A kommunista időszakra az intézmények anyagi hasznot hajszoló rablógazdálkodása és a kizsákmányolás egyszerre és hatványozottan volt igaz. Legtöbbször lepusztult helyszíneken, vagy legalábbis igen szerény körülmények között kellett ezért fellépniük a zenészeknek. Emiatt végződött csaknem tragédiával az Edda 1980. május 27-ei koncertje a Parkban.

A bejárat előtti, jobb oldali feljárórámpa 19 óra 5 perckor, mintegy húsz méter hosszúságban dőlt rá az utcai gyalogjárda és a második korlát által határolt területre, ahol kétszázötven fiatal tartózkodott. Öten megsebesültek, néhányukat a helyszínen látták el a mentők, a többieket beszállítottak a kórházba. Erről 1980. június 4-én kelt levelében Mezei Gyula, a fővárosi tanács művelődési főosztályvezetője is beszámolt a Művelődési Minisztérium Közművelődési Főosztályának. A jelentés a terület rendeltetésszerű használatát és a renitens magatartás hiányát hangsúlyozta, és kizárta, hogy rendbontás miatt következett volna be a baj. Az eset komolyságát jelzi, hogy az I. kerületi rendőrségen kívül a BRFK járőreit is a helyszínre hívták, hiszen ekkor odabent már négyezer rajongó előtt zajlott az Edda-koncert.

Kovács András 1969-ben megjelent Extázis 7-től 10-ig című filmje egyike a Kádár-korszak populáris zenéjét feldolgozó legismertebb és legjelentősebb alkotásoknak, melynek ismerete megkerülhetetlen a magyar beat-korszak szempontjából.

Ignácz Ádám:
Ennyi évtized távlatából visszatekintve mit gondol, mennyire volt reális az a társadalmi probléma, amelyet a film feltárni igyekszik?

Kovács András:
Diktatúrában éltünk. Be voltunk ide zárva, bár azért utazni lehetett. Én például eltöltöttem fél évet Párizsban, azt hiszem, ’62–’63-ban. Kaptam egy francia ösztöndíjat. Akkor volt a cannes-i fesztivál, ami olyan, mint a katolikusoknak egy zsinat. Bementem Párizsban a francia ügyintézőhöz, és kérdeztem is, hogy nem volna-e mód, hogy én oda elmenjek. Erre azt mondja a hölgy: „uram, az ön ösztöndíjában korlátlan utazási lehetőség szerepel, oda utazik, ahova akar, ingyen.” Éppen akkoriban terjedt el a franciáknál a spontán filmezés, ami eredetileg szovjet találmány volt. Moszkvában Kino Pravdának hívták. Tehát a Pravda című újság filmmelléklete. A franciák ezt fordították le, és cinema veritének nevezték el. Én is ott, Cannes-ban ismerkedtem meg a műfajjal.

A századforduló idején pár elismert művész arra a döntésre jutott, hogy kellene egy klub, ahol az addig különböző kisebb törzshelyeken találkozó szellemi elit otthonra lelhet. A Fészek alapítói között volt Benczúr Gyula, Molnár Ferenc, Szinyei Merse Pál, Csortos Gyula és Lechner Ödön is – többek közt. A névadási javaslatok közül egy fiatal nemzetis színész, Zilahi Gyula ötletét fogadták el. A klub neve a különféle művészfrakciók – Festőművészek, Építőművészek, Szobrászok, Zenészek, Énekesek, Komédiások – kezdőbetűiből állt össze. Az alapítók megvették a Pesti Izraelita Nőegylet Árvaházának épületét a Dob és a Kertész utca sarkán – majd később a mellette álló házat is – itt nyílt meg 1901. szeptember 7-én a Fészek, ami idővel a világ egyik legszebb, legjellegzetesebb művészklubjává vált, tagjának lenni megtiszteltetésnek számított. A tagságihoz egy rendes és egy választmányi tag ajánlása kellett, a felvételről titkos szavazás döntött.

A falaknak különösen nagy jelentősége volt a kommunizmusban. Falak választották el az embereket egymástól a szó szoros, és átvitt értelmében is. A falak egyik díszpéldányának a Berlint kettészelő monstrum számított, amelyet a Kelet-Berlinből Nyugat-Berlinbe irányuló menekültáradat megakadályozására, meglepő sietséggel húztak fel 1961 augusztusában. Az építmény németeket választott el németektől, nagyszülőket unokáiktól, gyerekeket szüleiktől, és előfordult az a groteszk helyzet is, hogy csak nemzetközi telefonhívásokkal érintkezhettek miatta egymással családtagok.

Éppen ötven éve annak, hogy a brit Nashville Teens párszáz méterre a Református nagytemplomtól bekapcsolta a 100 wattos Marshallokat. Kétezernél is több cívis csodálkozott rá a beat (hang)erejére. A kerek évforduló kapcsán Hudacsek Zoltánnal, a debreceni rockélet első számú dokumentátorával beszélgettünk. Esett szó pirítóskenyérről, szülői felügyeletről, de egy Karcag környéki kannabiszlelőhelyről is.

1967. május 16-án, vagyis éppen ötven éve lépett a debreceni Aranybika Szálló Bartók termének színpadára a Nashville Teens. Hogy fogadta a cívis város közönsége az angol beatzenekart?

A koncert előtt egy hónappal tudtuk meg, hogy Ray Phillipsék Debrecenbe jönnek. Nem vettük komolyan, áprilisi tréfának hittük, annyira valószínűtlennek tűnt. Persze ismertük az együttes néhány slágerét. Ebben nagy segítségünkre volt az 1966-ban hazánkban is bemutatott Slágerrevü című film, vagyis a Pop Gear, amelyben a Nashville is szerepelt. Hogy miért éppen ők jöttek – nem pedig az Animals vagy más –, azt már sosem tudjuk meg. De nem is baj. A lényeg, hogy hatalmasat alakítottak. Debrecen nagyon megszerette őket, mert profi és látványos volt az előadásuk. Gondolom, másutt is odatették magukat, úgyhogy nem véletlen, hogy egy év múlva újra eljöttek hozzánk. És az sem, hogy a táncdalfesztivál gálájára is meghívták énekelni Rayt. A magyar lányok egymást taposták a kegyeiért. Úgy tudom, Zalatnay Cini és Mary Zsuzsi voltak nála a nyerők…

A Lágymányosi Közösségi Ház 1982 tavaszán nyílt meg, épülete korábban a kerületi MSZMP székháza volt. A hétfői nap megmaradt a pártéletnek és a mozgalmi eseményeknek, keddtől vasárnapig viszont szabadon mehettek a klubprogramok. Az LKH-ban szívesen látták a nyitott, kreatív embereket, művészeket, zenekarokat, helyet adtak az újító, progresszív törekvéseknek. Már a nyitás évében odaköltözött a Józsefvárosi Pinceklubból a KFT, akik aztán rendszeres klubesteket tartottak itt a GM49 zenekarral közösen, 1983-ban Szilveszterkor is itt játszottak.

Szervánszky Attila a Blue Jeans zenekar tagjaként, 1964-ben

Az 1964 januárjában alakult Blue Jeans alapítói között volt Doleviczényi Miklós billentyűs és Imre Attila szólógitáros – később mindketten a Kexben folytatták –, a basszusgitáros Jeney Ferenc, aki később a Premier tagja lett, Szervánszky Attila ritmusgitáros, valamint Bíró Sándor dobos.

A Blue Jeans egyfajta beatkorszakbeli „preszupergroup” volt tehát, amit tovább tetézett, hogy 1964 márciusában csatlakozott a zenekarhoz Danyi Attila (később Scampolo és Atlantis) is ritmusgitáron, ezen túlmenően vendégénekesként Csomós Péter, a későbbi Hungaria sztárja is gyakran fellépett velük.

 „Elölről kell kezdenem, de még vissza kell érnem…” Így kezdődik Mohai Tamás gitáros-dalszerző életműösszegző lemezsorozatának első trackje. A három albumból, illetve (a „szakállamtitkár” életkorára utalva) összesen ötven szerzeményből álló koncept kiadványok első darabja a sokatmondó Fasznak annyi címet viseli. Amíg az idézett Őskor című szám a Mohai-féle zenei felfogás filozofikusabb oldalát mutatja meg, addig a címadó opusz nyersen, odamondósan és nem mellesleg kellő (ön)iróniával talál bele a közepébe. Az öntörvényű, ugyanakkor nyitott hangzásvilágú anyag egyrészt keresztmetszetet ad Mohai zenekari munkásságáról – a Faxnitól a Boom Boomig –, másrészt a mások számára (Almási Enikő, Dely Domokos, Szakács Tibor, KFT stb.) írt dalokon keresztül epizódokat villant fel az egyszerre széttartónak és egységesnek is mondható pálya állomásiról – valamiképpen vissza(t)érve az első megpengetett hangok ösztönösségéig.

Papp Máté:
Mi volt az oka, hogy véget ért a faxnizás?i

Mohai Tamás:
Minden baromságot kitaláltunk annak idején, hogy ezt definiáljuk. Figyelj, tíz év alatt a Beatles is feloszlott, erre jutottam. Mi elkezdtünk tizenhárom-tizennégy éves korunkban csörömpölni Fehérváron és ebből lett egy olyanfajta országos ismertség, hogy a Hungaroton 1989-ben kiadta egy nagylemezünket, egy kislemez mellett. Elvileg ezt még Erdős doktorék vizsgálták, de Boros Lajos – akit ti már rádiósként ismertek, de a KISZ Művészegyüttesnél volt egy ideig, aztán a Hungaroton Bravo szerkesztőségének lett a márkamenedzsere – adta ki.

A Golgota utcai várszerű épülettömböt a Magyar Királyi Államvasutak Gépgyára (Ganz-MÁVAG) építtette 1910-ben, a gyár munkásai számára, Dr. Lipták Pál tervei alapján. A telepen a lakóházak mellett közfürdő, víztorony, étterem és kultúrház is helyet kapott, bálteremmel, kaszinóval. A Ganz-Mávag Művelődési Házat 1945 után a Vasas Szakszervezet felügyelte, és Vörösmarty Művelődési Ház lett a neve. 1988-tól megszűnt a szakszervezeti támogatás, a hellyel kezdeni kellett valamit. Az üres, lepusztult pincehelyiségből a rendszerváltás időszakának legfontosabb underground szórakozóhelye lett, a Fekete Lyuk.

Csiba Lajos 1943-ban született a Nógrád megyei Szirákon. 1969-től dolgozott a Magyar Rádióban, először külsősként, majd 1971-től főállású könnyűzenei szerkesztőként, később pedig rovatvezetőként. A rendszerváltozás után 2003-as nyugdíjazásig a Petőfi adó Zenei Szerkesztőségének vezetője volt. A rádió életmű nívódíjasa, illetve eMeRTon-díjas. Nevéhez fűződik számos nagysikerű könnyűzenei műsor, mint a Zeneközelben, a Tánczenei koktél, Slágerlista, A rock mesterei, a Zenerulett, Szieszta és az Ahogy mi zenélünk, valamint a Péntektől péntekig című kulturális ajánlóműsor.

Csatári Bence:
A koncertek közvetítésénél, illetve a könnyűzenei műsorok szerkesztésénél miként működött a cenzúra, milyen szempontokat kellett figyelembe venni?

Csiba Lajos:
Faludi Rezső, a Zenei Főosztály vezetője rendszerint ragaszkodott ahhoz, hogy ő maga meghallgassa adásba kerülése előtt a műsorokat, és ezzel a jogával általában élt is, még akkor is, ha pusztán konferálások hangzottak el a számok között. Ezeket hívtuk – talán ma már kicsit furcsán hangzó módon – lehallgatásoknak. A lehallgatásokra persze meghívták a szerkesztőség több munkatársát is, így a zenei rendezőket, valamint ott voltak a zeneszerzők is, mint például Bágya András vagy Körmendi Vilmos, továbbá a Stúdió 11 két vezetője, Zsoldos Imre és Dobsa Sándor. Heti rendszerességgel zajlottak ezek a programok, mégpedig két napon keresztül úgy, hogy első nap a rádió műhelyében újonnan készült felvételeket, második nap pedig az adásba szerkesztett műsorokat hallgatták meg. Egy ilyen alkalommal szegezte nekünk a kérdést Faludi Rezső egy Fonográf-koncert kapcsán, hogy milyen jó ez a felvétel, nem lehetséges, hogy lemezről kerültek fel a számok a hangszalagra? Mi ezt cáfoltuk, és mondtuk neki, hogy ez a csapat olyan jól tud megszólalni élőben is, mintha a stúdióban készült lemezüket hallgatnánk, tehát élőben játszottak stúdióminőségben! Ez elmondható volt egyébként az LGT-ről és az Express együttesről is.