„Elment a városba, metróra szállt,
kutyába sem vették!
Az aluljáróban kergette a sintér,
kutyának nézték
Jó pénzért elmehetett volna
ugatni egy ház körül.
Rákapott az italra,
és úgy érezte szabadon él!
Nem értem miért? úgy érezte szabadon él”

(Beatrice: Nagyvárosi farkas)

Beatrice-koncert

Hallgatás, kriminalizálás, látványos tömegdemonstrációk, zenekaros „oszd meg és uralkodj” – a hetvenes évek második felében jellemzően így reagáltak a hatalom képviselői, amikor – miként Cseh Tamás énekelte – „tetőzött az ifjúsági probléma”.

Az évtized derekán születő új tizenéves szubkultúráról, a csövesekről kezdetben egyáltalán nem vett tudomást se a hatalom, se a tömegkommunikáció. A köztereken csellengő fiatalok problémáját egyszerűen a rendőrségi ügyek közé sorolták, a Táskarádió című ifjúsági műsorban például Hajdú János „bűnözőarcú fiatalokról” beszélt, miközben a velük kapcsolatos tudósítások is általában a bűnügyi hírek között kaptak helyet.

1976-től viszont a KISZ már egészen másfelől közelítette a problémát: attól kezdve minden évben megszervezte a szolidaritási rockfesztivált. S bár hozzá rendszerkompatibilis ideológiát passzintott („a szolidaritás olyan arc nélküli ismerősséget jelent, amelyben az illető egyén vagy emberek eszméi, magatartástípusai váltják ki az együttérzést”), ezek a rendezvények egyre nagyobb tömegekben vonzották a jellemzően apolitikus, ám a zenére erőteljesen rezdülő fiatalságot. Az 1978-as fesztiválon hivatalosan már 37 ezren gyűltek össze, hogy a külföldi előadók mellett többek között a Piramist és a P. Mobilt is meghallgassák (amúgy az év végi Pop-Meccs Gálán ez lett az Év Koncertje, megelőzve a Boney M. és az Omega Kisstadionban tartott koncertjeit.)

Időközben a Hungaroton is feladta addigi merev elzárkózását, és egyfelől igyekezett a trendet piacosítani, másrészt pedig a színpadok előtt zajló lázadást lehetőség szerint mederbe terelni – a közönséget és a zenekarokat egyaránt megosztva. Első fecskeként 1976 karácsonyán megjelent a Piramis első kislemeze, a Becsület, pár hónapra rá Révészék az Égni kell annak, aki gyújtani akar című dalukkal már a Metronóm ’77 fesztiválon is indulhattak (nyertek egy különdíjat), s voltaképpen onnantól kezdve teljesen zöld utat kaptak. De úgy is fogalmazhatnánk, hogy ők lettek a szerencsés kiválasztottak, akik az új rocknemzedék hivatalos „szóvivői” válhattak. A hasonlóan sikeres, de nagyságrendekkel problémásabb zenekarokat – mint a P. Mobilt, az 1978-ban startoló Hobo Blues Bandet, és az ugyanekkor újjáalakuló, egyben radikálisan stílust váltó Beatricét – persze továbbra is távol tartották a publikálási lehetőségektől. Miközben – vélhetően ilyen olyan sugalmazásokra és ígéretekre – jelentős átrendeződött a korabeli rockzenei élvonal.

A Skorpió három zenésze Vikidál Gyulával (ex-P. Mobil) és Németh Alajossal (ex-Mini) Dinamit néven új zenekart alapított, amely előbb ünnepelhette bemutatkozó nagylemezét, mint első születésnapját. A mindössze két évig létező, deklaráltan „őszinte, kemény rockot” játszó formáció pályájára erősen rányomta a bélyegét, hogy sokan „állami rockzenekarként” tartották őket számon (a Mobil-rajongók pedig egyenesen leárulózták Vikidált), és ezen nem segítettek a zenészek akkori nyilatkozatai sem („a fiatalok társadalmi problémáiról akarunk szólni, de úgy, hogy a jót is megénekeljük, nem csak a rosszat”). A Skorpió magára maradt vezetője, Frenreisz Károly Tátrai Tiborral (ex-Generál) és Papp Tamással (ex-Korál) Új Skorpió néven folytatta tovább. A tovagyűrűző zenészcserék nyomán megalakult a Karthago, később a Pandora’s Box, megújult a Korál és a Mini.

 A Skorpió együttes a színpadon

Ezek a zenekarok egyaránt sokat profitálhattak a csöves szubkultúra népszerűségéből, mely nagyjából akkor érte el a csúcspontját, amikor az Ifjúsági Magazin és az Express Utazási Iroda 1980. augusztus 23-án Élő magazin néven szervezett mamutkoncertet a hajógyári szigeten. A később „Fekete Bárányok fesztivál” néven elhíresült demonstráción a három – fanatikus rajongótáborral már igen, de nagylemezt még nem rendelkező – botránybanda, a Beatrice, a Hobo Blues Band és a P. Mobil minimum húszezer fiatal előtt játszhatta nemzedéki himnuszait, mint például a Jerikó, a Nagyvárosi farkas, a Motorizált nemzedék, a Ki vagyok én, az Örökmozgó, az Utolsó cigaretta vagy a Rocktóber. (Plusz ezen az eseményen debütált – Nagy Feró vendégeként – az alig pár hónapja létező Bizottság.)

Ezt követően azonban ahelyett, hogy az erők egyesültek volna, inkább szétváltak az utak: a teljesen perifériára szorított Beatrice egy évre rá feloszlott, nagyjából akkor, amikor Hobóék lehetetlen körülmények között vehették fel debütáló albumukat (a Középeurópai Hobo Blues így is aranylemez lett), míg az időközben átalakult, mind közül messze a legrégebb óta küzdő P. Mobil csak 1981 őszére jutott el a bemutatkozó korongig. Nem sokra rá pedig az egész csöves-jelenség és vele az „őszinte kőkemény rock” lejtmenetbe került, merthogy az újabb rockgenerációkat már egyre inkább a punk és nyomában érkező újhullám vonzotta.

Fotók: Fortepan/Urbán Tamás, Fortepan/Jávor István, Fortepan/Erky-Nagy Tibor.

Szerző: Jávorszky Béla Szilárd

A blog az NKA Cseh Tamás Program Magyar Könnyűzenei Örökséget Támogató Alprogramjának támogatásával készül.