Nem voltam rendszeres látogatója a Parknak, de rendkívül emlékezetes az életemben a híres szórakozóhely bezárásának napja. Történt ugyanis, hogy egy barátommal elmentünk a záró rendezvényre, de első körben nem jutottunk be a P. Mobil koncertjére. Mi kitűnően hallottuk kívülről is a zenét, ezt azonban nem nézték jó szemmel az Ifjú Gárdisták, akik elunták, hogy hosszasan, többedmagunkkal a bejáratnál állunk és élvezzük ingyen a koncertet, ezért egyszer csak ránk támadtak és ütöttek minket, ahol értek.

A barátommal megúsztuk ugyan a fizikai atrocitást, a szóbelit persze nem. Így, a gárdisták kirohanása után már nem próbálkoztunk a bejárat közelébe menni. Viszont az alkalmi barátom javasolta, hogy ha már nem jutottunk be, akkor legalább csajozzunk. Ki is szúrta, hogy két lány a Vár falánál ül és kajál. Ők szintén nem jutottak be, és azzal a szöveggel mentünk oda hozzájuk, hogy közös a sorsunk, mert kint rekedtünk mindannyian.

A barátom lendületesen fűzni kezdte az egyik szőke lányt, a másik szőke lánynak pedig én próbáltam kissé gátlásosan udvarolni. Akadozva, de sikerült. Az utolsó számra – ha jól emlékszem, a „nálam mindig két forint ez a dal" ment – már beengedtek a gárdisták, így végül, úgy öt percet láttunk is a koncert végéből.

A leglényegesebb viszont, hogy ebből az ismerkedésből 1986-ban házasság lett, és mind a mai napig együtt vagyunk két fiúgyermekünkkel. Nem hiszem, hogy sok ilyen kapcsolat lett az ottani ismerkedésekből. Vagy tévedek?

Az eseménynek nemrég emléket állíttattunk egy tűzzománc formájában, ez látható itt.

Szerző: Felméry Tamás

Nyitókép: Fortepan / Urbán Tamás

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.