Marc Augé francia antropológus érdekes és azóta nagyhatásúvá vált esszét tett közzé 1992-ben. A könyvterjedelmű munka abból az egyszerű megfigyelésből indult ki, ami valószínűleg a repülővel sokat utazóknak is feltűnhetett, hogy szinte minden repülőtér egyforma. Ebben azonban nem az építészi fantázia szűkkeblűségét kell látnunk, mert ennek a – főként az objektum belső tereit érintő – homogenitásnak funkcionális jelentősége van: mivel a benne tartózkodók csak ideig-óráig maradnak ott, hisz céljuk, hogy tovább- vagy elutazzanak, így a térkiképzésnek és a kommunikatív felületeknek a hatékonyság érdekében nemzetközi sztenderdeket kell követniük. Márpedig egy globális sztenderd mindig homogenizál, mindegy, hogy Prágában vagy New Yorkban száll fel az utas, nagyjából ugyanazokkal a jelzésekkel, terekkel, sőt a globális kapitalizmusnak köszönhetően ugyanazokkal a termékekkel találkozhat. Társadalomkutatóként Augét az érdekelte, hogy milyen kapcsolat, viszony van a repülőtérhez hasonló szabványokkal dolgozó nyilvános terek (olyanok, mint a benzinkút, az autópályák parkolójában lévő kereskedelmi egységek, szállodaláncok, plázák) és az azt használó utazók, vásárlók, fogyasztók, járókelők között.

„Sose felejtem azt a nyári éjszakát, mikor a nagy hőségben váratlanul feltódult a lakásomra egy csomó, számomra nagyrészt ismeretlen ember: Bíró Yvette, Haraszti, Veres Juli, Ráday Misi, Pécsi Vera, Drozdik Orsolya és még sokan. A fele másnap hajnalban készült elhagyni Magyarországot. (…) Bíró Yvette (…) biztos, hogy másnap hajnalban hagyta el az országot. (…) Újabban sokat hallottam magáról is, de mindegy. Kicsit meg vagyok könnyebbülve, hogy veled már nem kell megismerkednem. Itt a lux, itt a lux, itt a luxusvonat… – Euforikusan szomorú volt.” 

Kornis Mihály: Civilségem a pályán, 1973–1978

 Funkciójukat tekintve, manapság a repülőterek szinte semmiben sem különböznek a vasútállomásoktól vagy a buszpályaudvaroktól. Az utazni vágyó magyar állampolgár megérkezik oda, okostelefonján felmutatja digitális jegyét, a forma kedvéért elkérik személyi igazolványát. A fapados gépek árai sem szöknek az égbe, vízum sem kell a legtöbb helyre, így a – globális szempontból nézve – még mindig a világ privilegizált helyéhez tartozó Magyarországról nem tűnik komplikáltnak egy út; éppolyan, mintha vonatozna vagy buszozna az utas. Ebből a szempontból talán különösnek tűnhet, hogy volt olyan időszak, amikor a reptér vagy maga a repülés privilegizált utazási formának, illetve helyszínnek minősült, s komolyan megmozgatta a művészi képzelőerőt. Talán a blog nem minden olvasójának egyértelmű ma már, hogy a hidegháború időszakában az utazás fogalma alatt egészen mást értettünk, mint manapság. A szovjet érdekszférába tartozó országok, így Magyarország állampolgárai is kettős hátrányt szenvedtek (ha nem ún. államszocialista országba utaztak): egyszerre sújtotta őket a magyar forint és a nyugati valuták közötti átváltási aránytalanság (gazdasági ok), s egyszerre a magyar hatóságok packázása, adnak-e útlevelet vagy sem (az utazási szabadság korlátozása politikai okokból).

A Rideg Sándorról íróról elnevezett Művelődési Ház 1975 tavaszán nyitott meg. A Csepel kertvárosi részére eső kultúrotthon sok tekintetben más volt, mint belvárosban található társai. A vezetőség – alkalmazkodva a kisvárosi környezethez – külsőleg és belsőleg is igyekezett minél családiasabb légkört kialakítani.

Azt gondolnánk, ha egy zenekar bejön a közönségnek, mindenki mellé áll, hiszen lemezt lehet eladni, sikeres koncerteket lehet szervezni. Magyarországon ez nem mindig volt ilyen egyértelmű.

Volt legalább két együttes, a Ferm és a Generál, akikben jóval több volt, de fel kellett adniuk, mert az egyetlen hazai lemezkiadó nem akart foglalkozni velük. Más és más a történet, a végül elért siker foka is, de az együttesek feloszlása mindkét esetben a lemezkiadó vonakodása volt.

Csepel útmutató volt a szakszervezeti képviselet tekintetében, az első ilyen jellegű csoportosulások már 1903-ban megalakultak, s öt évre rá egy állandó törzshely ötlete is felmerült. Annak érdekében, hogy létrejöhessen ez az álom, a tagok 1915-ben gyűjtést rendeztek egy erdei ünnepség keretében, ahová a szomszédos kerületeket is meghívták. Eközben a Weiss Manfréd Gyár vezetősége a hadbavonultak özvegyeinek és árváinak megsegítésére létesített alapot. Ebből kért kölcsön a szakszervezeti képviselet, s ezt összerakva a gyűjtésen szerzett pénzösszeggel meg tudták vásárolni az Árpád utca és a József utca sarkán található Saufner-féle vendéglőt. Az épületet 1916. november 12-én avatták fel, majd hamarosan megvették a mellette álló, tágas telket is, ahol elkezdték az építkezést.

„Három éven belül világsztárunk lesz!” – nyilatkozta 1977-ben a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat propaganda-igazgatója, dr. Erdős Péter. Ennek érdekében a franciaországi Cannes városában megrendezett MIDEM hanglemezfesztiválra és vásárra 1979-ben népes delegáció utazott Budapestről. A magyar esten hazánkat ötven fős zenészválogatott képviselte. A következő évben már nem üres kézzel utaztak a magyar előadók: angol nyelvű lemezeiket kínálták a világ legnagyobb hanglemezipari vásárán. Köztük a Locomotiv GT albumát is.

Kispest és Pestszentlőrinc határán terült el a Kispesti Textilgyár hatalmas komplexuma, amely gyakorlatilag egy egész kis várost rejtett magában. Az 1907-ben Popper Károly alapította intézményben Ágoston Manó kezdte az első munkásjóléti intézkedéseket, amelyeket gróf Teleki János folytatott.

Évtizedeken keresztül titokban tartották, hogy a hetvenes évek végén megjelent, több százezer példányban értékesített Omega-albumoknak (Csillagok útján, Gammapolis) nagyrészt Bródy János írta a szövegeit. Nyíltan akkoriban ezt nem lehetett felvállalni – ahogy Bródy fogalmazott: „nagy zűrzavart okozott volna” –, de az utóbbi években az érintettek több alkalommal is beszéltek erről nyilvánosan. Még ha mindez a hivatalos adatokon már nem is változtat: a Léna, az Égi Vándor, a Csillagok útján, a Nyári éjek asszonya vagy az Ezüst eső szövege után változatlanul Várszegi Gábor kapja a jogdíjat.

Sárosi Katalin, a hatvanas évek egyik legtündöklőbb csillaga 1930. június 23-án született, Budapesten. Kisgyerek kora óta foglalkoztatta a zene, s felvételt is nyert a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára, ahol ekkoriban Kodály Zoltán is tanított. Eleinte a komolyzenei pályán képzelte el a továbbhaladást, azonban a hangereje saját bevallása szerint nem volt megfelelő az operához. Első zenekara a Napsugár trió volt, mely négy évig működött, majd a Swing nevű együttesben vokálozott három éven keresztül. A Magyar Rádióval való kapcsolatát is az utóbbi bandának köszönheti. A feltörekvő zenekar énekest keresett a meghallgatásához, így csatlakozott be hozzájuk Sárosi Katalin. Itt ismerte meg Zsoldos Imrét, későbbi férjét is.