Volt egyszer egy beatkorszak

Poptörténet - Az Európa Kiadó és az underground zenei köznyelv

2020. november 05. - beatkorSzaki

fortepan_126039.jpg

Az 1980-tól, csupán fél évig (az akkor még viszonylag új óraátállítás estéjén volt az első és az utolsó koncertjük is) működő URH (Ultra Rock Hírügynökség) hátra maradt tagjaiból (Menyhárt Jenő, Kiss László – időközben Müller Péter a Kontroll Csoporthoz „igazolt”, Salamon András pedig filmrendező lett) alakult Európa Kiadót már maga a zenekarnév is predesztinálta egy direktebben kifejezett univerzális világnézet kialakítására és már-már programszerű közvetítésére.

„Az Európa Kiadó név sugallta azt is, ami nekem akkor nagyon erősen élt a fejemben, hogy mi nem elsősorban lokális kontextusban próbálunk meg gondolkodni, hanem valami tágabban. Európában, a világban, az univerzumban” – nyilatkozta Para-Kovács Imre beszélgetőkönyvében Menyhárt Jenő. Amit az újhullám együtteseinek zöme mindinkább absztrakt alakzatokon keresztül és rejtjeles retorikával adott át, azt az Európa Kiadó közérthetően, mondhatni mainstream módon, mégis művészi szinten reprezentálta. Ezzel együtt pedig létrehozták az underground zenei köznyelvet is; pontosabban olyan hangzást és megszólalásmódot alakítottak ki, ami a szélesebb közönség számára is befogadhatóvá vált, mégsem távolodott el az underground rock and roll-felfogástól.

A Molnár Gergely (Spions) és Müller Péter által megteremtett magyar nyelvű alternatív szövegvilág Menyhárt Jenő dalaiban tisztázódott le, sűrűsödött össze, illetve került újszerű kontextusba; miközben a zenekar folyamatos metamorfózisával párhuzamosan formálódott az a bizonyos popzene-poétika, amely a későbbiekben az Európa Kiadó védjegyévé vált.

„Filológiailag nézve három koncertprogram: A pusztulás piszkozatai, Love ’82, Jó lesz... közöttük néhány, egyikből a másikba átvándorló és új környezetben új tartalmakkal gazdagodó dal, illetve a zenekar szilárd magva (Menyhárt Jenő, Kiss László, Dénes József, Magyar Péter) képviselte az állandóságot, a folyamatosságot, míg az őket kiegészítő zenészek (Gerő András, Kamondy Ágnes, Molnár Ildikó, Gasner János, Hajnóczy Árpád, Víg Mihály, az itt tanuló kongói Joe Dissou, Másik János, Tóth Zoltán, Vető János, Varga Orsolya) a változást. Ez persze nem elég pontos: a változás, a fejlődés is mindenekelőtt Menyhárt Jenőhöz, a Kiadó »igazgatójához« köthető”. – foglalja össze Az újhullám évtizede 2. című könyvében Szőnyei Tamás.

A zeneigazgatóként működő dalszerző életműve emblematikusan mutatja föl a korszak politikai/kulturális paradigmaváltásait, illetve a földalatti közeg perspektíváit. (Vagy éppen mindezek hiányát.) Menyhárt Jenő szövegei eleinte szorosan kapcsolódtak Müller Péter dalverseihez, tulajdonképpen azok továbbírásaiként is értelmezhetők. Az alkotói aktusba is betolakodó ellenőrző apparátus érzékletes költői képzete („Agyamban kopasz cenzor ül / Minden szavamra ezer fül / Valaki helyettem gondolkodik / Valaki helyettem távozik” – Szabadíts meg), a légüres térbe került társadalom szimptomatikus szimbolikája („Ez a város egy távoli bolygó, / Itt élni nem rossz és itt élni nem jó, / Osztályon felüli elmeosztály, / A félelem bére csak ennyi, / A legjobból a legtöbb kell, / De ez is jobb, mint a semmi.”Ez a város), vagy a beatmozgalom és a rock történetének ironikus felülírása („Mintha a világ csak néhány hangra várna, / Zene szól a süllyedő városból, / Piszkos kis történet, majd valaki kiássa, / Egy gyilkos tréfa volt csak a rock and roll.”Igazi hős) mind-mind másféle mintázatát adják az URH-dalszövegek főbb jelentésrétegeinek. Mindez azonban nem redukálja epigon szereppé Menyhárt Jenő szövegírói fellépését, hiszen az idézett sorok olyan tudatosan kimért és ösztönösen megérzett esztétikai súlyponttal illeszkednek egymáshoz, amely egyensúlyt képez az egyes elődök (Mülleren kívül természetesen a már említett Molnár Gergely, esetleg Dixi neve jöhet szóba), valamint az Európa Kiadó Menyhárt-féle szövegvilága között.

fortepan_126041_1.jpg

Színpadon az Európa Kiadó. Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

„Arra is ekkoriban kezdtem ráérezni, hogy a szövegek nemcsak arra jók, hogy az ember különböző kijelentések sorozatát fűzze fel egy láncra, hanem a szavaknak van egy organikus valóságuk, egyfajta testiségük is, ami megfelelő kombinációjuk esetén felerősödve jelenik meg” – mondja Menyhárt a Para-Kovács-féle, Amerika kiadó című interjúkötetben. A szerzői hatásokon kívül tehát egy fizikai vetülete is van az adott dalszövegeknek, melyek a hangképekkel együtt képesek érzéki jelentések közvetítésére. A zenei struktúra ezzel összhangban pedig bizonyos effektek (például a csend, az elhallgatás vagy a visszhangok) által föl is erősítheti, egyéb tónusokkal gazdagíthatja a dalok auráját. Az 1987-es, Molnár Gergely ihlette első lemez már egy egészen kiforrott hangképet mutat.

„A Popzenén éppoly hitelesen és érzékenyen szólt az Európa Kiadó, mint azelőtt, mindarról, ami van és ami nincs, a kozmikus állampolgárt és a magyar honpolgárt körülvevő világról, alapvető érzelmekről, a szokásos több rétegbe halmozott módon, személyesből közéletibe és vissza a magánszférába fordulva – időre, helyre, tétre, befutóra” – írja az albumról Szőnyei Tamás. Ami az utóbbi felsorolásból kiemelhető tényező, az a számos szövegben tetten érhető idő.

 

A rendkívül szofisztikált, ellentétekre épülő dalok időbeli paraméterei pedig nem a szokványos módon jelöltetnek ki, hiszen egyszerre mutatják a megálló (az Elmentek a fiúk rövid zárlata), az örökösen visszatérő (A szem és a száj saját farkába harapó kígyója), valamint a felgyorsult (Az időnél gyorsabban vesszőfutása) idő számlapját. Az időparadoxonok halmozásából így egyszerre bontakozik ki egy punkos „nofuture”-szellemiség, illetve egy utópisztikus, már-már science fiction-szerű világkép. Az egymásnak ellentmondó temporális elemek folytonosan kizökkentik egymást, totálisan felszámolják tehát a tudat időérzékelő meghatározottságait és azok elvi törvényszerűségeit.

Nem az elmúlással szembeni tehetetlenség fogalmazódik meg a szövegekben, inkább az a feszültség érződik ki belőlük, ami a belső és a külső, a szubjektív (táguló) és az objektív (szűkülő) idő között feszül. A megkésettség, a cselekvésképtelenség lemondó, mégis dacos tudomásul vétele pedig dekonstruált jövőképet idéz elő. A megörökölt társadalmi konvenciók elutasítása, a történelmi haladás mindenkori eszméjének tagadása ezzel együtt egy önkéntelen önsorsrontáshoz is vezethet.

A fel-felbukkanó futurisztikus látomások (idegenek az éjszakában, harmadik típusú találkozások, az értelmes gépek hajnala stb.) viszont a távoli (vagy éppen nagyon is közeli) jövőbe engednek bepillantást.

„Mocskos idők, szeretnem kéne, / A jövő itt van, és sose lesz vége, / Mocskos idők, a sarokba bújva, / Mocskos idők, kezdjük újra!” (Mocskos idők)

Sőt, a Menyhárt Jenő által megtestesített – sok szempontból David Bowie Ziggy Stardust nevű alteregójára hajazó – dalbéli én többször időutazóként, egy eljövendő, ugyanakkor egyre távolodó, majd a messzeségbe tűnő kor hírnökeként közvetíti üzeneteit. „Olyan jövőből jöttem, ami nem jön el soha.” (Kalandor vagyok és szélhámos) Máskor a jelen régmúlttá avatásával idéződik meg az idő kísértő szelleme. „Ami most van, elmúlt rég, / Rombold le lágyan az emlékét, / Alattunk morajlik a város / Kicsi és jelentéktelen, / Nem tudom, hogy mire várok, / De ha meglátom, felismerem.” (Romolj meg)

A múlt- és jövőnélküli, jelentéktelen jelen mögött tehát mégis felsejlik a megváltó pillanat lehetősége. A várakozás ugyanakkor nem tétlen. Csak tehetetlen. „Nincs sok idő már szerelem, / Egy töltetet lőjj be nekem” (Nincs sok idő már szerelem) Vagyis még a legelemibb élmények és értékek is ki vannak téve az idő merényletének, ami áldozatain kívül lassan önmagát is felszámolja, hogy aztán visszatérve újra itt kísértsen.



A fentebbi ellentmondások addig nem tűntek feloldhatónak, amíg a belső újrakezdés nem esett egybe egy kívülről jövő változással. A „korszakváltó” második album (Szavazz rám, 1989) már egy új rendszer előképét mutatja fel, ezzel párhuzamosan pedig saját identitását is újrafogalmazza. „Ha úgy tűnik, hogy mindent szabad, / olyan elveszettnek érzed magad: / A válasz örökre kérdés marad, / a kérdés örökre válasz marad.” (Elrontottuk ezt az évezredet, de nem baj itt a következő) Az eddigi paradoxonok tehát mégsem oldódtak fel egy más irányú alkotói szemléletmódban. Mert az Európa Kiadó története végül nem a történelembe vonult be. Menyhárt Jenő rendszerváltás utáni Amerikába, Kiss László Ausztráliába költözésével inkább egy időtlen folyamat sűrűsödött a tudathasadásos idő villanásnyi, kitüntetett pillanatába.

 

Az Európa Kiadó transzformációja (az 1994-es ideiglenes feloszlás után) a 2000-es évektől kezdve újraindult. (Ezzel együtt az az idővel egyéb mögöttes jelentéstartalmakkal bővülő mozzanat is másféle társadalmi-kulturális keretrendszerbe került, amely az URH egyik tervezett fotójához kapcsolódik: a képen a Salamon András, Kiss László és Menyhárt Jenő között tornyosuló Müller Péter az Európa Könyvkiadó feliratból koncepciózusan a könyv szót takarta volna ki…) Az azóta Amerika és Magyarország közt ingázó, a tengerentúlon Greenpeace-aktivistaként dolgozó Menyhárt Jenő Tengerparthoz vagy A csendhez hasonló univerzális jeladásai pedig egyelőre időtlennek bizonyulnak. „A hajnal derengő fényei / Hazafelé kihalt az utca / Az éjszaka lassan véget ér / És valahol máshol kezdődik újra.” (A csend)

Végezetül pedig következzék Darvas Benedek és Czitrom Ádám Elkövetlek-projektjének Európa Kiadó-paródiája:

Szerző: Papp Máté

Nyitókép: Fortepan/Urbán Tamás

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr8015650216

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása