Apám mesélte, hogy a hangosfilm beköszöntével, az 1930-as években megőrültek az emberek a magyar vígjátékokért. Egy-egy filmet többször is megnéztek, imádták a visszatérően feltűnő színészeket, Kabost, Csortost, Gózont, Perczel Zitát, Turay Idát és a többieket, a moziélmények hatására pedig idővel úgy érezték, mintha a családtagjaik lennének ezek a szereplők.
Valami hasonló érzelmi fűtöttség ütötte fel a fejét a televízió beindulását követő években is, akkoriban a képernyőn szinte napi rendszerességgel megjelenő bemondókat zárták a szívükbe a nézők, majd 1966-tól a táncdalfesztiváloknak köszönhetően a legnépszerűbb énekesek és énekesnők „költöztek be” az otthonokba. Azt hiszem, utóbbiak esetében a családhoz tartozás fílingje még erősebb volt, mint a háború előtti színészekkel és a bemondókkal kapcsolatban, hiszen az előadók dalait folyamatosan játszotta a rádió, felléptek a televízió zenei műsoraiban, a könnyűzene kedvelői elmentek a koncertjeikre, és hazavitték a hangjukat lemezen.
Emlékeim szerint a Koncz, Kovács, Zalatnay nagy női hármas tagjai közül Kovács Kati örvendett a legnagyobb népszerűségnek, talán azért, mert az ő nagyon széles skálán megjelenő zenei repertoárja, a hagyományos tánczenétől a rockon, a blueson és a dzsesszen át a mindenféle és -fajta stílusú világsláger-feldolgozásokig nemcsak a fiatal beat-rock közönséget szólította meg, hanem az idősebb generációkat is.
A mi családunkba 10 éves koromban, 1970-ben „költözött be” Kovács Kati. Abban az évben halt meg a vidéki parasztasszony anyai nagymamám, és a tinédzserkora óta budapesti illetőségű anyám megvásárolta A régi ház körül című kislemezt. Rengetegszer meghallgattuk Aldobolyi Nagy György fájdalmas melódiáját, és miközben szólt a dal, szomorúság lengte be a szobát, mert egészen kísérteties volt a hasonlóság a dalszöveg tartalma és a valóság között, mintha Szenes Iván anyám és az édesanyja kapcsolatát, illetve a nagymamámat körülvevő régi világ lassú elmúlását írta volna meg.
A hetvenes években a házunkkal szemközti társasházban élt egy igazi Kovács Kati-fan. Nem tudtuk, ki ő, csak nyaranta, amikor nyitva voltak az ablakok, minden szombat és vasárnap délután hallgatni kényszerültünk a kedvenc számait. Teljes hangerőn szóltak az énekesnő slágerei, amelyek így fiatalkori hétvégéim kísérőzenéjeként funkcionáltak. Kovács Kati zenei világában egyértelműen a hagyományos tánczene jelent meg a leghangsúlyosabban, és ez a műfaj nem tartozott a kedvenceim közé.
1973-ban elköteleződtem a rock mellett, és a hasonszőrű barátaimmal megmosolyogtuk a tánczenei előadókat ‒ Kovács Katit azonban nem. Ennek az volt a fő oka, hogy 1974-ben, majd 1976-ban az LGT-vel készített nagylemezt, amelyeket a magyar rock legjobb LP-i közé soroltunk. Rock and roller, Várlak, Szólj rám, ha hangosan énekelek, Az eső és én… Az énekesnő megcsillantotta rockos és bluesos oldalát, ezzel pedig azonnal megvett minket, tinédzsereket.
Az 1974-ben felvett, és elhíresült Szabó Gábor-stúdiókoncerten is előadta Az eső és én című nótát. Ez a Szabó Gábor-féle akusztikus gitáros, dzsesszes változat ugyanúgy zseniális, mint az eredeti felvétel, és persze zseniális a másik változat is Somló Tomi énekével és szaxofonszólójával.
Nekem a második loksis együttműködés, a Közel a naphoz című nagylemez áll közelebb a szívemhez, Apák és anyák, Taníts meg élni, El ne hagyd magad… Annyira, hogy a harminc éve egy barátomtól kölcsönkért bakelitet eléggé el nem ítélhető módon soha nem adtam vissza.
Az 1972-es táncdalfesztiválon nyertes nótáját, a rockos-soulos Add már uram az esőt! című fohászt a Presser‒Adamis, Somló‒Adamis szerzemények világába sorolnám, lám, a tánczenében elkötelezett zeneszerző, Koncz Tibor és a szövegíró Szenes Iván ilyet is tudott.
Családi összejövetelek idején derült ki számomra, hogy a szüleim korosztályának és az idősebbeknek is egyöntetűen bejön Kovács Kati. A rokonok érdeklődtek, hogy na, és a nagyfiú (én) milyen zenét szeret mostanában? A Mini és a P. Mobil említésére csak néztek, hogy azok mik, az Omegára már reagáltak: az a csörömpölés túl kemény és vad, meg különben is, az irdatlan loboncaikkal hogy néznek már ki? Aztán kijelentették, hogy ha már könnyűzene, akkor Kovács Kati mellett teszik le a voksukat.
Tiszta, érthető, dallamos zene, az énekesnő pedig egyéniség, mondták. Ezekben egyetértettem velük. Tulajdonképpen szívesen meghallgattam a rádióban és a tévében Kovács Kati hagyományos tánczene-műfajú dalait, mert kimunkált és szenvedélyes hangja mellett tetszett az önazonossága, ahogy magától értetődően vált eggyé a dalaival, és ez az önazonosság köszönt vissza a vele készült interjúkban is, amelyekben egy szerény, nyitott, közvetlen nőt láttam és hallottam.
Feltűnt, hogy elég gyorsan beszél. Egyszer el is mondta: ez kicsit zavarja, igyekszik, hogy azért érthető legyen a mondanivalója, és ez a megjegyzése még szimpatikusabbá tette nekem virtuális családtagunkat, ha úgy teszik, a nagynénit. Némileg sorstársak voltunk. Tizenéves koromban úgy hadartam, hogy alig értették a beszédemet. Eljátszottam egy gondolattal: Kovács Kati azért lett énekesnő, mert énekelve nem lehet hadarni. Jó, persze, nyilván nem azért lett, csak elképzeltem. (Én nem lettem énekes, aztán sok év után valahogy sikerült lelassulnom.)
Bennem úgy él, hogy Kovács Kati legtöbb slágereit első férje, Koncz Tibor írta. Nálad lenni újra jó lenne, Ha legközelebb látlak, Búcsú, Vésd bele egy fába… És lehetne hosszan folytatni a hetvenes évek nagy nótáit… Eszembe jut még a Jaj, de jó, hogy voltál, a nyolcvanas évekből. Miután rengetegszer hallottam ezeket és párat kívülről fújtam, egyszer csak tudatosult bennem, hogy a közönség által imádott Koncz Tibor-dalok jelentős részének, amellett, hogy érzelmesek és könnyen énekelhetőek, van egy titkuk, és talán emiatt annyira sikeresek. Szakításról, elválásról szólnak, de semmi elkenődés, sírás-rívás nincs bennük, hanem lazák, egyik-másik játékos hangulatú, és például a Búcsú nincs híján a kikacsintó humornak sem, ami nagyon jól áll az énekesnőnek.
„Itt hagyom rád, a vekkerórát,
mely csak néha ébreszt.
A sok fotó közt a régi képet,
hol fintorogva nézlek.
És ezer más limlomot,
hát mindent itt hagyok.
Végleg elbúcsúzom: mától jó napot!”
Néha, jókedvemben ezt úgy énekeltem magamban, hogy „hát mindent itt hagyok, mit Miskolc adhatott…” (Bocsánat!)
Persze a humor folyamatosan jelen volt Kovács Kati munkásságában. Kezdődött a Kovács‒Koós‒Hofi-trió hetvenes években indult zenés „kis csavargásaival”, aztán emlékszem tévéműsorokra, amelyekben az énekesnő pályatársait parodizálta ‒ szenzációsan. Többek között Szandi sivító hangján énekelte el a Szerelmes szíveket, aztán Charlie mély, rekedt hangján adta elő a Mindenki valakié című nótát. Utánozta Louis Armstrongot, és, ha már a különleges hangi adottságairól ejtettem szót, fontos megemlíteni, hogy operaénekesi képességét is megmutatta, például a Time to Say Goodbye interpretálásával.
Vannak nagynénik, akik elől vendégségben el kell dugni a pálinkát, kacérkodnak a rokonság fiatal pasi tagjaival, fárasztó a dumájuk, és én örvendtem, hogy az én nagynénim teljesen más. Rendkívül sokoldalú művész, aki nevettetni is tud, plusz a színpadon és civilben is van a mozdulataiban, a mimikájában és a mentalitásában egy kislányos, csajos attitűd, ami szórakoztató, és még vonzóbbá teszi. Családtagnak számított a nagybátyáméknál is, ugyanis a hetvenes évek közepén a gyereklány unokahúgom éjjel-nappal az El Bimbo magyar nyelvű feldolgozását, az Egy hamvas arcú kisgyereket énekelte, amire a szülei is rákaptak, valamint családtag volt egykori suszterunknál, Lajos bácsinál, akinek a műhelye falát újságokból kivágott fekete-fehér Kovács Kati-fotók díszítették. Erős volt a gyanúm, hogy az öreget Kovács Kati nőisége fogta meg igazán.
Ha már szót ejtettem a hamvas arcú kisgyerekről, akkor megemlíteném, hogy az énekesnő magyar nyelvű világsláger-feldolgozásaitól eléggé idegenkedtem. Azt hiszem, hogy ezek a világslágerek, egy-két kivételtől eltekintve a Kovács Kati-szintnél alacsonyabb nívójúak. Most eszembe jutott az Ottawan együttes Hands Up című diszkóslágerének magyar változata, a Józsi, hol vagy?, amelyről felettébb kellemetlen emlékeim vannak. Két sör után a magukról megfeledkezett barátaim a keresztnév egyezése okán számos alkalommal gajdolták az arcomba.
Valamikor a múlt évezred végén egy házibuliban a táncdalénekesekről került szó, és zenében jártas egykori gimnáziumi osztálytársnőm, aki kiskorában a Magyar Rádió kórusában énekelt, arról beszélt, hogy Kovács Kati repertoárjában jó néhány nehéz dal található. Komoly hangugrások, hajlítások, félhangokra váltások fordulnak elő ezekben a nótákban, de Kovács Kati a hangterjedelmével, a felkészültségével, a technikájával mindent képes hibátlanul megoldani. Példaként az 1978-ban megjelent Szörényi‒Adamis‒Kovács Kati-nagylemez két-három számát hozta fel, és a korábbi, Az én időm egyszer lejár című slágert. Na, ezt próbáld énekelni, javasolta nekem, és én két-három fröccs után bátran belefogtam. Nem boldogultam vele, és a nagy nevetés közepette abba is hagytam.
Amikor az 1970-es évek végén Kovács Kati második férje, Lerch István együttesével, a V’Moto-Rockkal kezdett el dolgozni, azt hittem, hogy a váltással alább hagynak a sikerei. Akkoriban számos pályatársa, ha együttműködött is új szerzőkkel, inkább már csak a régi nótáiból élt (ha el nem tűnt a süllyesztőben), viszont az énekesnő pályája zökkenőmentesen gördült tovább.
A rádióban folyamatosan mentek az új slágerei, az Elfutok az Érj utol, az Így legyen (szerintem ezek jobbak, mint a V’Moto-Rock saját használatára készült Lerch‒Demjén szerzemények). 1981-ben két fesztiválos győzelme (1966, Nem leszek a játékszered) és (1972, Add már uram az esőt!) után harmadszor is megnyerte a táncdalfesztivált az Újra otthon című dalával. Folyamatosan turnézott itthon és külföldön, 1985-ben fellépett a budapesti Live Aid-koncerten, kipróbálta magát duettben Karácsony Jamesszel, Kikivel, Balázs Fecóval… Ezek az emlékeim vannak abból az időszakából, az ádáz rajongói valószínűleg napestig tudnák folytatni a felsorolást.
Az ezredforduló körül jelentősen alább hagyott a honi könnyűzene iránti érdeklődésem. Kovács Katiról annyit tudtam, hogy továbbra is a műfaj aktív szereplője. Országszerte koncertezik, fesztiválokon lép fel és számos rangos kitüntetés mellett megkapta a Kossuth-díjat is. Kapcsolatom a nagynénivel nem szakadt meg, mert évente többször is meghallgattam a két Kovács Kati‒LGT nagylemezt, és megnéztem a Szabó Gábor-stúdiókoncertet.
Mielőtt belefogtam volna e sorok írásába, utánanéztem az interneten a mai Kovács Katinak. Merre jár és mit csinál, ugyanis már jó ideje kiesett a látókörömből. Nem lepődtem meg azon, amit találtam. Napjainkban is járja az országot, vidéki településeken lép fel. Megnéztem néhány, rajongók által feltöltött videót, amelyek a koncertjein készültek. Mindenhol teltház, a színpadon ugyanaz az önazonos, vidám, csajos attitűdű nő énekel, akit negyven és ötven éve láttam koncertfelvételeken, a hangja árad… vagyis mit sem változott.
És a közvetlensége… A koncerttermekben mikrofonnal a kezében lemegy a közönség közé, énekel, kicsit leül a lépcsőre, aztán a boldogságtól ragyogó arcoktól kísérve visszatér a színpadra, hogy onnan beszélgessen a rajongóival.
Kovács Kati 80 éves. Kicsit hihetetlen ez a szám nekem, ugyanúgy, mint mindenki más esetében is, aki gyerekoromtól fogva, így vagy úgy, jelen van az életemben. Már tényleg ennyi az idő? Tegnap még egy rock and roller után vágyakozott, és rá kellett szólni, ha hangosan énekelt.
Felmérések szerint a szagok és az illatok hozzák vissza a legerőteljesebben a több évtizedes emlékeket. Szerintem a zene áll a második helyen. Miközben néztem őt a videókon, a régen hallott, jól ismert számok hatására fiatalkori hangulatok és jóérzések kaptak el.
Hát, ilyen ez az örökifjú nagynéni.
Boldog születésnapot kívánok!
Szerző: Kabai József
Nyitókép: Fortepan / Gothár Péter
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
