kényszerült fiatal párok „himnusza” lett…).
1986-tól fogva, a friss sajtótörvény alapján megjelenhettek magánkiadású lemezek is a magyar piacon, megtörve a Hungaroton több évtizedes addigi monopóliumát. Az akkori, nem túl tőkeerős magyar magánvállalkozói körben nem bolydult fel a hír hallatán, de azért történt jó pár próbálkozás. Miskolcon 1987 és 1989-ben a Sztár Kisszövetkezet adott ki egy albumsorozatot, amelyen addig be nem futott hazai hard rock és heavy metal együtteseket szerepeltetett. Valamennyi kiadvány saját stúdiófelvételeket tartalmazott, és a kiadó igyekezett minőségi projekteket tető alá hozni.
A rendszerváltással kezdődően a nyolcvanas években felfutó, majd fokozatosan kiürülő, illetve átalakuló földalatti terek a kialakulóban lévő kapitalista társadalom konzumkultúrájával párhuzamosan működő kulturális intézményeknek, szervezeteknek adták át a helyüket, idővel pedig az alkotói illegalitás/spontaneitás szubkulturális jelenségei is megszűntek. Ezzel együtt eltűnni látszott az a korábban életművészetnek nevezett, esztétikailag egzisztáló létmód, amely autonóm megteremtője, illetve hiteles közvetítője volt az undergroundnak.