Eredics Gábor (1955) elsősorban a Vujicsics együttes vezetőjeként – basszprímtamburásaként és harmonikásaként – ismert, de emellett 1982 és 2006 között a Magyar Művelődési Intézet tudományos munkatársaként dolgozott, 1998 és 2012 között az általa alapított Kalász Művészeti Iskola igazgatója volt, és fontos szerepet játszott abban, hogy 2007-ben a Zeneakadémián megalakulhatott a Népzene Tanszék (ahol jelenleg is tanít). 2016 óta pedig az MTVA-n belül működő Dankó Rádió csatornaigazgatója.

Jávorszky Béla Szilárd:
Mikorról beszélhetünk arról, hogy létrejött a később Vujicsics Tihamér nevét felvevő együttes? 

Eredics Gábor:
1974 húsvétját szoktuk születésnapként megnevezni – ez abban az évben április közepére esett –, ekkor már egyértelműen együtt játszottunk a pomázi nemzetiségi táncegyüttes zenekarában. Emlékszem, Józsi bátyámmal nylonzsákból készítettünk dudát, két síppal, az egyik dudanótára ráhúztunk egy általunk fabrikált locsolóverset, azzal jártuk sorba a lányokat. Szóval innentől számoljuk a kezdetet. Ekkoriban Kálmán bőgőzött, Borbély Misi klarinétozott és a később hangszerjavítóvá vált Gallovits Attila – szintén klarinétos – tamburán próbálgatott játszani, Szendrődi Feri – aki korábban jazzgitározott – tamburázott, a fúvószenekarban tubázó Janka László hegedült, míg Nyári Iván és jómagam harmonikáztunk. Aztán Gallovits elmaradt, Janka Lacit Győri Károly váltotta fel, majd beszerveztük Brczán Miroszlávot, akiről tudtuk, hogy Szári Mihály növendékként ügyes zongorista. Szóval a zenekar korai, hétfős stabilizálódott felállása így nézett ki: Borbély, Brczán, Győri, Nyári, Szendrődi, Kálmán és én.

Jávorszky Béla Szilárd:
Ekkor még csak a táncegyüttest kísértétek? 

Eredics Gábor:
Javarészt igen, de viszonylag hamar eljutottunk a saját zenekari számokig. A pomázi táncegyüttes műsoraiban akkoriban gyakori volt, hogy amíg a táncosok két rész között átöltöznek, addig a zenekar bement a színpadra, és húzta... az időt. Mindig kilógott a lóláb, hiszen ilyenkor a feladatunk az idő kitöltése volt. Ezt méltatlannak éreztünk, ezért arra gondoltunk, hogy ezeket a zenekari számokat jól megcsináljuk. Akkoriban már hallgattuk a belgrádi rádiót, ahol amúgy vegyes műsorok szóltak, de előfordult, hogy a sok művirág között remek eredeti dallamokra bukkantunk. Legalábbis úgy éreztük. Ez most népzene? Vagy valaki szerzeménye? Merthogy nálunk ennek nem volt szakirodalma, mint a magyarnak, ahol az iskolában megtanították nekünk, hogy melyik népdal új stílusú és melyik régi. Az Akácos út esetében, ugye, nem kell kinyomozni, hogy az népdal vagy nóta, mert azt mindenki tudja, hogy mi. Amikor először hallottam Csorba János bácsit a Mezők, falvak éneké-ben székit énekelni, ösztönösen ráéreztem, hogy ez az igazi. Emlékszem, lóhalálában átbicikliztem Misihez a falu másik végébe, remélve, hogy felvette, mert neki volt hozzá magnója. Ahogy Bársony Mihály bácsi tekerőjátéka is így lett meg. A szerbeknél viszont állandóan észnél kellett lennünk. Mindesetre igyekeztünk rendesen megcsinálni ezeket a zenekari számokat, nem nagyon „berheltünk” bele a zenébe, csak használtuk az ízlésünket. És amikor a baranyai turné során a felsőszentmártoni fellépésen úgy tűnt, hogy a zenekarnak nagyobb sikere van, mint a táncosoknak, akkor rájöttünk, hogy jó úton járunk. És egyre inkább a sajátunknak éreztük a zenét.

Jávorszky Béla Szilárd:
Neked van bármennyi délszláv identitásod?

Eredics Gábor:
Az identitásom mindig is magyar volt. De amikor ezeket a gyökereket láttuk, akkor tiszteltük őket. Nem azért játsszuk ezt a zenét, hogy megéljük a szerb identitásunkat, ugyanakkor örömmel felvállaljuk ezt a kötődést. Ráadásul annak a közönségnek, akiknek először játszottuk bálokon, ez fontos szolgálat volt. Nem kellett Tökölről vagy Baranyából zenekart hívniuk, hisz ott volt ez a fiatalokból álló helyi együttes. Amúgy ha a nemzetiségi táncegyüttesben szatmári anyag kellett, akkor azt kontrával kísértem, ha dél-alföldi, akkor tekerővel, a szlovák meg a sváb mehetett fúvósokkal, a szerbek és a horvátok pedig tamburával. Aztán rájöttünk, hogy ez így túl nagy falat, túl sok, nem lehet ennyi mindent jól csinálni, és akkor elkezdtünk külön koncertezni a szerb-horvát anyaggal.

Jávorszky Béla Szilárd:
Könnyen befogadtak a helyi szerbek?

Eredics Gábor:
Könnyen. Egyedül politikai téren akadtak gondjaink, az akkori Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége fenntartással fogatta az együttest, mert ők magyarnak tartottak bennünket. De a helyi közösség hamar befogadott, és az öregek elégedetten bólogattak, hogy „igen, ezek a fiúk szépen játsszák ezeket a régi dallamokat”.

Jávorszky Béla Szilárd:
Hangszeres népzenét játszottatok? Nem énekeltetek? 

Eredics Gábor:
Annyira nem. A koreográfiák zenéjét megtanultuk, de persze ha kellett, élvezettel énekeltük a nótákat is. 

Jávorszky Béla Szilárd:
Melyikőtök énekelt? 

Eredics Gábor:
Mindannyian. Eleinte megtanultuk őket fonetikusan. Persze tudtuk, miről szólnak, úgyhogy sok szó közben megragadt. Amikor a szerb közösségben mulattak, a zenészt nem kezelték külön, hozzánk is szerbül szóltak. Eleinte még visszakérdeztünk, de a sokadig alkalomnál már értettük. Egy idő után pedig már mondani is tudtuk. Ahogy ez abban a közegben természetes. 

Jávorszky Béla Szilárd:
Nem okozott feszültséget a táncegyüttessel, hogy egy idő után a zenekari számok nagyobb tapsot kaptak, mint maga a tánc? 

Eredics Gábor:
Dehogynem. Úgyhogy hamarosan önállósultunk, külön fellépéseket vállaltunk. Akkoriban már voltak táncházak Budapesten Nyikos István vezetett egyet a Közgazdasági Egyetemen, ahol a Mákvirág húzta a széki zenét. Hogy mással is találkozzanak az érdeklődök, Pisti meghívott bennünket – még a táncegyüttessel együtt –, hogy mutassunk nekik Pest környéki szerb táncokat. A szünetben pedig eljátszottuk a saját műsorunkat. Nagy sikert arattunk, úgyhogy Pisti mondta, ha van kedvünk, menjünk a jövő héten is. Volt kedvünk, így mentünk. De mivel a táncegyüttessel a konfliktus addigra már túlontúl kiéleződött, a későbbi alkalomakkor már csak mi magunk, illetve a velünk és a táncházzal szimpatizáló táncosok egy része ment. Aztán lett belőle egy tízéves kapcsolat. 

Jávorszky Béla Szilárd:
Az első szerb táncházakon milyen néven léptetek fel? 

Eredics Gábor:
Ha jól emlékszem, Pomázi Ifjúsági Nemzetiségi Zenekarnak hívtak bennünket. Eleinte a Kinizsi utcai kollégiumban, majd a főépület aulájában játszottunk, utóbbinál már annyira sokan összegyűltek, hogy a kolo két körben ment. A zenekarok meg állandóan váltakoztak mellettünk. A Kinizsiben még a Mákvirág játszott, aztán a Vízöntő, a Jánosi, a Viola, majd a Muzsikás. Emellett jártuk az építőtáborokat is – elsősorban Kecskemét és Székesfehérvár környékén –, ahol vacsora után folyt a mulatság: Nyikos Pisti megtanulta a szerb táncokat, mi meg játszottuk a hozzávaló zenét.

[...]

Jávorszky Béla Szilárd:
A kilencvenes évek eleji délszláv háború idején váratlanul fontossá vált, hogy melyik zene horvát és melyik szerb. Hogyan éltétek meg ezt a hasadást?

Eredics Gábor:
Minden szempontból hatalmas tragédia volt ez a számunkra. Még olyan szempontból is, hogy számos tamburánk a horvátországi Erdutban készült, a mester, Herceg Branko a háború során aknára lépett, meghalt, így többé már nem lesznek ilyen hangszerek. Sokat játszottunk Németországban, és egyszer a német szervező azzal mondta le a koncertünket, hogy náluk sok a jugó vendégmunkás, nem tudja, közülük ki szerb és ki horvát, és fél, hogy kellemetlenség lesz. Másik eset, ami nem velünk történt meg, de tudunk róla: Pécsett csak azzal a feltétellel kapott hangszereket az egyik együttes, hogy azon kizárólag horvát zenét játszhat. Mi viszont igyekeztünk ennek elébe menni és deklaráltuk, hogy a mi repoertoárunkban változatlanul jelen lesznek továbbra is mind a szerb, mind a horvát népdalok. És egyébként is a szerb Vujicsics Tihamér volt a magyarországi horvát népzene legnagyobb hatású gyűjtője, közreadója. 

Jávorszky Béla Szilárd:
El lehet amúgy különíteni, hogy mi a szerb és mi a horvát? 

Eredics Gábor:
Általában igen, de van, ahol nem egyértelmű. Azzal mi legyen? Kidobjuk? A mohácsi repertoárunkban ott van például a Kukunješče. Ennek a román eredetű szerb táncnak van egy kitűnő mohácsi változata, ami sokác^[1], és táncolnak is rá. Nem szerbesen, fél talpon rezegve, hanem igazi horvát drmeš rezgőkkel, dobbantásokkal. Egyszer volt egy roppant kellemetlen afférunk: a kőbányai önkormányzatnál dolgozó barátunk, a bunyevác^[2] Filipovics Máté – amúgy remek harmonikás volt, Kricskovics számos koreográfiájához ő készítette a zenét – meghívott minket koncertezni. Alapvetően horvát zenét játszottunk, de elővettük a pécsudvardi hegedűs anyagot, abból is a Marice kolót. A magyarországi szerbek nem éneklik ezt a dallamot, nem is táncolnak rá, viszont amikor a szerb katonaság megszállta Baranyát, elterjedt a helyi horvátok között, akik nemcsak énekelnek rá, hanem a sajátjukként táncolják. Mikor ezen a koncerten ezt a dallamok hangszeres változatban előadtuk, a horvát konzul és udvartartása teátrálisan felállt és kivonult. Merthogy ő sértésnek vette. Pedig sajnos csak nem volt elég tájékozott az összehasonlító népzenetudomány terén. 

Jávorszky Béla Szilárd:
A délszláv háború után Zágrábba vagy Belgrádba jutottatok el hamarabb? 

Eredics Gábor:
Magyarországról nézve úgy tűnik, mintha a szerb vezetés lenne a keményebb, a kevésbé európai, közben ez így nem igaz. Belgrádba hamar eljutottunk, 2006 októberében a művészeti akadémián és a Kolaracon is felléptünk. Ráadásul a szervezők sem kérték, hogy kizárólag szerb zenét játsszunk. Horvát részről ez a kérés szinte mindig felmerült. És hát rettenetesen sokat kellett várnunk arra, hogy végre 2017. február 3-án Zágrábba is eljuthassunk. Persze ott is a Magyar Intézetbe. Miközben a repertoárunk nagyobbik része horvát. Ahogy Tihamér gyűjtésének nagyobbik része szintén horvát. 

Jávorszky Béla Szilárd:
Zágrábban vegyes zenét játszottatok? 

Eredics Gábor:
Igen, bár ezt nem hangsúlyoztam ki. Csak annyit mondtam, hogy Bartók 1912-es bánáti – főként a szülővárosa melletti Sárafalváról és Temesmonostorról való – gyűjtéséből játszunk. Előtte még bemutattuk a tárogatót (hangsúlyozva hungarikum jellegét) és a harmonikát, ami a horvátoknál indexen lévő hangszer. A furulya pedig abszolút persona non grata. Úgy látszik, a mai horvát politikusok, hangadók nem olvasnak Jerko Bezičet, pedig ő egyértelműen leírta, hogy a furulyák a horvátoknál is népszerűek voltak. A koncerten sokan voltak horvátok, kiderült, a harmonika igenis tetszik nekik, az első apró cinkos mosoly után hatalmas tapsot kaptak a számok. Amikor pedig Sali ugyancsak a Bartók-gyűjtésből furulyázott egy dallamot, szinte tüntetően állva tapsoltak. Lehetett érzékelni, hogy a horvátoknál a közembereknél minden rendben van.

Fotó: mmakademia.hu.

Az interjút Jávorszky Béla Szilárd készítette.

A teljes interjú szövege ide kattintva érhető el.

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.