A Csajkovszkij park története régre nyúlik vissza. Havas József jogász, közhivatalnok, újságíró és vállalkozó az 1830-as években vásárolta fel a kőbányai szőlőbirtokok egy részét, majd külföldi tanulmányútjai hatására úgy döntött, konyakgyárat alapít a birtokán. A Hild Károly tervezte üzem 1856-ban kezdte meg a működését. Később Perlmutter Jakab tulajdonába került, aki a szomszédos telken korábban sörgyárat létesített. A sörgyár – Havas egykori villájával egyetemben – 1862-ben Dreher Antalnál kötött ki. A villához tartozott egy magánpark is, amelyet az 1950-es években leválasztottak arról és államosították. 1963-ban kapta meg a ma is használatos nevét: ez lett a Csajkovszkij park.

1971 óta itt működött a Kőbányai Ifjúsági Park, amely a Pataky István Művelődési Házhoz tartozott. A park létrehozása egy állami terv első lépése volt: „Az ifjúság nevelése megköveteli, hogy szabadidejének kulturált kihasználását elősegítsük. A megoldás társadalmi összefogást, közös erőfeszítéseket igényel. […] A kérdés megnyugtató rendezését a fiatalok tulajdonában lévő ifjúsági parkok és klubok jelentik, amelyek ellátását a vendéglátó vállalatok biztosítják.” A hely a Budai Ifjúsági Park mintájára épült, körülbelül ötszáz fős nézőtérrel, száz négyzetméteres színpaddal. Két világítótorony és egy vetítővászon is volt itt, így szabadtéri mozik, színházi előadások, s természetesen szabadtéri beat- és rockkoncertek megrendezésére is tökéletesen alkalmasnak számított a helyszín. Természetesen május elsején nyitott a park. A fellépők között olyan nevek voltak, mint Bodrogi Gyula, Zalatnay Sarolta, Poór Péter, Voith Ági és Bakacsi Béla, a belépőjegy ára pedig tíz forintot kóstált. A későbbiekben persze a tánczene mellett a beat is meghódította a színpadot. Az Illés zenekar, a Syconor, a Ferm, az Anonymus és a Szivárvány együttes hetente lépett fel az ifiparkban, de a Gesarol – azaz későbbi nevén P. Mobil – is zenélt itt.

A Szentháromság téren, a Mátyás-templom szomszédságában álló épület eredetileg Pénzügyminisztériumnak készült, 1904-ben, neogótikus stílusban, Fellner Sándor tervei alapján. A II. világháborúban súlyosan megsérült, helyreállítását 1948-ban kezdték meg, s évekig húzódott. Az eredmény egy jóval egyszerűbb, szögletesebb épület lett, amelyet sok mindenre használtak. Működött általános iskolaként is, majd 1954-ben a Budapesti Műszaki Egyetem létesített itt kollégiumot.

Bár mindössze egy évtizedet töltött el a magyar populáris zenei életben, Neményi Béla, az Atlantis együttes alapító tagja és énekese mégis meghatározó alakja a hazai beatzene történetének. Míg az Atlantis zenekar zenei vezetője Sankó László volt, Neményi a szervezési, menedzselési feladatokat látta el egyszemélyben, és kapcsolatai révén az együttes az 1960-as évek egyik legsikeresebb, legtöbb nyilvánosságot kiérdemlő alakulatává vált.

Ignácz Ádám:
Ha jól értem, akkor az Atlantis-koncertek nem is igényeltek külön promóciót?

Neményi Béla:
A világon semmit. Hamar híre ment, hogy van egy ilyen zenekar, és hogy mennyien kíváncsiak ránk, így nem is én kerestem a lehetőségeket, hanem mások kezdtek el megkeresni minket. Folyton odajöttek hozzánk a koncertek előtt és után, és mivel én voltam a zenekarvezető és én intéztem a szervezési dolgokat, én tárgyaltam velük. Említetted például a plakátot, amely az Egyetemi Színpad szervezésében megvalósuló 1964-es fellépésünkhöz kapcsolódik. Annak csupán annyi volt a története, hogy előtte szerepeltünk 1963-ban Balatonbogláron az áttörést jelentő „hippitalálkozón” és a sikert követően megkerülhetetlenné vált, hogy találjunk magunknak egy jól megjegyezhető nevet. Azt sejtettük, hogy az angol név nem lenne szerencsés, mert annyit azért tudtunk – és azt hiszem ez volt a hatalom részéről a legfőbb megszorítás –, hogy az angol kifejezéseket nem szívesen veszik. Példaként leginkább a Metro, Omega és Illés névválasztása lebegett előttünk, de tőlük eltérően mi olyat akartunk találni, ami nem is angol, de nem is magyar. A „Sankóéknál” sem akartunk ugyanakkor megmaradni. Ekkor találtuk ki az Atlantis nevet. Amikor ez megvolt, elkezdtük hirdetni az Egyetemi Színpados koncertet, ami egyáltalán nem volt olyan nehéz, mert akkor már eléggé ismertek voltunk, folyamatosan hívtak minket játszani.

Az Atlantis elődje a Neményi Béla és Sankó László által alapított Sankó zenekar, amely 1963-ban már biztosan létezett, ez évben felléptek a legendás balatonszemesi „huligántalálkozón” is. 1964 tavaszán már dokumentáltan használták az Atlantis nevet, ám egyes visszaemlékezések szerint alkalmanként Devils néven is játszottak.

A klasszikusnak tekinthető felállás – Neményi Béla ének és ritmusgitár, Radics Béla szólógitár, Sankó László ének és basszusgitár, Pintér István dob, Rozsnyói György billentyűs hangszerek – 1964. november 15-én debütált az Egyetemi Színpadon. Az első, négy számos kislemezük 1965 elején jelent meg, a korongon már egy saját, instrumentális dal, az Atlantis rock is helyet kapott. Bizonyos értelemben ez tekinthető az első hazai beatlemeznek.

Kovács Kati 1944. október 25-én született az Eger mellett található Verpeléten. A zenét a középiskolában fedezte fel, egy amatőr bandában is játszott, ahol főleg Little Richard-dalokat énekelt, de Ella Fitzgerald is nagy hatással volt rá ekkoriban. Először az 1965-ös Ki Mit Tud?-on tűnt fel, ahol az a Koncz Tibor kísérte zongorán, aki ettől kezdve állandó társa lett, s később feleségül is vette őt. Kati különleges „shouter” előadásmódja, karcos és nyers hangja teljesen mást hozott, mint amit a közönség korábban megszokott. A fiatal orvosírnok lány a már említett Little Richard-dalok mellett Janis Joplin-számokat is gyakorolt, hogy kifejlessze egyedi énekhangját. Saját bevallása szerint a megerőltetéstől a torka gyakran tropára ment, de így is megérte. S valóban, Kovács Kati a beaténekesnők – Koncz Zsuzsa és Zalatnay Sarolta mellett – egyik legkiemelkedőbbike lett. A győzelem után családja biztatására Budapestre költözött. Fél évig jazz szakon tanult, azonban hamarosan választás elé került: vagy az iskolapadban marad, vagy megkeresi a kenyérre valót.

Hauer Rezső (jobb szélen) Fenyő Miklóssal egy osztálykiránduláson

Volt egyszer egy beatkorszak:
Gyerekkorodban a Pozsonyi utcai zeneiskolába jártál, éppen oda, ahol Fenyő Miklós is tanult. Hogyan talált rád a klasszikus zene mellett a beat és a rock’n’roll?

Hauer Rezső:
Mindig a Luxemburg Rádiót hallgattuk, és imádtuk a jó zenéket. Akkoriban jött be a Beatles, a Them, a Yardbirds és Elvis Presley… Egy idő után belehabarodtunk a rock’n’rollba.

Volt egyszer egy beatkorszak:
A Syconor együttes egyik alapítója tagja voltál. Honnan jött a banda ötlete?

Hauer Rezső:
Egy szolfézs órán mondtam Fenyő Mikinek, hogy alakítsunk zenekart. Meg is csináltuk!

A Kertészeti Egyetem Klubja – közismertebb nevén KEK – 1971-ben indult, a Tolcsvay és a Trió volt az első fellépő. A klub szép lassan kinőtte az emeleti kisebb helyiséget és a koncertek átköltöztek a kétezer férőhelyes nagyterembe. A KEK az egyetemistákhoz igazodva minden évben szeptember közepétől május közepéig üzemelt, és nem volt igazán kialakult profilja. Mindenféle műfaj helyet kapott itt a dzsessztől a rockon át a countryig, még görkorcsolyás diszkót is rendeztek.

A Vörös Kakas az IPK-ben

A debreceni Kossuth utca 1. szám alatt található csodaszép épület több mint százéves múltra tekint vissza. Végleges formáját 1911-ban nyerte el. Az 1951-ben a Debreceni Ingatlankezelő Vállalat tulajdonába került sarokházban működött egykor az Építők Hajdú Táncegyüttes, majd később, a Megyei Művelődési Otthon „Pódiumterme” és a Hazafias Népfront megyei szervezetének klubja is.

A Zeneakadémián 1951-ben karnagyként végzett Bolba Lajos (1931, Késmárk) 1959-ben került a Magyar Rádióhoz, ahol hamarosan a Könnyűzenei Osztály vezetője lett. A könnyűzenei felvételek készítése éppúgy hozzá tartozott, mint a könnyűzenei műsorszerkesztők vezetése. Ezáltal a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években erősen meghatározta az intézmény zenei arculatát. A könnyűzenei műsorok kísérésére megalapította a Harmónia Vokált, amelynek többek között – fiatalon – Dobos Attila, Aldobolyi Nagy György, Victor Máté, Wolf Péter és Antal Mátyás is tagja volt. 1986-ban az ő kezdeményezésére jött létre az eMeRTon-díj.

Bolba Lajos:
1957. november 7-én jöttek buldózerek, és ledózerolták az egész Erzsébet téri kultúrházat. Akkor elmentem a Szemere utcai iskolába éneket tanítani. Az akkori új Nemzeti Alaptanterv előírta az iskoláknak, hogy vezessék be a politechnikai oktatást. Az igazgatóm arra kért, hogy végezzem ezt a munkát is, mivel csupa idős ember volt a munkatársam. Kérésére elvállaltam, bár nem szívesen. Könyvkötészet, famunka, rézmunka, satöbbi. Amúgy mindig is bütykölős fajta voltam. Na, elkezdtem tanítani az ének mellett a politechnikát is a Szemere utcában. Illés Lajostól Polt Péterig sok mindenki odajárt. Mihály Andris gyerekei is. Olyan jól ment a politechnika oktatás, hogy az országból 30 ember nézte minden órámat, mert az Oktatási Minisztérium odaszervezte őket.

Lehet-e újat mondani arról az emberről, akit ötven éve ismer az egész ország? Arról a művészről, akinek munkássága úgy vált kulturális önazonosságunk részévé, hogy ezt a tényt senki nem is vitatja. Aki államalapító királyunk és főleg ellenlábasa, Koppány szájába adott házibulikon máig üvöltve idézett szavakat. Aki a nagybetűs magyar rockopera megírásával legalább tízmillió embert gondolkodtatott el arról, kik vagyunk mi itt a Kárpát-medencében, s hogyan, milyen áron tudunk megmaradni. Ha tudunk.

Lehet-e újat mondani arról az emberről, aki ötvenkét évvel ezelőtt köztudottan elsőként teremtett Magyarországon, magyar nyelven valami egészen újat?

Igaz, a magyar dal két édesapával is büszkélkedhet: az egyik Szörényi Levente. Most a másikról lesz szó. Hősünk: Bródy János.