„A Tobacco Roadból átmegyünk a Retek utcába. Lemegyünk kutyába, lemegyünk furkóba” – adta ki az ukázt a képzeletbeli Colorado együttes főnöke (Schuster Lóránt), és a korosodó zenészekből álló, „hamisítatlan brit szellemű”, tíz éve sikertelen rockzenekar (Hobo Blues Band) egyik napról a másikra megújította stílusát. Újabb keletű bluesos, rockos dalaikban a nyolcvanas évek elejének csövesrétegét igyekeztek megszólítani, az ő életérzéseiket megénekelni, az ő hozzáállásukat felvállalni, a „leszakadtak”, a „lemartak” szócsövévé válni. A fazonigazítás bevált, a zenekar egyre hatalmasabb és egyre hisztérikusabb tömegek előtt játszhatott, miközben a Főnököt szépen magára hagyták.
Szomjas György 1981-es, a csöves szubkultúrának görbe tükröt tartó szatirikus alkotása, a Kopaszkutya a „magyar szociofilm” egyik korai műve, legalábbis így szokták emlegetni, és benne a siker titka tehát látszatra ennyi: „le kell menni kutyába, hogy utána fel tudjunk jönni!”. Ennél messzebbre (mélyebbre) sajnos a film nem ment (vagy nem mehetett): a találó dialógusok, a korszakos poénok és a mozivásznon addig sosem látott „csöves” dalok sorozata ellenére alapjaiban adós maradt a kitaszított tizenévesek életérzésének szociológiai mozgatórúgóival. Ám mégiscsak mozgóképbe sűrítette egy rockgeneráció vágyát, vergődését és vigaszát, mintegy demonstrálva, hogy igenis létezik rockélet az egydimenziós pártmédián és az aczéli kultúrpolitikán túl. Nem csoda, hogy az egykor a betiltás határán billegő Kopaszkutya idővel kultuszfilmmé nemesedett, mondhatni, mítosz lett. Még akkor is, ha a benne hallható dalokat felvonultató HBB-album megjelenését 1981-ben a lemezgyár illetékesei olyan ügyesen elgáncsolták, hogy az végül csak a rendszerváltozás után, 1993-ban jutott el a hazai lemezboltok polcaira.
A Kopaszkutyát éltető molinót lengetett egy kócos fiatal srác Árvay Jolán és Sántha László Egy nap rock című negyven perces koncert-dokumentumfilmjében is, igaz, ennél a résznél történetesen éppen a „bakancsos” Edda szántotta a színpadot. De a szinte napra pontosan egy évvel a Fekete bárányok fesztivál után, 1981. augusztus 22-én ugyancsak a Hajógyári-szigeten megrendezett „szakszervezeti bulin” szinte a teljes akkori magyar rockzenei élmezőny felvonult, beleértve a Kopaszkutyában vitézkedő Hobo Blues Bandet is. Egyedül az exkluzív nagykoncertekben gondolkodó Omega és LGT, valamint az épp énekes gondokkal küzdő Piramis maradt távol (Révész Sándor amúgy két hónappal korábban az NDK turné utolsó koncertjének végén, a színpadon intett búcsút a társainak). És hát a Beatrice, amelyet épp azokban a napokban oszlatott fel Nagy Feró, miután a belügyi szervek megtiltották nekik a fellépést (a filmben a P. Mobil koncertje alatt rövid időre látható, amint Feró a rajongókkal beszélget és rázza a fejét – vélhetően ekkor tudatta velük, hogy nem lépnek fel).
Az Egy nap rockba végül nyolc rockzenekar – időrendben: Új Skorpió, Edda, KFT, Korál, Mini, P. Mobil, Karthago, Hobo Blues Band – tíz dala hangzik el, és többre ez a film sem vállalkozott, minthogy rögzítse a színpadi eseményeket, illetve rendszeresen bevágja a közönséget (a végefőcím alatt pedig néhány vezető muzsikus monologizál rendszerbékítő bölcsességeket). De tény, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának csöves korszakából az Egy nap rock azon kevés dokumentumanyag egyike, amely ma legalább a rendelkezésünkre áll, mi több, akár a youtube-on is megtekinthető.
Nem úgy B. Révész László 1979-ben forgatott másfél órás televíziós dokumentumfilmje, Az őszinte szó kevés, melyben a Balázs Béla-díjas rendező a Beatrice rajongótáborából kiválasztott három, a társadalom peremén élő „csöves” fiatal portréját rajzolta meg. A mű sorsa jól jellemezte a késő Kádár-korszak fura kettősségét: a Magyar Televízióban ugyan nem kerülhetett képernyőre, ám egyedi engedélyekkel szűk körű, beszélgetéssel egybekötött vetítéseket tarthattak belőle – KISZ-iskolákban, KISZ-táborokban, pszichiátriai intézetekben. A rendező visszaemlékezése szerint részben a filmben látható szipuzás (aminek kivágására nem volt hajlandó), részben a főhősök időnkénti fasisztoid nézetei miatt tették az alkotást kvázi indexre. Így egészen 1989-ig kellett várni, hogy a film valódi nyilvánosságot kapjon. Akkor, amikor egy egészen más jellegű probléma merült fel vele kapcsolatban.
Miként B. Révész László 2006-ban egy pécsi napilapnak elmesélte: „Mivel én, mint dokumentumfilmes, »élő anyaggal«, valódi emberekkel dolgozom, meg kellett keresnem tíz év után a szereplőket, hogy megbizonyosodhassam afelől, hogy nem származik-e esetleg valamiféle káruk abból, hogy nyilvánosságra kerül a múltjuk egy szelete. A legérdekesebben a lányszereplő, Margó sorsa alakult, aki mintegy »újratermelte« a maga történetét. Szült egy gyereket, akit nevelőintézetbe adott. Ám, ha lehetett volna mondjuk Tíz év után címmel egy epilógust forgatni az elkészült filmhez, akkor az teljesen pozitív végkicsengéssel zárult volna, hiszen végül is ki tudta hozni gyermekét az intézetből és aztán kemény, szorgalmas munkával nevelte fel.”
Fotók: Port.hu, HammerWorld.
Szerző: Jávorszky Béla Szilárd
A blog az NKA Cseh Tamás Program Magyar Könnyűzenei Örökséget Támogató Alprogramjának támogatásával készül.
