Máté Péter 1947. február 4-én született. A szülők, a kis Péter bátyja, Pál és a nagymama nehéz körülmények között éltek Krisztina körúti lakásukban. Szerencsés véletlen, hogy a házban egy zongoratanárnő lakott alattuk, aki elkezdte tanítani a kisfiút, később pedig azt javasolta, küldjék zeneiskolába Pétert. Annak ellenére, hogy elsősöket a szabályok szerint nem vehettek volna még fel a zeneiskolába, vele abszolút hallása és szokatlan zenei érzéke miatt kivételt tettek. Tanárai csak „kis Gershwinnek” becézték, és szorgalmazták, hogy zenei középiskolában folytassa tanulmányait. Szülei azonban érzékeny lelkivilága miatt meg akarták óvni a művészvilágtól, így bátyja nyomdokaiba lépve külkeres mérnöknek szánták. El is végzett egy-két szemesztert, azonban a hatvanas évek közepén-végén visszatalált arra az útra, ahová mindig is tartozott: húszéves kora előtt Bergendy István felléptette a Budai Ifjúsági Parkban.

A Síp utca és a Dohány utca sarkán álló ötemeletes lakóház, amely egykor a Metro Klubnak is helyet adott, 1909-ben épült. Vágó László és Vágó József tervezte szecessziós stílusban és a korabeli Európa egyik legnagyobb játékboltja működött benne. Árkád Bazár, aztán Késmárky és Illés játékáruháza volt a neve – a ház homlokzatán ma is látszik a Zsolnay kerámiákkal díszített felirat.

Az Illés – ekkor még – zenekar 1957-ben alakult, Illés Károly (szaxofon), Illés Lajos (zongora) és Zsiga István (gitár) részvételével. A banda kezdetben középiskolai, egyetemi rendezvényeken játszott, főhadiszállása pedig a Bercsényi utcában volt, egészen 1965-ig. Ekkor még dixieland-dalok és nyugati slágerek szerepeltek a repertoárjukban, többek között Bill Haley-től és a Shadowstól. A későbbiekben új tagokkal – Nényei Tas (basszusgitár, hawaii gitár), Farkas Ádám (gitár), Halász Gyula (gitár) és Rizsinszky Csaba, majd az őt váltó Körmendy Jánossal (dob) – kiegészülve a Budapesti Műszaki Egyetem zenekarává nőtték ki magukat.

Doktor Sándor-Zsolnay Művelődési Központ (DOZSO) néven 1981-ben fuzionált az addig a Déryné (ma Mária) utca 18-ban működő Doktor Sándor Művelődési Központ és a Zsolnay gyár kultúrháza a Felsővámház utca 72. szám alatt. Az 1913–14-ben Sikorski Tádé és Pilch Andor tervei alapján épült Mattyasovszky-lakóházat díszes Zsolnay kerámiaelemei után a köznyelv Zöld háznak is hívta, s az államosítást követő években alakították át a Porcelángyár kulturális egységévé.

A hatvanas évek elejétől enyhült a jazzel szembeni hivatalos ellenállás, attól fogva nem számított már káros, dekadens műfajnak. Az állami elfogadás újabb lépéseként 1962 őszén a KISZ központban úgy döntöttek, saját klubot is kaphat a zene.

Blaha Lujza tér, jobb oldalon Urbán Tamás fotóriporter

Urbán Tamás (1945, Szatmárnémeti) a hetvenes-nyolcvanas évek magyar poptörténetének talán legfontosabb fotódokumentátora. Az Ifjúsági Magazin munkatársaként számtalan poszter, riportkép, portréfotó elkészítése fűződik a nevéhez. Azon kevesek közül való, akik már a szocializmus idején is megmutathatták a társadalom, a rendszer negatív oldalait. Így készíthetett fényképsorozatot az abortuszról, az aszódi javítóintézetről, a kábítószeres fiatalokról, a börtönökről, a halálos balesetekről, a mentőkről, s mindenkiről, aki a társadalmi lét perifériájára került.

Jávorszky Béla Szilárd:
Mielőtt az Ifjúsági Magazinhoz kerültél, készítettél popzenei témájú fotókat?

Urbán Tamás:
Nem nagyon. De miután Kotroczóval voltam jóban, ahová ő ment, oda követtem. Vittem a táskáját, vittem a világítást, szívesen segítettem a labormunkákban is. Hetven literes tankokban hívtuk, mostuk, fixáltuk a filmeket, egy Leica autófókuszos nagyító állt rendelkezésre a pozitív kópiák nagyításához. Hamar megtanultam a technikai mozzanatokat, hiszen akkor már elméletben mindent ismertem. Nem panaszkodom, hiszen Kotroczó mellett egy percet nem lehetett unatkozni. Alig volt nap, amikor ne mentünk volna riportra, legtöbbször fiatal lányokat kaptunk lencsevégre. Csajok parkban, virágok között, csajok az utcán, könyvtárban, csajok vízparton, fán, csajok mindenütt.

Czeglédi A. Sándor nem játszott zenekarban, nem vezetett klubot, nem írt dalokat. Elektromos alkatrészek értékesítésével foglalkozott, mégis a beatkorszak egyik kulcsfigurájának számított. Nála voltak ugyanis a lemezek.

Czeglédinek a Rákóczi út 80-ban volt egy néhány négyzetméteres üzlete. Ismert szinte mindenkit, aki külföldre járt, velük hozatta be a legfrissebb angol, amerikai albumokat. Egy nyugati nyomású lemez 3-400 forintba került (az akkori átlagfizetésnek úgy az ötödébe), a jugoszláv vagy indiai nyomású bakelit ennél nagyjából egy ötvenessel-százassal volt olcsóbb.

Venni persze alig vett valaki. Az igazi biznisznek a kölcsönzés számított, vevőnek és eladónak egyaránt. Kölcsönzésre nem volt ugyan iparengedélye a boltosnak, de hát nem is kölcsönzött ő semmit – a vevő megvette a lemezt, aztán „visszahozta”, ő pedig „visszavásárolta” olcsóbban.

A rock and roll sosem magányos alkotás, a rock and roll mindig csapatmunka. Az NKA Cseh Tamás Program, a Jaffa Kiadó és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága összefogásának köszönhetően mostantól kötet formában is olvashatók a beat-pop-rock legendáinak ritka fotókkal illusztrált anekdotái. Decembertől kapható a könyvesboltokban Csatári Bence és Poós Zoltán Azok a régi csibészek – párbeszéd a rock and rollról című kötete. A könyvet a főszereplők jelenlétében, január 18-án, szerdán 17 órakor mutatják be a Magyar Rockhírességek Csarnokában.

Komár László és Zalatnay Cini, a Scampolo egykori tagjai új zenekart akartak alapítani Maka Bélával, a Metro korábbi basszusgitárosával, ezért elmentek a Kon-Tiki egy Csiliben tartott koncertjére, hogy megnézzék Töricht György szólógitárost. Tetszett nekik, amit láttak, mert azonnal meghívták magukhoz. 1964-ben járunk, ekkor alakult a Dogs. Kezdetben Bálint István dobolt a bandában, őt aztán Pintér István váltotta, aki korábban az Atlantisban ütötte a bőröket. Az induló bandához csatlakozott Bertalan István „Güzü” is, aki bár képzett dzsesszdobos volt, a Dogsban ritmusgitáron játszott. Az Utasellátó Arany János utcai klubjában lettek állandó fellépők, Rolling Stones- és Yardbirds-dalokat játszottak.

Szegedi Egyetemi Színpad, Petőfi rock, középen: Dózsa Erzsi, Árkosi Árpád, Vági László és Ács János.

Ha felVági László nevéből indulunk ki, esetleg arra a következtetésre juthatunk, hogy viselője – a jó ideje saját „Felföldi Királyságába” visszavonuló zeneszerző, filmrendező és képzőművész – valamifajta önérzetes sértettségtől vezetve költözött ki egy ópusztaszeri tanyára, hogy hátrahagyja mindazt, ami hányatatott, ugyanakkor rendkívül kalandos életútjának eladdig irányt szabott, és ami mindvégig szellemi szembeszegülésre késztette őt. Azt az általa kontraszelektívnek nevezett miliőt, melyet akár nemzeti sajátosságként is elkönyvelhetünk, de amit ugyanúgy kiterjeszthetünk a huszadik századi kelet-közép európai térségre is. Bár a 2015-ben hetvenéves Vági szerint „a világon mindenütt utálják azt az embert, akinek önálló gondolkodása van. A kontraszelekció mindig, minden körülmények között működik.” Kőbányáról Szegedre kerülve, „risszrossz rockzenészként” és amatőr filmesként már igen korán megtapasztalhatta ezt, hiszen az akkori hatalomnak való kiszolgáltatottság fokozottan érte azokat, akik szabadon merték kinyilvánítani, amit a körülöttük lévő szűkebb-tágabb világról gondoltak.

Papp Máté:
Hogyan kezdődött a zenélés nálad? Volt esetleg valaki a családban, aki muzsikált?

Vági László:
Édesanyám operaénekesnek készült valamikor, de nem lehetett az, pedig szép hangja volt. Egyébként apámnak se volt rossz füle. Én meg egy állati gátlásos, visszahúzódó, csöndes kölyök voltam, de valahogy megvolt bennem ösztönösen az a bizonyos itt-és-most; tehát én akkor nyílok meg, amikor a dolognak tétje van, amikor a nagyhangú elhallgat, én odamegyek és megcsinálom. És nálam ez a zenében jött ki a legjobban. Szegeden kezdtem dobosként és énekesként a Sárgaingesek zenekarban. Az első föllépésünkkor a Beatles Misery című dalát énekeltem el. A szintén helyi D+C-ből ott volt a basszusgitáros, a zongorista, a gitáros meg a szaxofonos – marhára tetszett nekik, és hívtak, hogy menjek el hozzájuk énekelni. A Sárgaingesek annyira berágtak, hogy kiutáltak a zenekarból. Így hát húszévesen megalapítottam az Angyalokat.  Ekkor tanultam meg gitározni is, mert mikor az egyik korai felállás gitárosát, „Sanyócát” (Nagy Sándor) behívták katonának, pár hét alatt kellett a számok kíséretét átvennem.