Jóllehet, a hetvenes évek hazai folkirányzatának úttörője kétségkívül a Vízöntő, illetve az abból kivált zenészek által európai világhírűvé tett Kolinda volt, legalább ilyen erős életművet hozott az utóbbi oldalhajtásaként indult, folytonosan változó felállású Gépfolklór, illetve annak nyolcvanas-kilencvenes évekbeli reinkarnációja, a Barbaro.
A Gépfolklórt a Kolindából kivált Szabó András (hegedű) és Jorgosz Tzortzoglou alapította 1975-ben. Leginkább ballada- és versfeldolgozásos vonalon próbálkoztak, mérsékelt közönség és minimális szakmai visszhangot aratva. Mindössze egyetlen négyszámos kislemez (Hej páva, hej páva / Gyere ki te gyöngyvirág / Kórus / Hej tulipán, tulipán, 1977) maradt utánuk, mielőtt a szűkülő lehetőségek miatt szép lassan feloszlottak volna.
Aztán 1982-ben Szabó és Jorgosz a rockvonalról érkező gitárossal, Cziránku Sándorral (Gesarol, P. Mobil, Beatrice) és a kifejezetten rockdobos Donászy Tiborral (Beatrice, P. Mobil) a háta mögött tűnt fel ismét a színen, és a formációval készített 1984-es Barbaro című kazettán már mindaz hallható volt, ami később a Barbaro együttes zenei világát képezte. A Hungaroton márkamenedzsere azonban mindenképpen ragaszkodott ahhoz, hogy hagyományos folkos stílusban vegyék fel az anyagot, a gitárt és általában a rockos hangzást erősen háttérbe szorítva. Jorgosznak azonban ez egyáltalán nem volt ínyére, véleményét nem is rejtette véka alá, mire Szabó András kirúgta – mint utóbb kiderült, halálos döfést adva ezzel a zenekarnak. (Update: Szabó András a Gépfolklórt az új évezredben új tagokkal reaktivizálta.)
A sámáni erőkre és barbár ritmusokra esküdő Jorgosz Tzortzoglou persze nem adta fel, és hamarosan nekilátott a mai napig talán legfontosabb hazai folk-rock formáció, a Barbaro szervezéséhez. A rövid életű Ködkonda-kalandból visszatért Cziránku Sándor mellett a KFT-s Lengyelffy Miklós lett a basszusgitáros (őt később Zsoldos Tamás váltotta), a V’Moto-Rockból menekülő Herpai Sándor dobolt és közel két évre a multiinstrumentalista Nikola Parov is beszállt közéjük. Ez a kvintett pedig 1990-ben egy olyan – magyar és balkáni népzenei alapú – etnorock nagylemezt tett le az asztalra, amely a maga univerzumában azóta is párját ritkítja.
De bármilyen erős ez a lemezanyag, és bármennyire tele van potenciális folk-rock slágerrel (Kerek a szőlő, Iljú haramia, Elment az én rózsám, Adjon az isten, Hősi ének), a rendszerváltozás forrongó időszakában túlontúl kevés figyelem vetült rá. És miközben a kilencvenes évek első felében nem lehetett elképzelni nélkülük fesztivált Magyarországon, 1994-ben magánerőből kihoztak még egy CD-t (Barbaro II), amely durvább, sűrűbb, feszesebb szövésű és könyörtelenebb volt, mint az előző album. A zenéjükben négy évvel korábban domináló csángó és moldvai népdalok, szépséges balkáni dallamok időközben felolvadtak az „öntörvényű egészben”, akárcsak József Attila és Nagy László népköltészet ihlette versei. Ez már se rock, se folk nem volt, de még csak nem is a kettő szintézise: tényleg nincs rá jobb kifejezés, mint az, hogy Barbaro.
A sikertelenség egy idő után viszont végképp kikezdte a zenészek egzisztenciáját. Jorgosz a festményeiből próbált megélni, Cziránku iskolai gondnok lett, Herpai vállalkozóként futott tovább, egyedül az amúgy is álláshalmozó Zsoldos maradt a zene közelében. Mígnem 2004 végén jött a feltámadás, egyedül az időközben a Balkan Fanatikkal nyomuló Jorgosz nem állt kötélnek, helyét a kései Vágtázó Halottkémek énekese, Both Miklós vette át. 2007-ben kigurítottak még egy korrekt nagylemezt, s bár sosem jelentették be feloszlásukat, 2009-ben lényegében lehúzták a rolót.
Fotó: Discogs, Origo.
Szerző: Jávorszky Béla Szilárd
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
