Som Lajos, Váradi László Vadölő, Kosik Kristóf. Fotós: Nemes Nagy Péter

Az idei év rocktörténeti szenzációja, hogy előkerült Radics Béla legendás SG-je, melyről már korábban is írtunk. Most a gitár megtalálójával, Kosik Kristóffal idézzük fel a részleteket, és beszélgetünk a hónap végi nagykoncertről is.

Bálint Csaba:
Hogy sikerült megtalálni a gitárt?

Kosik Kristóf:
1988 környékén vettem meg Ómolnár Miklós Pengék és halak című könyvét Béláról. Nagyon nagy hatással volt rám, rongyossá olvastam, el is kezdtem gitározni.

Bálint Csaba:
Mi kapott meg a könyvben?

Kosik Kristóf:
A legnagyobb Tűzkerék-felállás dobosáról, a Váradi László Vadölőről szóló fejezet. Ezzel az emberrel találkoznom kell. Másrészről maga a mítosz, hogy egy szoba-konyhából elindulva Béla az ország legnagyobb gitárosa lett. Gyerekkoromban kerti budi volt otthon, lavórban melegítettünk vizet, és ha téli szalámi volt, akkor az már sátoros ünnepnek számított. Ügyvéd lettem, de életem minden nehéz pillanatában a zenéhez fordultam. Elkezdtem gitározni, egy nyarat esztergáltam végig, mire összejött egy hangszerre a pénz, majd 1996-ban az első évfolyam tagja lettem Póka Egon kőbányai zeneiskolájában. Napi kapcsolatban voltam vele és Babos Gyulával. Én akkor tudtam meg, hogy nincs meg a gitár. Elkezdtem agyalni, hogy elő kellene keríteni. Aztán elindultam az életben ügyvédként, elkeveredtem az aktív zenéléstől. 2004-ben szakvizsgáztam, önállósodtam, majd egy zavaros kocsmai éjszakán összeismerkedtem Vadölővel, aki megadta Molnár Pál Bonavent telefonszámát, merthogy a szóbeszéd szerint nála van a gitár. Kiderült, hogy Bonavent hallott engem játszani, és látta is a kezemben azt az SG-t, amit pont azért vettem, mert ugyanolyan modell volt, mint Béláé. Már az első telefonbeszélgetéskor megmondta, hogyha valaki megkapja a gitárt, az én leszek - tizenöt évvel később így is lett. Azt is jelezte, hogy ez nagyon soká lesz, és sokba fog kerülni. Küzdöttünk egymással hosszú évekig, nagyon sokat ordibáltunk egymással telefonon, néhány évente személyesen is találkoztunk, elmentem az esküvőjére tanúnak is. Furcsa, leírhatatlan kapcsolat alakult ki köztünk. Tizenöt év egy házasságból is jelentősnek mondható.

Bálint Csaba:
Biztos voltál benne, hogy érdemes vele beszélni, hogy biztosan nála van a gitár?

Kosik Kristóf:
Tudtam? Nem. Hittem. A gitárt először 2018 októberében láthattam a maga valójában, addig csak beszéltünk róla. Úgy megdöbbentem, hogy egyáltalán megmutatta, hogy napokig nem tértem magamhoz. Nekem ő volt az egyetlen kapcsolatom a gitárhoz, neki meg én voltam az egyetlen kapcsolata „kifelé”. Eltelt tizenöt év, egyszer csak azt mondta, hogy most eljött az idő. Kért tőlem valamit, mondtam, hogy jó, de innentől kezdve csak akkor beszélünk egymással, hogyha láttam a gitárt.

Úgy képzeld el, hogy elmentem hozzá – a szobájában csak egy ágy és egy asztal volt –, benyúlt az ágy mögé, elővette a gitár tokját, letette, majd azt mondta: „Na, itt van, megnézheted, baszd meg!” Remegő kézzel nyitottam fel a tokot. Aztán: áhítat. De közben kerestem az azonosítási pontokat: a „260 powered” matrica helyét - Egon kaparta le, amíg nála volt a gitár. A nyaktörésről mint perdöntő bizonyítékról akkor még nem tudtam, viszont a fekete buherált jackaljzatról igen. Ezt az aljzatot a Bajcsy sarkán lévő boltban lehetett kapni a nyolcvanas években. Megvolt a fotó, amit Buday Zsolt technikus készített Egon lakásán azon a napon, amikor 1986-ban Egon visszaadta a Mamikának [Radics Béla édesanyjának] a gitárt. Ugyanazok a citerahúrok voltak a hangszeren, amit a fotón is látni. Tudod, annak idején igazi gitárhúrt nehéz volt beszerezni. Szerintem abból a tokból harminc éve nem vette elő Bonavent a gitárt.

Két dologtól ijedtem csak meg: az egyik a pick-up, a másik pedig a Gibson felirat sárgasága. Az egy teljesen normális folyamat, hogy a betűk gyöngyházberakása elsárgul, de nekem valamiért az volt meg, hogy ez a felirat eredetileg festett sárga, mert a Gibson például az L6-os sorozatban olyan feliratokat is használt. Ami még segített, hogy a húrtakaró nem volt rajta a gitáron, ahogy a fotókon is látható. Utána visszatettük a tokba a gitárt. Nem nagyon voltam magamnál, és amikor hazamentem, a toknál szürke belsőre emlékeztem. Azonnal hívtam Egont, ő pedig azt mondta, hogy szerinte narancssárga volt a tok belseje. Emiatt maradt bennem némi idegeskedés. Még annyi történt, hogy megjegyeztem a gitár gyártási számát. A Gibsonok gyártása jól dokumentált, meg is ijedtem, mert ilyen alacsony sorszámot addig még nem láttam, sosem volt a kezemben hatvanas évek eleji Gibson. Hazaérve egy internetes keresést követően megnyugodtam, mert egyértelművé vált, hogy valamikor 1961 és 1963 közt gyártották az ehhez a sorszámhoz tartozó hangszert.

Ment az agyalás, a párbeszéd további hónapokig, majd februárban sor került az átadásra, ami azért még továbbra is valahol „vakrandi” is volt. Bonavent előző nap telefonált, hogy: „Na, akkor holnap”. Aznap nem volt bekapcsolva a telefonja egész nap, nehéz órák voltak, majd fél hatkor ő hívott, hogy na, akkor jöhetsz. Elmentem, elhoztam a gitárt, rögtön telefonáltam mindenkinek a taxiból: a feleségemnek, apukámnak, Miskolczi Icának, Egonnak. Minden olyan embernek megmutattam, akinek számít a véleménye, szakvéleménye, hogy egészen biztos legyen, hogy ez a gitár az a gitár. És az!

De amíg ez megtörtént, addig nehéz napokat éltem meg. Egon például aznap nem tudta megnézni. Ica másnap, hétfőn nézte meg. Volt némi szívdobogás, mert az előző nap neki átküldött fotó alapján ő még bizonytalan volt. Kedden Póka is megnézte, és nem volt vita. Aztán elvittem hozzátok is a Rockmúzeumba, több kört már nem kellett tenni.

Bálint Csaba:
Megvallom őszintén, én meg voltam győződve róla, hogy soha nem lesz meg a gitár.

Kosik Kristóf:
Egy időben én is lankadtam, de nem adtam fel. Miután meglett, a feleségem mondta is, hogy mi lesz most, hogy már nem lesznek másfél órás ordibálások telefonon Bonaventtel? Hogy fogunk így élni ezután? Feleségemet dicséri, hogy bár értetlenül állt az évek során, figyelve, hogy mi folyik itt, mégis elviselte.

Bálint Csaba:
Beszélgessünk a rendbehozatalról is. Mennyire nyúltatok hozzá?

Kosik Kristóf:
Minimálisan, de azt is nagy műgonddal. Csak annyit restauráltunk, hogy ténylegesen lehessen rajta játszani. A Vintage 52 szakembergárdája garancia arra, hogy minden rendben legyen. Minden munkafolyamatot közjegyző előtt végeztünk, mindent eltettünk lecsomagolva, amit cserélni kellett. Sajnos a hangolókulcsok egy részét cserélni kellett, és persze a húrokat is. Rendbe kellett tenni a húrlábat is. Gondolkodtam azon is, hogy visszaragasszuk-e a „260 powered” matricát, ami a Sicono amerikai olajcég reklámmatricája volt, és Béla valamikor a hetvenes évek végén ragasztotta rá a gitárra. Dandó Zolika szerzett egy ilyen, eredeti, hetvenes évekbeli matricát, de végül nem tettem vissza, Zoli viszont a saját SG-jére felrakta.

Bálint Csaba:
A pick-up rendben volt? Nem kellett hozzányúlni?

Kosik Kristóf:
Történetileg már az első magyar tulajdonosa, Szidor Laci újratekercselte a gyári hangszedőt. Aztán Vadölő testvére is belenyúlt. Nincs kiöntve viasszal a pick-up, azt állítólag még a Béla vetette ki. Mikor kibontottuk, azért látszott a gányolás. Olyan, amire azt mondják: anyám részegen jobban forraszt. De egyébként működött, a régi kondik és a Gelka csavarok ellenére is.

Bálint Csaba:
Furcsállottam az eredeti képeken is a pick-up alakját. Kicserélhette Béla az eredeti gyári hangszedőt?

Kosik Kristóf:
Nem. Az történt, hogy bár a pick-up eredeti, az azt körbevevő tokot kicserélte, ezért tűnik furcsának. Kapott ez a hangszer az alatt a tizenkét év alatt, amíg Béla használta. A gitár teste a nyaktörés kivételével érintetlen gyári.

Bálint Csaba:
Tudomásom szerint van egy remek kezdeményezésed azzal kapcsolatban, hogy a Gibson korlátozott példányszámban gyártson le egy „Radics Béla signature” modellt a hangszer alapján.

Kosik Kristóf:
A Vintage 52 segített a gyárral felvenni a kapcsolatot, bekérték a fényképeket a hangszerről. Ez nagyon fontos. Radics Béla hatása felbecsülhetetlen a magyar rockzenére, sőt a magyar kultúrára. Megérdemli, hogy ilyesfajta megbecsültség vegye körül. Remélem, összejön a dolog, rajtam nem fog múlni.

Bálint Csaba:
Néhányszor már felléptél a gitárral.

Kosik Kristóf:
Azt elmondtam párszor, hogy búvópatakként elő fog bukkanni a gitár, de a nagykoncertig sosem előre meghirdetve. Sose kértem, és sosem fogok kérni ezért egy fillért sem.

Bálint Csaba:
Augusztus 30-án a nagyközönség is megtekintheti a gitárt a Várkert Bazárban egy ingyenes rendezvény, a Bíbor Gibson fesztivál keretében. Hogy jött az ötlet?

Kosik Kristóf:
Török Ádámmal gondolkodtunk még az év elején egy ötvenéves jubileumi Mini-koncerten, majd február 24-én vasárnap este végre elmehettem a gitárért, és így jött az ötlet, hogy kapcsoljuk össze ezt a két dolgot. A koncepcióm a kezdetektől fogva az volt, ami Béla anyukájáé. Póka Egon mesélte, hogy a Mamika azt mondta, hogy nem egy vitrinbe kell elzárni a hangszert, hanem játszani kell rajta, oda kell adni tehetséges embereknek, a nagyközönség számára elérhetővé kell tenni, és én ezzel maximálisan egyetértek. Mivel a Mini Béláék révén lett elismert zenekar azzal, hogy a Sakk-Matt előtt játszhattak 1969-ben az Ifiparkban, arra gondoltam, hogy ez jó alkalom lesz arra, hogy a gitárt a Minivel közösen a Budai Ifjúsági Parkban mutassuk meg az embereknek. Több formáció is fellép a fesztiválon. Természetesen lesz egy Mini-koncert, fellép Tátrai Tibor és Póka Egon zenekara, és én is összehoztam egy együttest Bíbor Gibson néven, ahol Tóth János Rudolf énekel és gitározik, Dandó Zoli gitározik, és én magam is gitározom, szerényen, alázattal, a legendás Gibsonon.  Vendég lesz Varga Miklós is, és eljátsszuk az Európát is. Béla szerzeményei mellett elhangzanak Hendrix és a Cream dalai is, Miklós Tibi magyar szövegével fogjuk játszani az N.S.U-t is.  Ez nem egy emlékkoncert lesz, nem egy köldöknézegetős megélhetési hakni - ezért is lesz ingyenes. Radics Béla örökségét ápolni kell.

Az interjút Bálint Csaba készítette.

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.