– Hogy hívnak?
– Ööő!
– Mivel foglalkozol?
– Ööő!
– Mondj már valami érthetőt!
– Piramis!

(korabeli pesti vicc)

Cső alakúra szűkített farmernadrág és térdig érő kockás flaneling, alföldi papucs és western csizma, műbőrdzseki és szimatszatyor, biztosítótű és bőrékszer, kannás almabor és Technokol Rapid, no meg a kedvenc együtteseket ábrázoló kitűzők és jelvények – ezek a csöves szubkultúra elsődleges tárgyi rekvizitumai. Azé a virágkorát a hetvenes évek második felében élő ifjúsági mozgalomé, amelynek kulturális identitását a leginkább az egyre keményebb rockzene, illetve az azokat játszó zenekarok (Piramis, P. Mobil, Beatrice, Hobo Blues Band, Korál, Edda) iránti rajongás határozta meg.

Gidófalvy Attila (Beatrice) bőrmellényben

Hívták őket semmi-nem-kell nemzedéknek is, mintegy utalva arra, hogy demonstratív kívülállásuk, lázadásuk nem vethető össze a hatvanas évek ifjúsági törekvéseivel. Ez a generáció alapvetően csak rossz közérzetének kinyilvánításáig, olykor megfogalmazásig jutott (ezt is a náluk tíz-tizenöt évvel idősebb rockzenészek tették meg helyettük, felismerve az új szükségleteket), hiányzott belőlük az alkotókedv, a változtatni akarás. Csak ültek vagy lődörögtek a nagyvárosok terein és aluljáróiban, csoportokba verődve, a semmibe bámulva, Godot-ra vártak. A szórakozási lehetőséget pedig leginkább az olcsó alkoholban, a nyugtatókban és a szipuzásban, illetve az érzéseiknek, energiáknak leginkább megfelelő dinamikus, kemény rockzenében találták meg.

A hatalom kezdetben igyekezett kriminalizálni a jelenséget, később azonban a KISZ felismerte, hogy a csöves problémát egész máshonnan kell megközelíteni, ezért szolidaritási rockfesztiválokat és más látványos demonstrációkat szervezett. Ezzel párhuzamosan előbb az Ifjúsági Magazinban, majd mértékadó folyóiratokban (Mozgó Világ, Valóság, Kultúra és Közösség) kezdték el jelentőségéhez méltóan kezelni a témát, többek között szociológusok figyelmeztettek a zenei jelenségek mögötti társadalmi vonatkozásokra, az elszegényedésre, a beilleszkedés és a szabadidő-eltöltés problémáira, a fiatalok kielégítetlen igényeire, növekvő passzivitására és egyre kilátástalanabb élethelyzetére.

A hetvenes évek végén százezer veszélyeztetett fiatalt tartottak nyilván Magyarországon, ebből csaknem harmincötezren éltek állami gondozásban, számuk folyamatosan nőtt, és ha hinni lehet a korabeli felméréseknek, egymillió tizenéves számára a rockon kívül alig maradt szórakozási lehetőség. Miként a korszak krónikása, Sebők János írta 1984-ben: „Az unatkozó fiatalok körében jelentősen megnőtt a bűnelkövetők aránya; nyilvánosságra kerültek az első kábítószeres halálesetek, majd mindennapos beszédtéma lett a tizenévesek szipózása, italozása és egyéb pótszerekhez való menekülése, az iskolai fegyelem lazulása, a történelmi-nemzeti tudat hiányosságai, a példaképek és példák hiánya; az, hogy milyen sokan élnek rendezetlen családi körülmények között. A felmérések szerint 1978-ban a szakmunkástanulók 83, a középiskolások 72 százaléka fogyasztott több-kevesebb rendszerességgel szeszes italt, a regiszterek szerint évente 10 ezer gyerek született házasságon kívül, 1973 és 1978 között a 16 éven aluli nőkön végzett terhesség megszakítások aránya az összes művi vetéléshez képest ötszörösére emelkedett, jelentősen nőtt az öngyilkosságok száma, és a gyermek- és ifjúságvédelem az 1970. évi 160 ezerrel szemben 1978-ban már 240 ezer fiatallal foglalkozott, azaz majdnem ötven százalékkal nőtt a problémás helyzetű gyerekek száma.”

A korszak egyre vészjóslóbb statisztikai adatai persze nem jelentették azt, hogy minden hátrányos és/vagy problémás helyzetű fiatal a csöves szubkultúrában találta volna meg a maga közösségét. Ahogy maga a szubkultúra sem alkotott homogén tömeget. Nagy vonalakban három csoportra lehetett osztani: az egzisztenciális kitaszítottakra, az ideologikus lázadókra és az úgynevezett „szaloncsövesekre”.

Előbbiek számára a csövesség kényszerű életformát jelentett, hisz se lakásuk, se állandó bevételük nem volt, a leginkább alkalmi munkákból és kéregetésből igyekeztek magukat fenntartani. Az ideologikus lázadóknak (akár tanultak, akár dolgoztak) viszont volt hol lakni és volt miből élniük, de nem akarják szüleik útját járni, elegük lett a felnőttek hazug társadalmából, ahol a fennen hirdetett elvek (politika, morál) és a hétköznapok valósága sokszor köszönőviszonyban sem állt egymással, ezért tudatosan vállalták a „csöves” életformát, annak fogyasztási szokásaival és öltözködési jellegzetességeivel együtt. S hát persze ott feszítettek a szaloncsövesek, akiket az egészben csakis a kemény, feszes zene vonzotta, számukra a csövesség pusztán követendő divatjelenséget jelentett. Egész héten átlagos, konszolidált ruhában jártak, és csakis az energiák levezetésére szolgáló koncertekre, illetve az ahhoz kapcsolódó társas együttlétekre öltöttek ahhoz megfelelő ruházatot.

Fotók: Fortepan/Urbán Tamás, Fortepan/Jávor István. 

Szerző: Jávorszky Béla Szilárd

A blog az NKA Cseh Tamás Program Magyar Könnyűzenei Örökséget Támogató Alprogramjának támogatásával készül.