1970. szeptember 4. Első ízben engedtek el szüleim egy beat-koncertre. Ez nagy dolog volt részükről, mert bár elfogadták néhány éve tartó rajongásomat, nemigen tudtak mit kezdeni a beat-zenével, még ha el is vittek az Ezek a fiatalok… című filmre, és egész jól szórakoztak az Egy nehéz nap éjszakáján, különösen a minden lében kanál ír nagypapán.
Tizennégy éves voltam, zenei ébredésemet azonban nem itthon, hanem Olaszországban éltem át, mivel Édesapám a római nagykövetségen dolgozott, és ott a rádióban, tv-ben nemcsak a belcantót nyomták, hanem a Doorst, Jimi Hendrixet, Otis Reddinget, és a Led Zeppelint is. De azért értesültünk az itthoni fejleményekről is, mert megérkeztek a követségre az első magyar beat-lemezek, amelyeket eredetileg protokoll-ajándéknak szántak, de mi, tinédzserek átvettük ezeket „szocialista megőrzésre”. Így van meg máig az Illéstől a Nehéz az út és az Omegától a Trombitás Frédi és a 10000 lépés. Alig 30 évet élt néhai barátom, Hekerle Laci úgy adta át nekem a második Omega-albumot, aminek a borítója, a falevelek mögül kibújó arcokkal is nagyon tetszett, hogy egy-egy piros pontot tett a neki különösen tetsző dalok mellé. Ő nem jelölte be a Tűzvihart, sem pedig a Tékozló fiúkat, amik viszont nekem azonnal bejöttek. És éppen ezzel a dallal kezdődött az a bizonyos, 1970. szeptember 4-i Omega-koncert a Kisstadionban.
Általános iskolai barátommal, Vámos Péterrel mentünk együtt Lágymányosról, a rendezői baloldalra szólt a jegyünk. Kellemes kora őszi este készült, a Non-Stop kezdett, majd jött a Neoton, akiktől a Kell, hogy várjt már ismertem – ez még a „nagy” Neoton volt, Fecóval, Cikivel, Somlajossal – és természetesen az Omega lépett utoljára színpadra. És abban a pillanatban eleredt az eső. „Mindenki maradjon a helyén!” – kiáltotta Mecky, aki fekete, rojtos szerelésben perdült elő és ragadta meg a mikrofont, majd Elefánt belecsapott a Tékozló riffjébe. Az égiek szerencsére megkönyörültek rajtunk, néhány perc múlva elállt az eső, és tombolhattunk kedvünkre. Hihetetlen volt élőben hallani a Gyöngyhajú lányt, a 10000 lépést, a Tűzvihart, de a készülő lemezről is szólt néhány dal – akkor még nem mondták nótának – például az Ó, jöjj, amit azóta is szeretek. Elefánt rohangálásait alig lehetett követni, de ma is előttem van Benkő Laci eszméletlen papagájszínű öltözéke is. A nézőtéren állt mellettünk két lány, akik tán nem is hallották a zenét, de 3 percenként egyszerre küldtek egy nagy visítást a színpad felé.
Már vége volt a bulinak, a zene még bennünk szólt és megpróbálkoztunk a zenészek közelébe férkőzni, de civilruhások állták utunkat. „Ha öt percen belül el nem tűntök, úgy elviszünk benneteket, mint a szart” – közölte az egyik. Láthatjátok, a mai szekusok csak a haladó hagyományokat követik. Aztán hazafelé, a Thököly úton láttunk olyant, hogy a túlságosan hangoskodó fiatalokra lecsaptak kapualjból előlépő figurák, szintén civilben, de az egyiküket hallottam bemutatkozni: „… rendőrhadnagy”.
Petivel baj nélkül hazaértünk, én pedig évtizedekre „Omegás” lettem, és bár sajnáltam, hogy Pici és Blöró távoztak, továbbra is lelkesen jártam a bulijaikra. Egy 1972-es hódmezővásárhelyi koncertjükön a Varázslatos, fehér kő fináléjában találkoztam először a roboszkóp idegesítő vibrálásával. 1982-ben a BS-ben tartott 20 éves jubileumi koncertsorozatból az utolsóra volt jegyem – amit egy vagy két nappal később tartottak meg Leonyid Brezsnyev halála miatt –, 1987-ben megint Kisstadionban, és megint szeptember 4-én, ahol újra együtt volt a régi hatosfogat. És ott voltam 1994-ben a Népstadionban, ezúttal szeptember 3-án. Közben sikerült valamennyiüket megismernem, Laux Józsival jó barátok lettünk, még közös bizniszünk is volt a könyvkiadójában, és életre szóló élmény volt találkozni a szépségesen titokzatos Adamis Annával.
„Nagyon utáljuk ezt az esőt” – mondta a Népstadionban Mecky, de a következő közel másfél órában együtt áztunk ronggyá mind az ötvenezren. Itt végződött számomra az élő Omega, amely esőtől esőig tartott, de a régi lemezeket időről időre még mindig leporolom, és megfogadom, amit az Éjszakai országút album borítójára írtak: „Játszd hangosan!”.
Szerző: Göbölyös N. László
Nyitókép: Fortepan/Urbán Tamás
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
