„Sose felejtem azt a nyári éjszakát, mikor a nagy hőségben váratlanul feltódult a lakásomra egy csomó, számomra nagyrészt ismeretlen ember: Bíró Yvette, Haraszti, Veres Juli, Ráday Misi, Pécsi Vera, Drozdik Orsolya és még sokan. A fele másnap hajnalban készült elhagyni Magyarországot. (…) Bíró Yvette (…) biztos, hogy másnap hajnalban hagyta el az országot. (…) Újabban sokat hallottam magáról is, de mindegy. Kicsit meg vagyok könnyebbülve, hogy veled már nem kell megismerkednem. Itt a lux, itt a lux, itt a luxusvonat… – Euforikusan szomorú volt.”
Kornis Mihály: Civilségem a pályán, 1973–1978
Funkciójukat tekintve, manapság a repülőterek szinte semmiben sem különböznek a vasútállomásoktól vagy a buszpályaudvaroktól. Az utazni vágyó magyar állampolgár megérkezik oda, okostelefonján felmutatja digitális jegyét, a forma kedvéért elkérik személyi igazolványát. A fapados gépek árai sem szöknek az égbe, vízum sem kell a legtöbb helyre, így a – globális szempontból nézve – még mindig a világ privilegizált helyéhez tartozó Magyarországról nem tűnik komplikáltnak egy út; éppolyan, mintha vonatozna vagy buszozna az utas. Ebből a szempontból talán különösnek tűnhet, hogy volt olyan időszak, amikor a reptér vagy maga a repülés privilegizált utazási formának, illetve helyszínnek minősült, s komolyan megmozgatta a művészi képzelőerőt. Talán a blog nem minden olvasójának egyértelmű ma már, hogy a hidegháború időszakában az utazás fogalma alatt egészen mást értettünk, mint manapság. A szovjet érdekszférába tartozó országok, így Magyarország állampolgárai is kettős hátrányt szenvedtek (ha nem ún. államszocialista országba utaztak): egyszerre sújtotta őket a magyar forint és a nyugati valuták közötti átváltási aránytalanság (gazdasági ok), s egyszerre a magyar hatóságok packázása, adnak-e útlevelet vagy sem (az utazási szabadság korlátozása politikai okokból).
Azok, akik magánéleti vagy közéleti okokból felkeltették a Belügyminisztérium nem kívánatos figyelmét, azok ugyancsak nehezen kaptak kiutazási lehetőséget. 1975 augusztusában azonban az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet résztvevői aláírták a Helsinki Záróokmányt, mely rögzítette a demokratikus államközösség és a szovjet érdekszféra közti enyhülés alapelveit; sok egyéb mellett ennek egyik sarkalatos pontja volt, hogy a szocialista országok tudomásul veszik, hogy államuk polgárai szabadabban utazhatnak és könnyebben hozzáférhetnek a demokratikus világ eszméihez. Ezek után nem csoda, hogy egyik oldalt a művészeti underground tagjai kitüntetett szerepet és jelentőséget tulajdonítottak mind a repülőtérnek, mind az utazásnak, a másik oldalt pedig az sem hangzik már különösen, hogy az évtized elejétől növekvő számú kivándorló száma még inkább megszaporodott a Helsinki-folyamat nyomán. A távozás egyik formája a korszakban „útilapunak” csúfolt kivándorló útlevél volt, mellyel ugyan el lehetett hagyni a Magyar Népköztársaság területét, ám „cserébe” az utas a felszálláskor elveszítette állampolgárságát, s az érkezési pontnál hontalannak számított. A lényeg, hogy akkor sem volt kis tétje annak, ha valaki úgy döntött: végleg elhagyja szülőhelyét.
1976. január 20-án a Ferihegyi repülőtér várótermében tartózkodók különös csoportosulásra figyelhettek fel. A csoport tagjai közül többen orosz kucsmát, kalapot, hosszú szőrmekabátokat viseltek, a kemény magot adó hosszú szakállas férfiak, illetve csinos, hosszú hajú nők kabátjaikat többnyire a karjukra hajtva sétáltak. A Dohány utca 20. alatt működő underground lakásszínház tagjai (Halász Péter, Koós Anna, Halász Galus, Breznyik Péter) készültek akkor emigrálni, hisz a folytonos megfigyeléssel járó stressz, a művészi és intellektuális bezártság után úgy vélték: „kinn” jobb lesz. Valójában nem volt választásuk, döntésüket inkább a korszak kényszere szülte. Néhány hónappal később, a lakásszínház tagjai közül még Bálint István, Kollár Marianne, Bálint Eszter, valamint Buchmüller Éva és két lánya, Major Borbála és Major Rebecca hagyták el az országot. Az underground közeg egyik ihletett fotósa, Dobos Gábor meg is örökítette Halászék távozását; a fenti rövid leírás e fénykép nyomán született. A történetből nemcsak azért kerekedett kulturális mítosz, mert a budapesti underground jelentős alakjai disszidáltak, hanem ezért is, mert emigrációjuk leképezte azt a menekülésvágyat, mely akkoriban sok peremhelyzetbe került személyt jellemzett.
1978 áprilisában a rövid ideig működő, ám az 1980-es évek eleji zenei underground képzeletvilágát mélyen meghatározó Spions név alatt futó művészeti projekt tagjai szintén az emigráció mellett döntöttek. Molnár Gergely, Najmányi László, – illetve Bécsig hajón – Hegedüs Péter az országból való távozását Zátonyi Tibor fotográfus, a zenekar itthon maradó tagja örökítette meg. A Spions intellektuális centruma, Molnár Gergely már a korábbi években is behatóan foglalkozott a „menekülés”, a „futás”, az „új élet” és a „repülőtér” kifejezésében lévő jelentések tanulmányozásával, metaforikájuk minél sűrűbb kidolgozásával. A Nirvána mint a hármas egység része című kiadatlan filmkoncepciójában (1976) így ír: „A szereplő egy idegen világba érkezett, a végtelen várakozásnak vége: itt a New Life. Futni kezd. A szereplő hozza a hírt, de találkozik is a megváltozottsággal: futása információ is, pánik is, de mindemellett: alkalmazkodás. (…) Ennél fogva mindenki követi őt. Futása példa lesz, mert megtestesíti a kollektív vágyakat. Mindenki futott volna már eddig is, titokban próbálkozott is vele. A szereplő megijed a felgyorsult formától, és ezért fut. Előre fut, de a tömeg követi őt: fut utána. A repülőtér ebben a világban sziget, a repülés liaison két futásgóc (két hang, két város) között. A repülőtér az artikulált hang formációja: a várakozás helye; állandó öntisztító folyamatban – az itt várakozók ugyanis elmennek”.
Aki ismeri vagy akárcsak belehallgatott egy-egy Spions kompozícióba, az nemcsak a zenei alap minimalizmusát érzékelheti (bár kevesebben tudják, hogy ifj. Kurtág György és Hegedüs Péter személyében két zeneakadémista is megfordult az együttesben), de a Molnár Gergely által írt dalszövegek pengeéles szubverzióját, a mindent tagadás és mindent megtagadás konstruktív nihilizmusát is. A kedves olvasó fantáziájára bízom, vajon miképpen értelmezi a Spions képzeletvilágában a visszataszító üresség és a sárevő unalom székhelyeként leírt Nirvániát, ez a különös disztópiát, annyi azonban bizonyos, hogy hosszas elidőzésre alig is ingerel a dal. Ha ehhez hozzátesszük a Menekülj végre! című ciklust is, valamint az imagináció átmeneti zónájaként jellemzett repülőteret, akkor – még ha távol is áll e sorok írójától a szimpla referencializálás – érzékelhetjük a menekülés, a távozás, az emigráció úgy konkrét politikai, mint metapolitikai üzenetét. Érdekes, hogy Molnár Gergely poétikájából kiszűrődő képzeletvilág határa maga a repülőtér, ez maga az anticipáció, az „új élet” ígérete, melyből nem lépünk át sehová sem. Úgy tűnik, hogy az elkeseredettség létállapotából még a semmi is több volt annál, mint ami itt volt.
Fotó: Dobos Gábor (Dobos Édua engedélyével), Zátonyi Tibor.
Felhasznált irodalom:
Havasréti József, Alternatív regiszterek. A kulturális ellenállás formái a magyar neoavantgárdban, Budapest, Typotex, 2006.
K. Horváth Zsolt, A gyűlölet múzeuma. Spions, 1977–1978, Korall, 39. sz. (2010), 119-144.
A blog a Hangfoglaló Program támogatásával készül.
