Szántó Erzsi 1939-ben született Budapesten. Iskoláit – ideértve a zenei iskolát is – Kőbányán végezte. 1958-ban sikeresen felvételizett a Magyar Rádió stúdióképzésére, ahova nem volt könnyű bejutni. Az énekesnő legnagyobb slágere is egy rádiós vizsgafelvételhez köthető, ugyanis Nádas Gábor zeneszerző felajánlotta neki erre az alkalomra a Hold ragyog a Dunán című dalt, miután Vámosi János visszautasította azt. Ezzel a dallal 1962-ben megnyerte a Magyar Rádió Tessék választani! című vetélkedőjét. A Holéczy zenekarban, majd az EMKE-ben énekelt, és a színvonalas budapesti lokálokon kívül a Budai Ifjúsági Parkban is rendszeresen fellépett, itt a Bergendy együttes kísérte. Utoljára 1965-ben vett részt turnén – a Balaton körül –, itt a Metro zenekaron kívül Hofi Géza, Alfonzó, Markos György, továbbá Sárosi Kati, Margitai Ági és Majláth Jenő voltak a társai. Szántó Erzsi 1966-tól 1979-ig, amíg meg nem született a fia, Münchenben és környékén énekelt színvonalas lokálok műsoraiban, egyebek mellett a Maximban, a Bayerischer Hofban és a Moulin Rouge-ban is.
Csatári Bence:
Az énekeseknek a sorsa nagyban függött nemcsak az intézményvezetőktől, de a zeneszerzőktől is, hiszen nem volt mindegy, hogy kinek milyen dalokat írnak, ki énekelheti az igazán nagy slágereket. Hogyan dőlt el, hogy ki melyik szerzeményt kapja?
Szántó Erzsi:
Nagyon egyszerűen, mert a szerzők odajöttek hozzánk az ORI-büfében, amit mi csak kecskeólnak hívtunk, és megkínáltak minket egy-egy dallal. Ők már előre kinézték maguknak azokat a fazonokat, akik egy-egy számnak megfelelhettek, és itt is igaz, amit a könnyűzenei vezetőkre mondtam: nekik is érdekük volt, hogy minél frissebb szemléletben legyenek előadva a dalok, törekedtek a változatosságra, ami az énekesek palettáját illeti. Nádas Gábor még a rádióstúdiós koromban adta oda az első számot, de a többi már jellemzően az ORI-ban talált rám. Idetartozik egyebek mellett a Nem csak kenyéren élsz, és A magányosság percei, vagy a Sirály, amelynek a másik címe a Borús az idő volt és Zakariás Oszkár írta. Dobos Attila is sokat írt nekem, többek között a Tépd szét az emlékek láncát! is. Amikor ő feljárt hozzám, már Zuglóban laktam, és ott volt egy kis pianínóm is, ahol meg tudta mutatni a dallamokat, sőt, én is beszálltam a komponálásba. Attila nagyon jól ráérzett arra, hogy melyik szerzeményből lehet nagy sláger. De megemlíthetem Idrányi Ivánt is, aki két számot is írt nekem. Ezek közül az egyik a Felejts!, ami énektechnikailag elég nehéz, és talán éppen emiatt nem lett sláger.
Csatári Bence:
Az énekesek némelyikével közös számokat is énekelt.
Szántó Erzsi:
Közülük egyértelműen Mikes Évával voltam a legjobb viszonyban, a Jó az álmodozás című dalt együtt is sokszor adtuk elő, és amikor Sárosi Kati elment szülni, a Zeneakadémián adott koncerten mi ketten együtt helyettesítettük őt, többek között az előbb említett Jó az álmodozás és az Autóstop című számokkal. Külsőre is kiegészítettük egymást, én a vékonyabb, Mikes Éva a teltebb idomokat képviselte, ami persze nem mindig volt szerencsés, mert ha mellette álltam, ő optikailag tovább soványított engem, én meg kövérítettem őt. De amikor elkezdtünk énekelni, már nem a testalkat számított, mindkettőnket imádtak. Engem egyébként éppen a testalkatom miatt neveztek Keszegnek a szakmában, amit Boros József, a Holéczy százhúsz kilós bőgőse akasztott rám. De Németh Józseffel is voltak közös számaink, az Én egyetértek országszerte nagyon nagy sikert aratott. Payer Andráshoz is sokat jártam Mikes Évával együtt a Hegedűs Gyula utcába, ahol szintén közösen alkottuk meg a számokat. Havasy Viktorral ugyancsak felléptem, ő írta számomra a Szégyelld magad és a Nem számít című dalokat, amiket nagyon szerettem. A Szégyelld magad azon kevés felvételek egyike, ami nekem is megvan videofelvételen az Erkel Színházból. A másik filmfelvétel még a rádióstúdiós korszakomból származik, ami a Sláger Presszó címet viseli. Meg kell említeni még Mátrai Zsuzsát és Ákos Stefit is, akikkel szintén nagyon jó viszonyban voltam. Nagyon sokat dolgoztunk együtt a zeneszerző és énekes kollégáimmal, de boldogan töltöttük az időnket.
Csatári Bence:
Ön a Budai Ifjúsági Parkban is rendszeresen fellépett. Hogy ismerkedett meg az ottani rezidens zenekarral, a Bergendyvel?
Szántó Erzsi:
A hatvanas évek közepéig, egészen az országból való 1966-os távozásomig, nagyon sűrű volt a programom, melynek folytán nagyon sok híres zenésszel dolgoztam együtt. A Bergendy-zenekarral romantikus körülmények között ismerkedtem meg. Czirok László, akivel még a Holéczy zenekarban énekeltem együtt, szervezett egy fellépést Keszthelyre, de ez kifejezetten vendéglátós helyszín volt. Vonattal mentünk le, és csak azt tudtuk, lesz odalenn egy zenekar, amelyik kísér majd bennünket. Amikor leértünk, legnagyobb csodálkozásunkra a Bergendy fogadott bennünket, amely akkor még hivatalosan a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem klubjának az együttese volt. Hamar összebarátkoztunk, jó hangulatú műsort adtunk, utána meg még éjszakai fürdőzést is csaptunk a Balatonban. Visszafelé Czirok Laci még arra is rávett, hogy álljak ki az útszélére stoppolni, miközben ő elbújt, hogy nagyobb eséllyel megálljanak az autók. Számítása bevált, egyből megállt valaki, akivel visszajöttünk a fővárosba.
Csatári Bence:
Milyen emlékei vannak az Ifipark rettegett őréről, azaz igazgatójáról, Rajnák Lászlóról?
Szántó Erzsi:
Alacsony termetű birkózóbajnok volt, aki nagyon szigorúan bánt az ifjúsággal. Ahol ő megjelent, ott rend volt. Nemigen tudta kiejteni tisztán az „sz” hangot, és amikor én következtem a műsorban, csak úgy szólt oda hozzám, hogy „Cántókám, cínpadra!”. Viszont nagyon jóban voltunk, még akkor is hívott énekelni, amikor már a beategyüttesek feltűntek. Ugyanígy a Dália Klubban, az Ifipark téli törzshelyén is sokat szerepeltem, eleinte itt is a Bergendyvel, majd pedig Zoránékkal, a Metróval. Úgy tudom, utóbbiaknak volt először visszhangosító berendezésük Magyarországon, Zorán egy nyugati rokonától kapta.
Csatári Bence:
A Metróval máshol is játszott?
Szántó Erzsi:
Olyannyira, hogy az utolsó magyarországi turnémat velük bonyolítottam le a Balaton körül 1965-ben. Ezen ott volt még Hofi Géza, Alfonzó, akinek a fia, Markos György akkoriban még gitározott és énekelt, továbbá Sárosi Kati, Margitai Ági és Majláth Jenő, utóbbi is inkább paródiákat adott elő. Hofi akkor még nem volt sztár, de így is neki volt a legnagyobb sikere a zenei paródiáival. Ennek a fellépéssorozatnak a végén is megtartottuk az ilyenkor szokásos műsortemetést, ezúttal Balatonföldváron. Ennek az volt a különlegessége, hogy egymás számait énekeltük el a színpadon, hiszen úgyis ismertük, ki mit énekelt addig. Katival egymás fellépő ruháját is kicseréltük, és egymás számait énekeltük. Erre az alkalomra lejött Keszler Pali és helyettese, Bali György is, hogy leellenőrizzék a műsort. Sok érdekes sztori megesett velünk akkoriban. Például ezen az utolsó előadáson felajánlottam, hogy elmegyek a társaságnak italért, mert még volt egy kis idő az én számomig. Felvettem Sárosi Kati új ruháját – mert nagyjából hasonló méretet hordtunk –, és vittem egy üveg konyakot, de visszafelé a sötét úton beleestem a Balaton egyik kis öblébe, s emiatt csupa sár és hínár lett a szép új ruha. Sárosi Kati meg is ijedt, hogy mit fog szólni a férje, Zsoldos Imre, ha meglátja a ruháját, de végül nem lett belőle semmi baj. Egy másik alkalommal pedig engem kértek meg a kollégák, hogy szerezzek egy vitorlást a Balatonról. Integettem is a csinos kis bikinimben az egyiknek, amelyik ki is kötött, elvitte az énekesek színe-javát, de engem meg jól otthagyott, amit társaim viccnek szántak, de én ezt akkor nem vettem annyira poénra.
Csatári Bence:
Ez az az időszak, amikor egyre többet lehetett hallani a dalait a rádióban is, igaz?
Szántó Erzsi:
Ekkor az én szekerem kifejezetten jól ment, a Magyar Rádió Tánczenei koktél című műsorában rendszeresen lementek a számaim, volt, hogy több is. Sőt, nem egyszer Bolba Lajos vagy Komjáthy György maga hívott fel, hogy tudassa velem, mikor leszek adásban felvételről. Nekik is az volt az érdekük, hogy minél változatosabb műsorokat szerkesszenek, és ehhez kellettünk mi, fiatal táncdalénekesek is. A Tépd szét az emlékek láncát! című dalomat előszeretettel adta 1965-ben a rádió, és úgy érzem, ha itthon maradtam volna, ez is hasonlóan nagy sláger lehetett volna, mint a Hold ragyog a Dunán. Amikor pedig turnén voltunk, a kollégák, főleg Koós János, sokszor ugrattak, hogy már megint az én számomat játssza a rádió. Egyébként mindenkinek volt egy vagy több „őrangyala”, aki gondoskodott az előmeneteléről. Nekem nem voltak neves mentoraim, de sikeresen átvészeltem ezt az időszakot.
Fotó: YouTube.
Készítette: Csatári Bence.
A teljes interjú szövege itt olvasható.
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
