Egy átlagosnak ígérkező szombat reggelre ébredtem 1980. augusztus 23-án. Néhány dologban ugyan eltért egy alig tizenkét éves lány mindennapjaitól, de nem nevezhető rendkívülinek. Azon a hétvégén, egyéb okok miatt, csak ketten birtokoltuk a házunkat a bátyámmal. Ezt kihasználva, reggelizés közben szólt, hogy átjönnek a barátai, lányok-fiúk, vegyesen. Örültem, mert mindig jófejek voltak velem, és persze kiscsajként igyekeztem ellesni tőlük a „felnőttes” viselkedést.

Dél körül meg is érkezett a csapat, és rögtön tele lett a ház élettel. A kamaszos viháncolás oka nem volt más, mint egy rockkoncert. Mit egy, három! Erre már én is hegyeztem a fülem – régóta vágytam rá, hogy eljussak legalább egyre –, de a bátyám nem szólt, csak készülődött. Végül, a lányok kérdezték tőlem: – Andi, te nem öltözöl? Ebből persze rögtön vita lett. Kemény harcok árán sikerült meggyőzni a bátyámat, hogy jobb helyen vagyok velük, mint otthon egyedül. A csajok gyorsan kezelésbe vettek: egy kockás ing a tesóm szekrényéből, egy kis fekete szemkontúr, és indulhattunk. Útközben folyt az iszogatás, nekem szigorúan csak egy korty volt adható. De ki számolta?!

Mire a Hajógyári-szigetre értünk, egyre több, és több hasonszőrű, „csöves” uniformisba bújtatott fiatallal találkoztunk. A végtelenségig leszűkített farmer, kockás ing, hosszú haj kombó közé jó pár bőrszerkós is vegyült. A piros-fehér baboskendő is majd’ mindenkinél ott volt, nálunk a szimatszatyorra (gázálarctáska) volt kötve egy darabkája. Persze mindez nem volt újdonság számomra, hiszen az utcán is lépten-nyomon beléjük botlottam, na de ilyen tömegben még nem találkoztam velük. Ahogy ott ücsörögtek a fűben, vagy épp jöttek-mentek, nekem a Hair című film ugrott be. Az a mámoros hangulat köszönt vissza – nem véletlen, hogy addigra már legalább tízszer megnéztem –, és én ettől kész lettem.

Egyszerre voltam izgatott és büszke, hogy végre én is ide tartozom a csövesek közé. És, hogy fokozzák a jókedvemet, kiderült, hogy nem három, hanem négy zenekart is láthatok-hallhatok.

Annyira el voltam varázsolva az új élményektől, hogy észre se vettem a színpadi történéseket. Ebből az állapotból óriási füttyorkán térített észhez. Az első fellépő, a titokban tartott plusz zenekar – nevezhetjük előzenekarnak is –, a Bizottság volt. A tömeg nem nagyon akarta engedni őket szóhoz jutni, azt skandálták, hogy „Ricse, Ricse, Beatrice!” De végül aztán csak sikerült. Őszintén?! Nagyon fura volt az egész, de nekem kimondottan tetszett. Szürreális volt a zene, a szöveg meg még inkább. (Hazafelé aztán az őrületbe kergettem a társaságot a „kistányérok, kispoharak” opusz mantrázásával, természetesen Kokó stílusában előadva.)


A Beatrice fellépése a Fekete Bárányok-koncerten. Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

A következő zenekart – Beatrice – már ismeretlen ismerősként köszöntöttem, ahogy a Fekete Bárányok további fellépőit is. (Mire jók a kalózfelvételek?!) Nagy Feró fehér, térdig érő trikóban, rajta felirat: „Nemzet csótánya”. Legalábbis mi ezt láttuk a távolból. Hazafelé aztán már megvilágosodtunk. Végre számomra is ismert dalokat hallhattam – Jerikó, Nagyvárosi farkas –, igyekeztem együtt énekelni Feróval, és persze a folyton mozgásban lévő tömeggel. Ettől aztán nagyon büszke voltam magamra, hogy nem lógok ki a sorból. Kis naiv, mintha bárki is ezt figyelte volna.

A Hobo Blues Bandet – némi frissítő után – újabb 3-4 méter becserkészésével kezdtem. Féltem, ha besötétedik, nem fogom látni, mi történik a színpadon. Persze ez nem volt egyszerű, tesómék lecövekeltek. Na persze, ők már a sokadik bulijukon voltak túl, de én?! Mivel egyedül a 3:20-s bluest ismertem Billel – el is hangzott –, inkább belesimultam a tömeg ringatózásába, és igyekeztem figyelni, Hobo miket dörmög. Kellett még pár év, hogy felnőjek néhány szövegéhez. Végül is tetszett összességében, de az igazság az, hogy már nagyon vártam a P. Mobilt. Őket, vagyis a számaikat ismertem a legjobban, és persze az sem volt utolsó szempont, hogy Schuster Lóránttal ugyanabban a kerületben laktunk.


Schuster Lóránt a Fekete Bárányok-koncerten. Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

Szóval, a sok „Móóóbil, Móóóbil” skandálása után, végre ott álltak a színpadon. Ahogy Lóri belekiabált a mikrofonba, elszabadult a pokol. Nálam egészen biztosan! A Rock and roll első ütemeire csapot-papot hátrahagyva csak mentem előre, a boogie rögtön a lábamban volt. Másodikként az Örökmozgó csendült fel. Ez volt az első kedvencem tőlük, és a mai napig tart ez a szerelem. S, ha már szerelem… Tunyót meglátni, és megszeretni… (Huszonhárom év telt el, mire személyesen is találkoztunk.) Mindent látni, hallani akartam – Lóri rohangálását, Bencsik Samu gitárjátékát –, hogy elraktározhassam magamban. A Honfoglalás alatt már bőgtem… Akkor hallottam először, és rögtön magával ragadt a szövege, a zenéje. Utána jött a többi, számomra félig-meddig ismert dal: „hallod fiú, élsz-e még”, Miskolc, és a másik örök kedvenc, a Rocktóber. S, hogy miért pont ez? Nagyon egyszerű, októberben születtem. (Persze negyven év elteltével már minden sorát értem, és átérzem.) Aztán már nagyon gyorsan véget ért az este – a három szép, fekete birka elköszönt –, pedig én még nem akartam búcsúzni attól az érzéstől, amit ott átéltem. Életem első rockkoncertjén voltam túl, és egy új világ küszöbén. És hogy mennyire ráéreztem? Két évet kellett várnom, mire Anyum elengedett egy (szerinte első) koncertre. De az már egy másik történet.

„… az, (illetve ez volt) a kezdet.”  

Szerző: Ócsag Andrea

Nyitókép: Fortepan/Urbán Tamás

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.