Gothár Péter 1982-ben bemutatott Megáll az időjét tartják az első nagy magyar nosztalgiafilmnek, ami az 1956 és 1968 keserű fordulópontjai által határolt hatvanas éveket idézi meg inkább pozitív, semmint negatív fényben.
A Kádár-korszak iránti nosztalgia számos kortárs filmben is visszaköszön, még ha azok meg is mutatják a rendszer árnyoldalát – ezek közé tartozik a Drakulics elvtárs (2019) vagy a Nyugati nyaralás (2022). A nosztalgikus visszarévedés összetevői a korabeli üdítőitalok, jellegzetes nyaralási helyszínek és persze az ifjúságot lázban tartó divatos zenék, amelyek mintegy támogatják a „legvidámabb barakk” koncepciót. Ezek a filmek az említett motívumokkal akaratlanul is azt sugallják, hogy nem is volt olyan rossz az a Kádár-korszak. Fabricius Gábor tudatosan és következetesen szakított ezzel a koncepcióval 2021-ben bemutatott, Velencében díjazott, Eltörölni Frankot című filmjében, amely a dühös punkzenei szubkultúra bemutatásával, és a politikai pszichiátria gyakorlatán keresztül térképezi fel a „legvidámabb barakk” legsötétebb bugyrait és identitástorzító mivoltát.
Az Eltörölni Frankot történetét Pákh Tibor, 1956-os tevékenysége és szolidaritás-tüntetései miatt meghurcolt jogász és író esete ihlette. Pákhot 1971-ben elmebetegnek nyilvánították börtönbeli éhségsztrájkjai miatt, 1981-ben az Országos Ideg- és Elmegyógyintézetben még kényszergyógykezelésnek is alávetették, holott mentálisan nagyon is egészséges volt.
„Az foglalkoztatott, hogy mitől erős egy hang, mitől válik az egyéni hang és identitás erőssé. És jött a zenész, aki szöveget ír és üvölt, ebben a keretben sokkal erősebben működött a történet” – nyilatkozta Fabricius Gábor a Film.hu-nak arról, hogy miért az underground zenei közeget választotta a témája kibontására.
Fabricius az Eltörölni Frankot kisebb és nagyobb szerepeire több zenészt is felkért, így Víg Mihályt, a Trabant és a Balaton alapító tagját, Tarr Béla zeneszerzőjét, valamint Pajor Tamást, a Neurotic frontemberét. Sőt, a címszereplő Frank Róbertet is zenész formálja meg, Fuchs Benjámin, művésznevén Filo. Fabricius még arra is ügyelt, hogy a filmben hallható zenéket az irányzathoz, punkhőse szellemiségéhez közel álló előadók, Vígh Dávid és Zságer Balázs készítsék.
Az Eltörölni Frankot ‒ bár a Saul fiához (2015) hasonló szikár, minimalista és dokumentarista stílusban készült ‒ határozottan nem realista film, hanem inkább stilizált összefoglaló a nyolcvanas évek Magyarországáról, sőt Kelet-Európájáról. A szétmálló államszocializmus apokaliptikus hangulatát ragadja meg, akár Bódy Gábor tette azt 1983-ban bemutatott Kutya éji dala című filmjében, amelyben a Vágtázó Halottkémek és zenéje kitüntetett szerepet kap. A Frankban megjelenő punkbandát Fabricius a VHK mellett főleg a Spionsból és a CPg-ből gyúrta össze, fellépéseik dühös ordítások a rendszer ellen, politikai töltetű szövegeik gyakorlatilag nem is lényegesek, mert az „ifjúságot felizgató”, „bomlasztó” dallamok és performanszok önmagukban felkavarók és felforgatók.
Az Eltörölni Frankotban alapvető, kulcsfontosságú motívuma, hogy Frankék egy számukat sem tudják végigjátszani a cselekmény során, a hatalom mindegyik koncertjüket megzavarja. Épp ezzel indul a konfliktus: rendőrök törnek be a fellépésre a történet elején, majd Frankot bent tartják az őrsön, pszichiáterként dolgozó barátnője, a beszédes nevű Goldschmidt Anna (Dr. Goldschmidt Dénes volt annak az intapusztai pszichiátriai intézetnek a vezetője, ami a „szabadság szigetét” képviselte az államszocializmusban Magyarországon. Itt nemcsak a legmodernebb módszerekkel gyógyítottak, hanem Goldschmidt révén még a hazai értelmiségi is itt gyülekezett, szabadon beszélhetett politikai témákról is. Ám a rendszerváltást követően kiderült, hogy a főorvos barátairól és betegeiről jelentéseket írt az állambiztonságnak, ez volt annak az ára, hogy Intapuszta egy demokratikus hely legyen. A történetet Muhi Klára és Dér András dokumentumfilmje, A szabadság bolond körei (2018) dolgozta fel.) intézi el, hogy a nyílt osztályon tölthesse „büntetését” a zártosztályi kényszergyógykezelés és elektrosokk helyett. A hős itt szembesül azzal, hogy a valódi betegek között jónéhány, a rendszer által veszélyesnek ítélt értelmiségi is raboskodik, a kegyetlen bánásmódot látva pedig csak erősödik benne az elhatározás, hogy ne menjen bele semmilyen kompromisszumba, illetve ne meneküljön Annával New Yorkba, hanem maradjon és ordítson mindenféle értelemben.
Jelenetkép Fabricius Gábor Eltörölni Frankot című filmjéből. Forrás: port.hu
Jellemző volt a korszakban a koncertek hatalom általi megzavarása. Sőt, a CPg tagjait, akik a punkot „szennyhullám”-nak nevező Erdős Péterről is írtak egy trágár dalt, letöltendő börtönbüntetésre ítélték 1983-ban. Frank és bandája csak a film elején tudnak félig lejátszani egy számot, később pedig még ennyit sem zenélhetnek. Ez a nézőnek – a film és a filmen belüli fiktív nézőnek – is hatalmas frusztrációt okozhat, hiszen nem hallhatja és élheti át a dalaikat: lendületbe kerül, de megállítják, kielégítetlen marad az érzelmek és az indulatok megélése iránti vágya. Az említett nosztalgikus filmekben ‒ sőt még a szintén a Kádár-korszak végnapjaiban játszódó sorozatban, A besúgóban (2022) is ‒ fontos szerepet játszanak a lejátszott klasszikus dalok, amelyek visszarepítik a befogadót egy talán soha nem létezett, illetve megszépült érába. Ezek azt sugallják, hogy akármilyen rossz is volt politikai szinten az államszocializmus, azért a fiatalok csak tudtak bulizni, csak szórakozhattak és lázadhattak a zene által, legalább a koncerteken, a pogózás közben.
Az Eltörölni Frankot éles kontrasztban áll ezzel az ábrázolással, a zenék megszakítottságával hangsúlyozza, hogy a fiatalok, akik zenélni akarnak és tombolnának a koncerteken, folyamatosan akadályokba ütköznek. Sőt, az egyik, rendőri agresszió által megakasztott fellépés után a kamera vérző orrú és fejű emberek mellett suhan el Frankkal együtt, jelezve, hogy ebben a szcénában nincs szabad szórakozás. A végső fellépést, az utolsó jelenetet pedig maga az alkotó vágja, illetve vágatja el, így megvonva a nézőtől a szembesülést: az elektrosokkon átesett Frank vajon a rendszernek tetsző számot játszik-e, vagy makacsul kiordítja magából a frusztrációt, amit eddig nem engedtek neki. Ez, és a kádári zenepolitikát bemutató epizódok is egyfajta parabolikus-allegorikus jelentésteremtést szolgálnak, azaz nem specifikusan a nyolcvanas évekre, hanem az egész korszakra vonatkoznak, sőt a kelet-európai blokk kultúrpolitikájának és társadalmi valóságának a lényegét ragadják meg.
Magyarországon a diktatúra a beat hatvanas évekbeli betörését követően folyamatosan arra törekedett, hogy megszelídítse a felforgatónak tartott, az ifjúságot „izgató”, „vaddisznóskodásra” ösztönző könnyűzenét, legyen az kemény rock vagy punk. A hatalom ellenőrzése alá akarta vonni, be akarta szabályozni a populáris kultúrát. A kompromisszumra képtelen bandákat szétverték vagy ellehetetlenítették (például a Kex), az egyezkedésre hajlamosak „ártalmatlan” rockzenét játszhattak a rendszer által támogatott formációkban (lásd Vikidál Gyula és az állami rockbanda, a Dinamit esetét). A nyolcvanas években a destruktív performanszokkal a punkok (direkt alulról szerveződve, az állami együttműködés elutasításával) éppen a megszelídített, korábban lázadó irányzatokkal fordultak szembe.
Jelenetkép Fabricius Gábor Eltörölni Frankot című filmjéből. Forrás: port.hu
Az Eltörölni Frankotban mindez szintén megjelenik a Lénárt István által alakított kultúrpolitikus, Erős Jenő ‒ akinek mintha Erdős Péteréből és Bors Jenőéből ragasztották volna össze a nevét ‒ és a főhős kapcsolatában. A rendszer képviselője behívatja magához Frankot és azt is mondja neki, hogy végső soron egyetért vele, de nem teheti tönkre mindazt, amit eddig Magyarország a szocializmus építésében elért. Ezért kéri arra, hogy ne izgassa és buzdítsa destrukcióra az ifjúságot, játsszon valami szelídebb zenét, mert van hozzá tehetsége. Erős karakterében működésbe lép a „puha diktatúra” alapelve, az „Aki nincs ellenünk, az velünk van”, amelynek értelmében az egyénnek a kis szabadságok fejében le kell mondania az ellenállásról, a politizálásról és általában az egyéni hangról.
„Nehéz tetten érni a kommunizmusnak nevezett, valójában vörösfasizmust, annyira elkent és komplex. A korszak kulcsa véleményem szerint a másik identitásának eltörlése volt, az uniformizáció, az identitások beolvasztása, és annak az ígérete, hogy az egyformaság egyenlőség is lesz” – nyilatkozta Fabricius a már idézett interjúban a film kapcsán az államszocialista rendszerekről. Franknak is az egyéniségét, a saját hangját akarják eltörölni a filmben, nem őt magát.
Erős kifejti a második nagy találkozásukkor, hogy ha lelövi őt a főszereplő, akkor Erősből mártír válik. Ez érvényes fordított helyzetben is: Frankot fizikai értelemben nem pusztíthatja el a kommunista diktatúra, hiszen akkor a punkmozgalom, az ellenállás hőse lesz. A kifinomult elnyomó rezsim célja viszont éppen az, hogy önmagát demokratikusnak és nyitottnak tüntesse fel a tömegek és a Nyugat előtt, a társadalom tagjaiból pedig engedelmes alattvalókat neveljen, akik a csendes és békés szürkeségben konformista módon dolgoznak, támogatják a rendszert és nem tesznek fel kérdéseket. Az Eltörölni Frankotban a politikai pszichiátria eltúlzott és némileg leegyszerűsítő, de Pákh Tibor és Jakab Károly valóban megtörtént esete miatt mégis hiteles ábrázolása azt a célt szolgálja, hogy vizualizálja a diktatúrának ezt az alapelvét és törekvését. A főhős filmvégi dühkitörése és harsány, direkt ellenállása a zártosztályra és az agyát „kisütő” elektrosokkhoz vezet. Frank gyakorlatilag bábuvá válik, aki ezt követően passzívan sodródik. Az utolsó jelenet, melyben konszolidált módon és körülmények között ‒ tehát már határozottan nem valódi punkként ‒ feláll a színpadra, hogy zenéljen, ezért is értelmezhető úgy, hogy a rendszer sikerrel járt, eltörölte Frankot: azt a Frankot, aki a saját gondolatait akarta közvetíteni a fiatalság felé, nem a rezsim propagandáját.
A magyar politikai pszichiátriában a „túlzott igazságérzet” volt egy jellemző „diagnózis”, az említett Jakabot is ezért tartották paranoiás elmebetegnek. Ezzel a címmel készített dokumentumfilmet Papp Bojána az Eltörölni Frankothoz. Ebben megszólal ef Zámbó István művész és a Bizottság alapítója, akit szintén elvittek a rendőrök egy szentendrei performanszáról, majd hónapokig tartották megfigyelés alatt az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetben. Az ő esete is demonstrálja, hogy a „legvidámabb barakkban” mennyire rettegtek valójában a fennálló renddel nem konform, a hatalom számára nem kategorizálható, újító művészektől és irányzatoktól. Így lehet, hogy a nosztalgiafilmekben felcsendülő slágerek egy élhető rendszert sejtetnek, ám ha ebben valaki nem fért bele a „tűrt” vagy „támogatott” kategóriákba, annak – mint Frank története is bizonyítja – pokol volt az egész. „Aki benne élt, annak muszáj volt élhetővé tennie, nem véletlen, hogy Méhes Marietta el is ment utána New Yorkba, mind oda vágytak. De más volt a vágyuk, mint ami az objektív valóság” – vélekedett Fabricius Gábor.
Szerző: Benke Attila
Nyitókép: Pillanatkép az Eltörölni Frankot című filmből. Forrás: YouTube.com
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
