Gesler György táncművész, koreográfus, kritikus a hazai balett kiemelkedő egyénisége 1943-ban, a háború alatt született Budapesten. Nyolcéves korában, huszonhatezer jelentkező közül mindössze őt és huszonkét társát vették fel az Állami Balettintézetbe, ahol 1961-ben érettségizett, majd az Operaház táncosa lett. Részt vett az Illés-show, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról és számos más zenés színpadi mű megvalósításában. Az Operaház és a kaposvári Csíky Gergely Színház munkatársa volt. Éveken keresztül jelentek meg rendszeresen publikációi, elsősorban kritikái a Zene-zene-tánc szakfolyóiratban, de televíziós riporterként is őrzi munkáját egy dokumentumfilm, amit Youri Vamossal készített. Napjainkban felváltva Budapesten és Marbellán él, de a hazai kulturális élet eseményeit folyamatosan figyelemmel kíséri.

Rozsonits Tamás:
Azt mondják [...], hogy Magyarország volt a legvidámabb barakk, viszont az elmondásod alapján Lengyelországban és az NDK-ban is volt arra fizetőképes kereslet és igény, hogy bárokban színvonalas műsorokat nézzenek az ottaniak. Hogyan láttad ezt?

Gesler György:
Eltérő kultúrával rendelkeztek a lengyelek és a kelet-németek is. Előbbiek sokkal nyitottabbak voltak, ott láttam az összes amerikai filmet, amit Magyarországra nem hoztak be. Lengyelország a divat területén is előbbre tartott akkoriban. Szerintem náluk abban az időben szabadabb élet volt, mint nálunk. Az NDK viszont egy falanszter-ország volt. Onnan valahová eljutni a lehetetlenség határát súrolta. A mi szemünkben igazi diktatúrának látszott, ám érdekes módon az ott élők elfogadták ezt. Ez a német fegyelmezettségből fakadt szerintem. Nem lázadoztak, még a lelkükben sem. A legjobb barátom, Pöstyéni Emőke a berlini televízióban éppen azt csinálta, amit én itthon, csak sokkal nagyobbak voltak a lehetőségei, mert több pénzből gazdálkodott. Voltak olyan műsorai akkoriban, amit a nyugat-németek is néztek, másrészt volt egy harminc tagú társulata, ami nekem soha nem adatott meg. Mármint a saját társulat. Az NDK-ban működött a Fernsehbalett, aminek Emőke 1990-től az igazgatója lett, ott megvoltak erre a műsorok és megérte fenntartani a társulatot. Egyszer én is vendégszerepeltem náluk, abban a műsorban a Boney M is fellépett. Az NDK nagyon figyelt arra, hogy szórakoztatást nyújtsanak a népnek. A Slágerszerviz című műsorban hat lánnyal szerepeltünk, a lányok nem voltak állandóak, hanem akik éppen ráértek. Egyszer a Slágerszerviz számára felvettünk egy műsort a reptéren. Fotóztak közben és a Rádióújság címlapján megjelent fényképen a hat lányból az egyik éppen más felé lépett, mint a többiek. Lehet, hogy a próbán lőtték a képet, mindenesetre az került címlapra. Vitray Tamás éppen készített egy interjút velem, azt hittem, valami kedves kérdéssel nyit, de nem: azzal indított, hogy mivel magyarázom ezt a fotót? Nagyon zavarba jöttem, de valahogy kijöttem a helyzetből, ő meg elkönyvelte ezt magában sikerélményként…

Rozsonits Tamás:
Magyar zenekarokkal turnéztatok külföldön?

Gesler György:
A Skorpióval Lengyelországban. Még az Ex Tangó időszakban. A Gershwin-feldolgozásukra készítettem már korábban egy koreográfiát, amit Zsuzsival adtunk elő és beszerveztem még négy lányt. A lengyel televízió fel is vette, talán megvan még valahol.

Rozsonits Tamás:
A te munkád hogyan indult Magyar Televíziónál?

Gesler György:
Nagyon szeretett és kedves televíziós rendező barátnőm, Csenterics Ági készített velem egy komoly műsort, a Gyöngy Pál-estet színészekkel, énekesekkel. Elkészítettem a koreográfiát, és a korábban megszokottól eltérően minden dalhoz egy kis történetet találtam ki. Rátonyi Róberttel volt egy kemény nézeteltérésem, mert ő ahhoz volt szokva, hogy minden úgy történik, ahogy ő akarja, Ági és én pedig ragaszkodtunk a forgatókönyvhöz, amit ketten találtunk ki. Csatáznom kellett Rátonyival, aztán később hozzászoktam, hogy ahhoz, amit kitaláltam, ragaszkodjak a végletekig, hol jó szóval, hol korbáccsal. Az lett a vége, hogy az ő operettes modorában a végén szinte kezet csókolt ez a hatalmas rutinú, híres színész. Közben már nem lehetett tovább tartani azt, hogy ne legyen a magyar tévében könnyűzenei műsor és elindult a Tapsifüles című sorozat, Módos Péter első könnyűzenei műsora. Ez volt a Slágerszerviz és az Egymillió fontos hangjegy előfutára. Közönség előtt playbackeltek az előadók, a dal végén pedig a közönség tapsolt és a stúdióban volt egy nagy nyuszi, azon öt lámpa. A taps intenzitásától függően gyulladt ki a megfelelő számú izzó, ez mérte az adott produkció sikerét. Egy idő után Módos Péter felkért, hogy készítsek egy komplett számot, ez volt a Free All Right Nowja. Így tudott nyugati zenét behozni a műsorba. A klipjét nem játszhatta volna le, a dalt viszont így igen. A stúdióban playback zenére, élőben kellett táncolni. Péter balett-ügyben nem volt kompetens, de az akkori Pécsi Balett igazgatójának felesége akkor már szerkesztőként dolgozott a tévében, nagyon jóban volt Péterrel, Tóth Erikának hívták, ő javasolta Módosnak, hogy engem hívjon, így kerültem be a Tapsifülesbe. Lement a szám és elképesztő ellenállásba ütközött. A Népszabadságban egy embertelenül ledorongoló kritika jelent meg, amely szerint erre a szörnyű zenére kicsavart, rettenetes mozgásokkal teletűzdelt ugrálás, a neccbe öltözött, félmeztelen, nagy hajú férfi, aki ugrabugrált három lány társaságában, sérti a közízlést.

Rozsonits Tamás:
Mi történt utána?

Gesler György:
Petrovics Emil, aki tanított engem a főiskolán és nagyon szeretett, másnap felszólalt a Parlamentben, hogy a Népszabadság ne írjon ilyen kritikákat, mert egyrészt nem ért hozzá, másrészt ez kell a fiatalságnak. Ő volt akkor az egyik kulturális hangadó és nagy súllyal bírtak a szavai. Megvédett minket. Módos Pétert ki is akarták rúgni emiatt. Bánki Laci mentette meg.

Rozsonits Tamás:
Akkoriban, ahogy ezt ti elkészítettétek, forradalmi tettnek minősült. Ráadásul a Free szabadságot jelent…

Gesler György:
A magunk területén valóban. Ez akkor lázadásnak számított. Ahogy a zenészek is lázadtak az új stílusú zenék hazai bemutatásával. A televízióban való munkásságom igazi értéke pont ez volt, hogy én hoztam be táncban az új stílust, éppen úgy, ahogy a slágerénekeseket akkoriban a beatzenekarok váltották le. Persze a tánc soha nem vonzott akkora tömegeket, mint a zene, de én így tettem meg a magamét. Éreztem, hogy jó útra léptem, helyes az irány.

Rozsonits Tamás:
Megvan a felvétel?

Gesler György:
Élő műsor volt, nem rögzítették. Akkoriban ilyesmire nem költöttek.

Rozsonits Tamás:
Kik voltak a fellépők?

Gesler György:
Az Operából hívtam őket: Csarnói Kati, Szűcs Györgyi, Bán Teodóra, a három csodálatosan szép táncosnő, és Vámos Gyuri, a hatalmas hajú, kidolgozott testű férfi. Youri Vamos néven később Németországban óriási karriert futott be. Aztán készült egy másik dalra is koreográfiám, Santana Oye Como Va című számára négy fiú és egy lány táncoltak. Később még két dalt dolgoztunk fel, majd a Tapsifüles megszűnt, de elindult a Slágerszerviz. Közben elkészítettük az Illés-showt Sándor Palival, amiben lehetőséget kaptunk egy önálló számra is. Annyira izgatott engem a popzene mozgással és tánccal történő kifejezése, hogy saját együttest alapítottam Ex Tangó néven, 1971-ben. Bán Teodóra, Pogány Alinka, Vámos Gyuri és én alkottuk. Akkoriban a Tolcsvay együttessel dolgoztunk. Béla nagyon ügyesen menedzselte a csapatot. Egy közös tv-felvételt követően megkérdezte, dolgoznék-e velük, hogy emelkedjen az előadásaik színvonala, így aztán amikor nem volt előadásunk az Operában, velük turnéztunk.

Rozsonits Tamás:
Mi volt a névválasztás oka?

Gesler György:
Arra gondoltam, hogy – mivel a tangó már, és még nem volt divatban – ez a név elég kifejező. Még trikót is készíttettem. Aztán a KITT-Egylettel is felléptünk, többek között az Erkel Színházban. 1972-ben jött az útlevél-mizéria, a barátaim közül többen elhagyták az országot, így maradtam a televízióban és találtam meg váratlanul azt, amit mindig is szerettem volna. Ott ért össze minden olyan szál, ami számomra nagyon fontos volt. Következett az ŐsBudavára című nagyszabású produkció – ez sem maradt fenn sajnos –, abba már társastáncokat is beemeltem. Akkor tudtam meg, mi az a macsics, ami egy táncstílus, sokkal korábbi, mint például a cha-cha-cha. Négy-ötévente mindig felbukkan egy táncstílus, ami izgalmasabb, mint a korábbiak. Annak idején volt egy szórakozóhely, még az EMKE és a Moulin Rouge előtt, Ős-Budavára volt a neve, nem is bár, nem is lokál, hanem egy színpaddal rendelkező hely, ahol kabaré, színdarabok és más műsorok is helyet kaptak. Ennek a hangulatát próbálta egy műsorban visszahozni a szerkesztő. Óriási volt! A filmezés is nagyon érdekelt, láttam külföldön a West Side Storyt, de még nagyobb hatással volt rám az Irma, te édes és a Kabaré című film Bob Fosse koreográfiájával és rendezésében, ami hatalmas inspirációt adott nekem ahhoz, hogyan lehet a popzenét nem kizárólag klasszikus balettelemekkel kifejezni, hanem olyan saját mozdulatokkal, amelyek átadják azt, amit az ember az adott zenéről gondol és érez. Amit ennek szellemében alkottam, annak óriási hatása volt itthon, mert nem jutottak be más, külföldi műsorok a Magyar Televízióba és teljesen újszerű volt az a megközelítés, amit én képviseltem. A televízióban is egyre több könnyűzenei műsort készítettek, mert hatalmas igény volt rá, így a kultúrpolitika sem tehetett mást, mint hogy engedte. Ezekben a műsorokban szükség volt rám, rengeteget dolgoztam. Szerencsére nagyon alkalmazkodó természetű vagyok, ezt is jól tudtam hasznosítani. Csak az idővel volt problémám. Mindig minden az utolsó pillanatban állt össze.

Készítette: Rozsonits Tamás.

A teljes interjú szövege itt olvasható.

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.