1970-ben találkozott egymással a magyar zene egyik legmeghatározóbb párosa: egy rajztanár és egy olasz-magyar szakon végzett íróember: Cseh Tamás és Bereményi Géza. A találkozás szikrát vetett, s egy napra rá dallam és szöveg tökéletesen egymásra talált Cseh Tamás apró albérletében: „Egy biztos: akkor angyalok szálltak át a szobán, át azon az ócska szobán, el is illantak rögtön, de megmutatták ezt a dolgot, a dalt, ez megszületett, és mi, esküszöm, tudtuk, hogy valamit megcsináltunk.” Bereményi Cseh Tamás improvizálására írta szövegeit, nem taktusok alapján, hanem érzetre. A néha kántáló, máskor mesemondó énekes pedig tökéletesen visszaadta a szavak hol elfúló, hol kiáradó ritmusát.
A közös alkotásból létrejött művek a szabadság lélegzetét adták és adják ma is. Visszatérő motívumuk a vágyott fel- és eloldódás, ami bizonyos esetekben eső formájában jelenik meg: „de igenis / leviszi majd, rólam, amit én akarok, / Környezetem és családom, szociális / körülményeim, s vele minden / bizalmatlanságom, / mások múltját, mit rám raktak” (Desiré és az eső), máskor a futás jelképezi: „futásra születtem, s a tűzre vizet hozok, / forogni, mint a róka, futni, mint prémes állatok” (A Vízöntő jegyében). Azonban a Bereményi–Cseh páros műveiben az a szép, hogy szimbólumaik több jelentéssel is bírnak. A futás az elveszett férfi sajátja is, s a menekülés, gyávaság toposzával is összekapcsolódhat. Jellemzően ez a viselkedésforma a fiatal generációhoz köthető a szövegekben. A helyüket nem találó, az utcán bolyongó fiúké, akik albérletről albérletre járnak, akik még nem tudnak felnőni. A generációs harcot prototipikusan a háborút megélt apák és az ő szempontjukból megalkuvó fiak vívják: „tankcsapdákba hugyoztam, ettem lótetemet, / s mint látják, itt vagyok. // Fiamból idegbeteg lett, nem bírta a váltásokat, / és elnézem az unokámat, látom, / hogy gyöngye alak. / Hogy’ lesznek ezek túlélők, valami itt korcsosul, / kérdezem, hogy száz év múlva ki tud majd itt / magyarul” – szól a hetvenhét éves veterán dala (Egyszer Antoine és Desiré álltak egy vendéglőben). A párbeszéd pedig lehetetlen. Mikor Desiré rögzíteni szeretné nagyapja élettörténetét, az bekapja a mikrofont, „[a]zóta Desiré őriz egy felvételt, / amin a nagyapja emészt épp egy ételt, / zubogás, csobogás s egyéb belső hangok, / szerencse, hogy nagyapja épp nem pangott.” (Desiré és a múlt). Ennyit a pátoszról. Ami marad: súlytalanság, és a hiábavaló vágy az összekapcsolódásra. Azonban hangsúlyoznunk kell, hogy szerepekből van szó: katonák, indiánok, csellengők – a dalok a szereplírát írják tovább, irodalmi beágyazottságuk nagyon fontos. Ahogy Keresztesi József is megfigyeli: „A Bereményi–Cseh szerzőpáros dalainak a világát át- meg átszövi az azonosulás és a távolságtartás finom és folytonos játéka. A dalokban megszólaló figura nyelvileg sohasem igazán biztos önmagában, az esendőség, az önáltatás szólama, a fontos közlések helyén álló félrebeszélés átüt a közléseken.” (Anabázis, Napkút Kiadó, 2013, 25.)
A kádári kettősbeszéd ezeknek a daloknak is az esszenciája. Mindennapi helyzeteket látunk, zajlik az élet, emberek mennek le a boltba, mintha minden a normális medrében haladna. Egy-egy kimeredő félmondaton azonban megtörik a beszédfolyam: Valóság nevű nagybátyánk elhagyott minket (Valóság nagybátyám), a történelemből pedig egy nagy összevisszaság maradt (Balogh Ádám [Történelem]), mintha mindig is csak fikció lett volna. Pedig megtörtént a kulákozás, a kitelepítések, az osztályharc. A neveknél nem tudunk hétköznapibbakat keresni (Irén, Vera), Budapest pedig a valósnál is valósabb. Mégis, mintha kizökkent volna az idő. Ez a Duna már nem Petőfi vagy József Attila Dunája. Most fenyegető: ebbe belelőtték a zsidókat. „Pontos kép arról a világról, amely mindössze ezekre a félmondatokra, félmegoldásokra nyújt lehetőséget” – ahogy Keresztesi József fogalmaz. Az egyetlen, ami biztos, az a hiány: „Csak a hiány, ami mindegyre gazdagabb / tenyéren megtölti csenddel az árkokat” (Cirkuszok ponyváján…). És a vágy, valami/valaki másra: „Egy álommozdonyon / ön felénk tart, tudom, / a félreállított váltókon átrobog. / És mondhat bárki mást, / a nagy találkozást, / megérjük még, tudom, / e pályaudvaron” (A dizőz dala). A pályaudvar, s maga az utazás pedig, ami szintén gyakori toposz a dalokban, egy egészen prózai bennfoglalást is rejt: a disszidensek világát, akik elmentek, kitörtek a mozdulatlanságból. Azt persze nem lehet tudni, hogy mi történt ott velük. Ez egy olyan mese, amelynek tetszőleges a befejezése. Akkor úgy tűnt, ők azok, akik boldogan élnek, míg meg nem halnak.
De mégis, mit lehet tenni? Jelt adni. Jelt adni egy jeltelen korszakról: „Hetven vagy hatvan, most hetvenhat van. / Arctalan év ez, mondd meg Irénnek. / Mondd meg Irénnek: a nyolcvanas évek / sapkát viselnek. Írd meg Irénnek.” (Jóslat) Cseh Tamás nem sokkal halála előtt hírvivőként emlékezett magára, Bereményi Gézáról pedig a következőt mondta: „Géza úgy tudott írni, hogy ahhoz nem két embernek volt köze, hanem kétszáznak, kétezernek”. S valóban, a Bereményi–Cseh szerzőpáros dalai urbánus népdalok, egyenest a lélek mélyéről.
Fotó: Cultura.hu.
Szerző: Murzsa Tímea
Az idézetek a Cseh Tamás – Bérczes László Beszélgetőkönyve című műből származnak, a dalszövegek pedig Bereményi Géza 150 dalszöveg Cseh Tamás zenéjére című kötetéből.
A blog az NKA Cseh Tamás Program Magyar Könnyűzenei Örökséget Támogató Alprogramjának támogatásával készül.
