Volt egyszer egy beatkorszak


Omegás esőtől esőig

„Hogyha hallom én, minden az enyém” – koncerttörténetek

2020. augusztus 19. - beatkorSzaki

1970. szeptember 4. Első ízben engedtek el szüleim egy beat-koncertre. Ez nagy dolog volt részükről, mert bár elfogadták néhány éve tartó rajongásomat, nemigen tudtak mit kezdeni a beat-zenével, még ha el is vittek az Ezek a fiatalok… című filmre, és egész jól szórakoztak az Egy nehéz nap…

Tovább

A Fenevad Fesztivál különös története

Avagy mi a közös Charlie Sheenben, Laura Dernben és George Clooney-ban?

Egy fesztivál, amely nem is volt fesztivál. De mégis úgy beszéltek róla. Sőt: woodstocki élményt vizionáltak hozzá. És egy horrorfilm, amelyet leforgattak, de soha nem került a mozikba. Vajon mi a közös ezekben a látszólag egyáltalán nem összefüggő, de külön-külön is elég különös dolgokban?…

Tovább

A ráadás – Santana a BS-ben tudta meg, hogy fia született

„Hogyha hallom én, minden az enyém” – koncerttörténetek

Egy picit fiatalabb vagyok, mint a „Nagy Generáció”, de a lemaradásomat hamar behoztam azzal, hogy korábban kezdtem a zenehallgatást, mint úgy általában az akkori fiatalok. Tízévesen azzal okoztam fejfájást a családomnak, hogy a Deep Purple Fireball nagylemezét kértem karácsonyra. Hála a Rózsavölgyi…

Tovább

Kalandjaim az Omegával a beatkorszakban

„Hogyha hallom én, minden az enyém” – koncerttörténetek

Jelentkezett nálam egy pályázatíró és engedély kért, hogy a megjelent könyvemből publikálhasson egy fotót. Olvasom a pályázatát, hogy a hatvanas években milyen zenés helyekre járt: Rózsa Ferenc Művelődési Ház, Eötvös Klub, Kinizsi utca, Danuvia, Egyetemi Színpad.

Tovább

Soltész Rezső tüdőszűrésen

„Hogyha hallom én, minden az enyém” – koncerttörténetek

Apám fél órán belül már legalább a nyolcadik Fecskéjét szívta, de ezt leszámítva nem mutatta jelét, hogy szétvetné az ideg. Délelőtt érkezett haza a Szovjetunióból, nem tudom hány órát vonatozott, de szó sem lehetett a hosszú és fárasztó út kipihenéséről, mert este az Edda Művek lépett fel a…

Tovább

Letegezhetem vajon?

„Hogyha hallom én, minden az enyém” – koncerttörténetek

Vagy azért azt mégsem lehet, maradjunk inkább annál, hogy elnézést, adna egy aláírást? Mert tetszikezni biztos nem kell, azt sejtem, de mondjuk az is elég fura lenne, hogy Földes úr, pláne Hobo bácsi. 88-ban vagyunk szerintem, lehetnénk ugyan 91-ben is, de a színpadon Póka basszusgitárossal…

Tovább

Proletár nemzetköziség – az LGT és az SBB az Ifjúsági Parkban

„Hogyha hallom én, minden az enyém” – koncerttörténetek

Vasárnaponként a Moszkva téren találkoztunk mindig. Ez volt a hét csúcspontja. 1975-ben a Moszkva téren – ma már kissé nevetségesnek tűnhet, de ez volt a mi demonstrációnk.

Tovább

Nevetnék mindenen

„Hogyha hallom én, minden az enyém” – koncerttörténetek

Tapsolj te is, ordította a fülembe a nagy N., és közben ő maga lelkesen tapsolt és énekelt, majdhogynem extázisban, én meg csak kornyadoztam ott. Egymás mellett ültünk a Dinamit-koncerten a técsői kultúrházban, fent az erkélyen, az első sorban, és nekem nem volt kedvem tapsolni. Majd ha megmozgatnak…

Tovább

Amikor a Sweet majdnem játszott a Kisstadionban

Egy elmaradt koncert krónikája

Június 4-én hunyt el Steve Priest, a brit The Sweet alapító basszusgitárosa, aki 1968 és 1982 között meghatározó tagja volt a zenekarnak, így már csak Andy Scott gitáros él az eredeti felállásból. Hogy a glam-rock Magyarországon is igen népszerűvé vált a hetvenes évek első felében, leginkább a Sweet…

Tovább

A Bergendy, a Balaton-part és a biciklipumpa

„Hogyha hallom én, minden az enyém” – koncerttörténetek

Hát akkor fussunk neki. Kapcsoljuk be a biztonsági öveket, és induljunk vissza az időben, akár ötödik sebességben. A hetvenes éveknél már lassíthatunk, és 1972-nél meg is állhatunk. 1972 nyár, szikrázó napsütés, Balaton, egészen pontosan Almádi. A luxi nyomja a jobbnál jobb slágereket (Middle of the…

Tovább
süti beállítások módosítása