Amikor a fehér ing és a nyakkendő még kötelező volt, négy, 19-20 év körüli srác vágott neki a budapesti éjszakának. Egész pontosan a Metro Klub Dohány utcai helyiségébe igyekeztek. Volt már tapasztalatuk, tudták mire vállalkoznak. Két fő simán bejuthatott az egy darab klubtagsági igazolvánnyal, de a másik kettőnek ügyeskednie kellett.
A Klub előtt természetesen rengetegen voltak, de minden a szokásos módon zajlott, ketten bementek, ketten pedig kint maradtunk, és mint már máskor is, többedmagunkkal együtt, várnunk kellett a megfelelő bejutási lehetőségre. Karszalagos férfiak gondoskodtak arról, hogy illetéktelenek ne léphessenek be.
Eleinte többnyire kettesével érkeztek a vendégek, így nem adódott alkalom a rákunyerálásra, de egyszer csak megjelent egyedül egy fickó, kezében a tagságival. „Bevinnél?!”, „Be tudnál vinni?!” – hangzott fel egyszerre több oldalról is, amint a bejárathoz lépett. A remény azonban gyorsan kihunyt a vágyakozó szemekből, amikor körülnézés nélkül, villámgyorsan beviharzott a Klubba. Persze tudtuk, hogy ez is benne van, ezért nem kaptuk fel igazán a vizet. Vártunk tovább.
Nem sokkal később, újabb párok érkezése után feltűnt egy lány és egyedül volt. Nálunk valamivel idősebb lehetett, vagy legalább is annak nézett ki, és lendületesen tartott a bejárat felé.
Ennyi férfi szem talán még sosem szegeződött rá (bár az is lehet, hogy csak az elmúlt hét óta), pedig abban a pillanatban igazából senkit sem érdekelt, hogy jó csaj-e vagy sem. Ismét felhangzott a kórus: „Bevinnél?!”, „Be tudnál vinni?!”
A lány ránk pillantott, majd lassítás nélkül, egy elegáns csuklómozdulattal a társam felé intett, és már el is tűntek az épület belsejében. A bentről kiszüremlő moraj elnyomta a hála jeléül elsziszegett „Kösz”-t. Többen irigykedve meredtek maguk elé, de én örültem, hogy az egyikünknek már sikerült.
Lassan kezdtek megritkulni az érkezők és a Klub előtt várakozók közül egyre többen adták fel a reményt. Odabent a zenekar éppen elkezdte a műsort, „Az első pár szám kihagyható,” – nyugtattam magam – „a Frenci úgyis később énekli a Dohányfüstös termet.” Aztán hosszú percekig az égvilágon semmi nem történt, de én végtelen optimizmussal, türelmesen vártam.
Hirtelen mozgolódás támadt a Klub kapujában, és most kifelé jött egy fiatal férfi. Rám nézett – „Te vagy az a…” kezdte. „Igen, én!” – vágtam közbe nem hagyva, hogy befejezze a mondatot. „A haverod küldi” – mondta, és a kezembe csúsztatott egy papírdarabot, majd ott sem volt már. Megkönnyebbülve felsóhajtottam és az igazolvánnyal a markomban a bejárat felé indultam. A szabad kezemmel invitálólag a hátam mögé intettem, de a szemem sarkából csak ekkor vettem észre, hogy ott már nincs senki.
Amikor áthaladtam a „célvonalon”, a karszalagosoknak a szemük sem rebbent, pedig biztosan tudták, miről van szó.
A színpadon a fiúk a Kócos kis ördögöket nyomták…
Szerző: "bogyo200"
Nyitókép: YouTube.com
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
