Volt egyszer egy beatkorszak

„Matatok hát a limlomban, kijárási tilalom van…” – A Trabant

2020. november 11. - beatkorSzaki

trabant.jpg

Az 1980-ban, egy balatoni nyaralás alkalmával alakult Trabant együttes az államszocializmus „digitálisan is álló idejű” évei alatt barkácsolta össze dalköltészeti (túl)világát. A házi felvételeket készítő, egyre bővülő, vendégzenészekkel kiegészülő (akik beszálltak a Trabantba, a teljesség igénye nélkül: Bolyki László, Víg Mihály, Hunyadi Károly, Hajnóczy Árpád, Másik János, Menyhárt Jenő, Pajor Tamás, Grandpierre Attila, Kozma György, Magyar Péter, Kiss László, Dénes József, Urbán Mariann, Farkas Zoltán, Kozma György, Baksa-Soós Vera, Gazsi Zoltán, Klöpfler Tibor…), szinte folyamatosan fluktuáló formáció szobazenéjében Lukin Gábor kompozíciói, Vető János versei és Méhes Marietta éneke a nemzetközi art-rock párhuzamokat tekintve leginkább a Velvet Underground-féle artisztikumhoz köthetőek, dalaik mégis sajátosan közép-kelet-európai atmoszférát árasztanak.

A fotósként, illetve képzőművészként induló Vető (aki kezdetben a Kexről készített sorozatokat, de Hajas Tibor „halál-közeli” akcióiban is részt vett archiválóként és asszisztensként) a Trabant-dalok a „posztmodern szociálimpresszionizmus” műfaji sajátosságait viselik magukon. És valóban, a lo-fi minőségű, kazettákon terjesztett felvételek etűdszerű számain a festői látásmód képszerűsége, a dalszerkezetek mozaikmintázatú sokfélesége, a szétesett, mégis összecsengő szólamok (disz)harmóniája szűrődik át, emellett pedig egy különleges szociális/egzisztenciális közérzet is hangot kap bennük. Az experimentális kíséret, a pszichedelikus effektek pedig tökéletesen illeszkednek ehhez a posztmodern technikájú, ugyanakkor romantikus indíttatású alkotói módszerhez.

„Egyik varázslatos hangulatú, álomi szép dal a másik után, megannyi ereszkedő dallam, diszkrét kíséret, vibrátós gitár, karakteres basszus, lebegő szintetizátor, tikfa, néha zongora, szaxofon, csörgődob… és Marietta ábrándos hangja. Egy lány, akivel csak megtörténnek a dolgok, akinek a nyelvén a legbanálisabb szavak is költészetté olvadnak.” – írja a Trabant zenei világáról Szőnyei Tamás.

Klaniczay Gábor – Lukin és Vető mellett – Víg Mihály dalszerzői karakterjegyeit is kiemeli New wave líra című szövegében: „…a Trabant második korszakára már az ő szövegei nyomják rá a bélyeget, sok új színt keverve a kezdeti hangulatba: furcsa melankóliát, a csapda-helyzet pontos leírását, a betyár-romantikát, a paradoxon komikumát, és mindenekelőtt valamiféle elvágyódást, a transzcendencia irányába történő tapogatózást.”

A dalok sötét tónusú melankóliáját furcsa módon mindig feloldja valamiféle fényes érzés. Persze nem mindig élesek és tiszták ezek a hangképek, inkább homályosak és elmosódottak; olykor fénybe züllött árnyékokként hatnak, olykor viszont kitisztulnak, újabb és újabb színárnyalatokat kapnak. A mindig más fénytörésben megmutatkozó külső-belső világ pedig egymásra vetítődik; a levert ébredések, a szürke avagy pirosbetűs napok egyre mennek, illetve ugyanazzal a derengéssel idéződnek fel.

Mintha a daloknak s szerzőiknek átjárása lenne egy mögöttes, mégis e világból való, fátyollal eltakart valóságba, és minden, ami ezen kívül van, csupán káprázat volna. „Minden pillanatban / Mindig más alakban / Mindig azt szeretnéd / Ha mindig más helyen lehetnél” (Ragaszthatatlan szív) Legalábbis mintha csupán felfüggesztendő valóságelem maradna: „Azt hiszem, hogy becsukom a boltot / elfogyott már minden, ami jó. / Látom a gyufa végig ég, ez is egy emlék… / Látod milyen szépen ég a város, / ezt nem oltja el egy rendelet. / Talán mégis itthon maradok, / kettesben veled.” (Azt hiszem)

Valóban a líra láthatatlan könnyűzenei színeváltozása játszódik le az olykor elidegenedetten hűvös, mégis érzelmektől fűtött szerzeményekben. Ezen belül is külön exponálhatunk a szövegek vizuális közegére, plasztikus tereire, illetve a hangképekben tükröződő fényviszonyokra. A dalok megannyi előhívás előtti fotóként őriznek egy-egy képzetet, mozzanatot az emlékezés sötétkamrájában, miközben a képzelet fény-képeinek álombeli negatívján maga az előhívandó idő jelenik meg.

Ezek a bevésődött képkockák mintha egy-egy rövidzárlatos (módosított) tudatállapotban villannának föl. A rövidzárlat elektrotechnikai fogalmának magyarázata pedig a következő: a rövidre zárás során két vagy több adott áramköri pont közötti összeköttetés ellenállása nagyon kicsi, elhanyagolható nagyságú – ehhez hűen a vakuszerűen bevillanó képek érezhetően egy közös, univerzális elmében montírozódnak egymásra. Ez a szimbolikus párhuzamos kapcsolás azonban kisülésekkel is jár (Nyáron alszom téli álmot, / és szavakat nem találok. / Szörnyűek ezek az esték, ha nem fognál most leesnék. (…) Leestem és összetörtem, / látom magam a tükörben: / fénylő arccal a sötétben, fáradtan és összetörten. – Tudod, hogy soha sincs vége); a dalokban tetten érhető el- és átszállásokat azonban pont ezek az apróbb, elektrosokk-szerű lökések indukálhatják: „Holdgömb esett reggel a bögrémbe / Hiszel-e nekem? / Vágyat láttam égni a szobában / Érzed-e velem? / Kést is láttam fenni vacsorára / Eszel-e velem? / Lépcső helyett liftet választottam / Felmegyek veled.”

Vagy az illuminációkat gerjesztő közös tudaton való osztozás illusztrációjaként: „Papírvékony jég a hullámokon / Minden hatalom / Összegyűjtött önarcképeimet / Összepakolom / Sokan várnak indulásra / Kihívásra, behívásra” (Lim-lom) Az öntudatlanul többszörösen másolt, avagy egymásra fényképezett valóság időről időre ajtókat, kijáratokat, ablakokat nyit egy más világba: „Rövid séta a végtelenbe / Itt van a jegy a kezemben / Nem szomorítanak az álmok / Nem hiányzik a hiányod / Köd borítja már a testét / Arcomra fagyott a festék” (Rövid séta) Ebből az éber álomból pedig nehéz kikászálódni: „Szeretem ezt az álmomat / Fekszem az ágyon a víz alatt / Lelkem vándorol / A testem halott / Magamra vetített kép vagyok” (Mániákus depresszió); „Felejthetetlen ív / körbetáncol magához láncol / unatkozhatnék is / de most az álom máya fátyol / mozdíthatatlan áll / a másik oldal szembe magával / magamagával vár / nehezen ébredek fel / még itt az álom úgy találom / fárasztó egy reggel” (Ragaszthatatlan szív)

„Nem, nem csupán a mítoszuk éltette ezeket a csapatokat; kellett hozzá az a fantasztikus Kádár-kori romváros, a hajdani Budapest, ásító, ecetfás hátsó udvaraival, szörnyeteg panelgyűrűjével, és kellett az utált korszak is a maga brutális bumfurdiságával” – írja többek között a Trabantról Térey János Egy pillantással kezdődik el című esszéjében. A késő kádárizmus ásító ablakú építménye ledőlt már, Lukin Gábor Los Angelesben lett templomi orgonista, zeneszerző és fordító, Méhes Marietta pedig (az Eszkimó asszony fázik általa alakított főszereplőjéhez hasonlóan Amerikába költözött, New York-ban komputer-grafikus.

Vagyis az Elszaladni késő című Trabant-szám következő sorai mindezek tükrében is átértékelődhetnek már. „Megvakult a csendőr / Tébolyultan vár / Szétrobbant az ablak, dől be homály / Elszaladni késő, itt maradni kár”. De rácsodálkozhatunk arra is, hogy az underground legelvontabb víziójú együttesének (aminek állandóan lerobbanó, roncsnak szánt névadó járművével lehetett anno talán a leggyorsabban, legmesszebbre utazni) milyen megdöbbentően aktuális közvetített pillanatai lapulnak abban a bizonyos sötétkamrában (ld. kifejezetten a Lim-lom című dalt). Egy kis fényérzékenységgel – készülék nélkül is – bármikor előhívhatóak.

Mielőtt továbbrobogunk, hallgassuk még meg Darvas Benedek és Czitrom Ádám Elkövetlek-projektjének Trabant-paródiáját.

Szerző: Papp Máté

Nyitókép: Trabant zenekar / Facebook

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr2815659884

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása