Fürdőruhás fotó Kubából. Borítótervek, mosoly, koncentráció. Régi stúdióbelsők, elkapott pillanatok. 450 felvétel. Rengeteg pillanat egy unikális énekesnő életéből, amik a személyesen túlmutatva több hosszú korszakról is mesélnek. A magyar beatzene születésétől egészen napjainkig.
Ahogy a műfajt, amiben Koncz énekel (Tánczene? Nem. Sanzon? Nem. Fura dzsesszfajta? Nem. Ahogy ő fogalmaz, leginkább „költészet, dalban elénekelve”) nehéz kategorizálni, úgy ez az album is nehezen írható körbe. Hanglemezről hanglemezre halad a könyv, ezzel is hangsúlyozva, hogy fókuszában alapvetően és elsősorban az életmű áll, az eddigi pálya dokumentumai és tanulságai. A lemezek és szereplések sora kapcsán merülnek fel az arcok, a helyek és a hangulatok.
A gyerekkor, az éneklés előtti idők felidézése után hamar nyilvánvaló lesz, hogy ebben a gazdag albumban nem a magánélet eseményei dominálnak majd, hanem − az eddigi elveket követve − a művészi munka tág holdudvarába tartozó emlékek alkotják a nyilvánosságra tartozó, a publikumnak szánt élet mérföldköveit. Ez szigorú és behatároló koncepciónak tűnhet, ám a fejezetek belső szabadsága feledteti az erős határvonalakat. Egy-egy nagyobb egység több lazán kapcsolódó részből épül fel: interjúrészletek, hosszabb memoárszakaszok váltakoznak felvillanó pillanatokkal. Elindul egy mese, ami nem kerekedik le. Belépnek figurák, akikről nem hallunk többé. Még sincs hiányérzetünk – ami a szerkesztés és a mennyiség együttes erénye.
Az emlékezés logikája van itt kontrollált mederbe terelve, és emiatt úgy úszunk át egyik történetből a másikba, hogy nem keresünk konkrét csattanókat. Itt minden apró puzzle-darab kirakásának egy célja van: a portré minél tisztább felmutatása. 1991-ben mondta Zsuzsa az ez ideig megjelent egyetlen monográfiában (Varjas Endre: Koncz Zsuzsa, Ab Ovo Kiadó), hogy úgy érzi, az intézményes indiszkréció polgárjogot nyert a nyilvánosságban. És hozzátette, hogy „egy idő után az ember már csak a munkájáról beszél szívesen”. Nem mintha korábban kényeztette volna a bulvársajtót. Tartózkodó személyiségnek ismerjük őt, aki sosem tárta ki a privátot a nagyközönségnek, aki mindig a dalaival üzent, így most sem csodálkozhatunk, hogy sem pletykákat, sem sikamlós részleteket nem találunk. Nem is hiányoznak. Kapunk éppen elég pillantást a kulisszák mögé. Meg finom részleteket és valóban látványos felvételeket is.
A korai évekből szép merítés a lenyűgöző divatfotók sora. Ezek azok az idők, amikor az ember lánya sokszor még a saját ruháiban pózolt. Ezekről a fotókról is messzire sugárzik, hogy Zsuzsának az öltözködés mennyire fontos volt (már gyerekkorától szerette a szép ruhákat), csodálatos látni őt a mai szemmel nézve is fantasztikus kreációkban. Amikor saját magát „designolta”, az legalább olyan izgalmas, mint amikor már professzionálisan öltöztették (például a legendás Rotschild Klára). Érdekes végignézni, ahogy a korábban merész forrónadrágokat, a színek kavalkádját felváltja a máig jellemző franciás elegancia. Kifinomult ízlése miatt hihetetlenül harmonikus mindegyik szerepében. Ott is, ahol bevallása szerint nem szívesen mozgott: az esztrádműsorok világában. És megjelennek mind a legendák, olyanok is, akikre nem számítottunk. Az Ős-Omega, az Illés, Zoránék, a Bergendy, a Korál: kiemelve a múltból, amikor még szubkultúra volt a popzene. Tévéstúdiók és fotók a forgatásokról. Kabos és Hofi, később Bornai és Gerendás. Szívszorító emlékezés Cseh Tamásra, Somlóra, Cipőre…
Zsuzsa számomra a csendes forradalmár, a finom rebellis. Aki nem kérkedik sem az erejével, sem az eredményeivel. Ő volt a lány, akinek a lemezei először az Illés „melléktermékei” voltak, és akinek a sok siker ellenére az 1970-es volt az első év, mikor nem kellett az anyukájától kölcsönkérnie. Aki sosem hitte el, hogy sztár, mert ebben a férfiközegben eleinte valahogy mindig az utolsó helyen állt. Akinek az utóbbi években a koncertjei felérnek egy-egy ellenzéki tüntetéssel. Akinek 1974-ben először lett nyugati mintára „kialakított” szabályos kísérőzenekara. Aki úttörő volt az Illéssel az énekelt versek műfajában (még Sebőék is csak utánuk kezdtek el ilyesmivel foglalkozni). 1977-ben az elsők között volt, akik popzenei munkásságukért Liszt-díjat kaptak. Ezt is őrzi egy elkapott sajtókép. És az is a bátorságát mutatja, hogy ő volt az első, aki meg merte jelentetni a tizedik lemezét úgy (a hanglemezgyár iszonyú ellenkezése dacára), hogy sem a neve, sem az arcképe nem volt ott a borítón. De ezen a köteten is csak az arcképe van. A képmás, amit mindenki ismer. És mindenki a hitelességgel azonosít.
Az emlékezésben Zöldi Gergely műfordító, dramaturg, dalszövegíró volt Zsuzsa segítségére, aki színházi emberként ráérzett arra, hogyan lesz a kész kötet magával ragadó, múltat és jelent egyaránt tükröző, egyszerre mély és szórakoztató alkotás. Zöldi végig a háttérben maradva irányít, de érezhetően erős kézzel komponál, kézben tartva a sokrétű anyagot. Íróként és szerkesztőként kiemelkedő dramaturgi és újságírói munkát végzett, mindvégig szem előtt tartva Koncz rezervált személyiségének határait. Így juthatott sokkal tovább, mint bármilyen eddig megjelent beszélgetés.
Négy és fél évig formálódott az anyag. A munka során az első kérdések egyike az volt: milyen ne legyen a könyv? Elsősorban a belterjes szakmázást szerették volna elkerülni, hiszen kit érdekelnek ma már a száraz részletek, vagy egy-egy album kritikai elemzése? Ráadásul Zsuzsa bevallottan nem nosztalgikus alkat. A képek be voltak ömlesztve a komódfiókba (már amelyiket megőrizte), az emlékek pedig szép lassan csalogatódtak elő. Kirajzolva egy egyedülálló karaktert, aki még mindig nem a múltjából él, aki máig sorlemezeket jelentet meg, és telt házas Aréna-koncerteket ad. Aki azt mondja: „Egyszerűen nincs viszonyom a múló időhöz.” Mert ő mindig maga a jelen. Ennek a csodálatos dokumentuma ez a könyv.
Zöldi Gergely: Koncz Zsuzsa, Corvina Kiadó, 9990 Ft
Nyitókép: Fortepan/Urbán Tamás.
Szerző: Karafiáth Orsolya
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
