A magyarországi újhullám nyolcvanas évek elején – jellemző módon egy elmegyógyintézet udvarán – induló mozgalmának Kulich Gyula téri kezdeteinél nemcsak a frissen alakult URH tagjai voltak jelen, hanem az 1979-ben együttest alapító Hunyadi Károly és Víg Mihály is, akik duóban kezdték el írni közös dalaikat. Két év múlva beolvadtak a Trabant együttesbe, de az említett koncerten még Balaton néven léptek fel: dobgéppel játszottak és diafilmeket vetítettek fehér ruhájukra; visszafogottságuk különösnek hatott az URH extrovertált színpadi akciója mellett.
Víg Mihályék házibuli- és szobakoncertjei mégsem maradtak visszhangtalanul, sőt, sajátos színfoltot jelentettek a főleg agresszív indíttatású mezőnyben. „Durvaság csak annyi volt ezekben a művészi alkotásokban, hogy Víg Mihály úgy szórta el őket maga körül, félkész állapotban, hogy az embernek megszakadt a szíve. Ugyanakkor, furcsamód, mégis különös szeretettel ápolta ezeket az etűdféleségeket a rockkoncertek, a tántorgó életművészek, a szubkultúrák különös világában…” – emlékszik vissza Klaniczay Gábor. Víg mindvégig megőrizte a korai szerzemények bensőségességét; Trabant-beli tevékenysége is magában hordozta az 1983-ban újraalakuló Balaton dalköltészeti sajátosságait.
Az Állatok, az Álompor, a Fáraó népe, a Harang vagy a Kergetnek című dalok reprezentálhatják ezt a kreatívan kísérletező, ezért igencsak eklektikus alkotói időszakot. A Trabant/Balaton repertoárbeli átfedései, illetve az átmentett dalok mindkét zenekarban érvényesülő ethosza folytonosságot képez a két együttes között és Víg Mihály munkásságában is, aki nemcsak dalszerzőként, hanem előadóként is különleges jelenség.
„Egyik pillanatban banálisan szentimentális, a másikban fölényesen intellektuális, személyes, amennyire csak egyes szám első személyben lehet.” – írja róla Szőnyei Tamás.
Ehhez a kiismerhetetlen stílushoz igazodtak a koncertek is: a lebegő dalok búvópatakját a késve belépő ritmusszekció (Magyar Péter, Kiss László), illetve a karakteres gitárjáték (Dénes József „Dönci”) tartották mederben. Az egyszerű, beat alapú futamokat, a bluesos és rockos lüktetést gyakran szakították meg sanzonos, presszóromantikát idéző betétek és repetitív átkötések. A minimalista hangszerelést kiegészítendő szólaltak meg a különböző billentyűs (Másik János) és fúvós (Kőnigh Péter, Villányi Zoltán) hangszerek. A meg-megbicsakló dallamvezetés a felcserélt versszakok/rögtönzött sorok törésvonalai mentén visszhangzó szólamok közt fúlt a csöndbe. Víg bús prozódiája akár egyhangúnak is mondható; mantrázó, néhol artikulálatlan dalolása első hallásra modorosnak tűnhet, de (ön)ironikus gesztusaiból, visszafogott énekbeszédéből egy hiteles lírai én rajzolódik ki és szólal meg, akinek előadásmódja enerváltsága ellenére is szuggesztív hatású lehet. Hiszen az olykor patetikusnak ható monológok, a szentimentális vallomások látszólagos érzelgőssége vagy éppen iróniája mögött az emberi sors mélységei tárulnak fel.
A fény közepe a sötétség kapujában – ez a címe a Balaton első (és sokáig egyetlen) lemezének. És ez lehetne Víg Mihály dalköltészeti életművének esszenciális foglalata is. Hiszen a fentebb elemzett szétesettség és esetlenség mögött kivételes költői talentum rejtőzik: a dalok ó- és újszövetségi utalásai, bibliai alakjai, a szövegek evangéliumi felhangjai egy szokatlanul emelkedett, ugyanakkor sallangmentes beszédmódot hívnak elő, amely mindenféle térítő szándék nélkül közvetíti a Szentírás üzenetét, illetve örömhírét; ezzel együtt az ember üdvtörténetének szenvedéssel teli oldalát, a lélek pokolra szállását is felmutatja.
Amikor Pajor Tamás megtért a Hit Gyülekezetébe, Víg Mihály Dénes Józseffel és másokkal együtt követte őt, a Balaton így az újraalakulás után nem sokkal ismét felfüggesztette fellépéseit. Ez a szünet három évig tartott.
„Azt gondoltam, ha ők a mennyországba mennek, én nem akarok oda kerülni, de ez kemény döntés annak, aki hisz. Megváltam tőlük, és ez borzalmas törést okozott a családi életemben, és csak most kezdek visszatalálni az életbe, mert annak, amit ők csinálnak, semmi köze nem volt ahhoz, amit én életnek nevezek. Most újra élek, és úgy érzem, mintha egy szörnyű pokolraszállás után visszatértem volna a földre.” – nyilatkozta Víg Mihály a gyülekezeti időszak végéről és saját újjászületéséről.
Dalainak kétségbeesése, kilátástalansága azonban még ezután is a hit mentén fejeződött ki; a szerzői én belső ellentmondásai, kételyei és tévelygései a kegyelem keresésében kaphattak reményteljes és feloldozó feleletet. „Nem távozik-e az ilyen árnyképekre sóhajtozó lélek / parázna bűnben messze tőled, / míg bízik a csalókban és vihart legeltet?” (St. Ágoston)
A személyes tragédiák emléke megidéződik a dalszövegekben („Megölte valaki magát, / Az hozta ezt a rút időt. / Minden megváltozni látszik, / Semmi sincs úgy, mint azelőtt.” – Újra ölt), ahogy a szerző istenélményei is hangot kapnak („Öved erő, palástod hatalom, / A szádból kétélű kard jő elő. / Felismernek: Itt van! / Felkiáltanak vígan: / Eljött nekünk az Üdvözítő!” – Áldott ki jő). Ez a kétélű kard az, amely jelképesen kettészeli a lírai ént, hisz a meghasonlás elkerülhetetlen. Ezért lesz a dalokban egyszerre jelen a bizonyosság megszabadító („Tőle és vele van a lélek, / Neki lelkesülnek a dolgok, / Nélküle minden kopár, / Vele meg teljes és boldog.” – Kész az egész) és a megváltatlanság béklyózó érzete („Akkor most hol van, az akire várok? / Volt vagy majd eljön vagy az sincsen?/ Volt vagy majd eljön, de én itt vagyok / És senki sincs aki segítsen” – Nem segít II.).
Méhes Marietta, Víg Mihály és Magyar Péter az Eszkimó asszony fázik című film forgatásán. Fotó: Fortepan/Várkonyi Péter.
A szövegekben ezt a személyes vívódást kísérhetjük végig, melynek természetesen metafizikai távlatai is lehetnek, hiszen a szerzemények sem szűkülnek le csupán a szerző belső világára. Leginkább a Trabant-dalok befelé forduló, introvertált látásmódjához hasonlítható ez a poétika, de felfedezhetjük benne a vizionárius Dixi-versek (a fausti pillanat vissza-visszatérő képzete), illetve a Pajor-féle nyelvi lelemény, szójátékok hatását is. Emellett a magyar költészet, főleg a tizenkilencedik századi és nyugatos hagyomány (Petőfi kései művei, Ady szerelmes és istenes költeményei stb.) nyelvi megformáltsága köszön vissza egy-egy sorban, jelöletlen idézetben. (Adytól kölcsönzött kép például a meghívott halál, Petőfi Az ítélet és Szörnyű idő című költeményei pedig látensen épülnek be Víg eszkatológikus látomásaiba.) De különböző mitológiai párhuzamok (Morpheus álomutazó, valamint Orpheus alvilágba leszálló alakja), illetve a keleti kultúrkörből származó misztikus metaforák (Maya fátyla) is a szövegek szerves részeivé, alakítóivá válnak. A legeredendőbb forrás azonban valóban a Biblia Igéje, amely nem csupán szakrális jelképeivel, hanem az evangéliumok és szent levelek költői prozódiájával, vallomásos, visszaemlékező jellegével van jelen a Balaton-dalokban. Mindezzel együtt a csend alakzatai is formát kapnak bennük, melyek az egzisztenciális válság jelölőiként értelmezhetőek. A költő elalszik / A költő felébred alcímű kompozícióban ez az elnémulás kapcsolódik össze a bibliai hanggal.
A dalszövegekből egy belső, misztikus utazás rekonstruálható, melynek szereplője a költőként megnevezett narrátor lesz. „Fehér alagútban hosszú repülés, / Megsebzett lélekkel megérkezés, / Rettenetes és széttépett terek, / Nem lehet leszállni, csak repülni merek.” (Fojtsd vissza) Ez a látomásos világ a prófétai hangvételű Nap az apa című ciklus jelenéseiben teljesedik ki, amely apokaliptikus képzeteivel, de reményteljes végkicsengésével sajátos magánmitológiát teremt maga köré. A „lemaradt szentek” felvonulása (Illés tűzokádó szekéren való égbe emelése, Jákob hatalmas létrával szaladó alakja), a mozdulatlan, mégis metamorfikus táj szétbomló felületének menekülő élőlényei és tárgyai (szétszaladó bárányok, szikrázó kövek), a mindent felforgató természeti erők (autók ajtaját tépi le a szél; gyémánt hegyén ég el a fény) mind az isteni kreatúra átalakulását és idők utáni megvált(oz)ását vetítik előre.
Bizonyos dalok viszont az isteni ítélet feledésbe merülő jóslatát hordozzák. „Mindent visszavesz az utolsó órán. / Valaki most rosszat gondol énrám. / Követ egy égi jelt. / Mindent elfelejt.” (Mindent visszavesz) Esetleg apokrif aurájú látomásokat sorjáznak (Ott torony volt), démonikusan újrajátszott biblikus forgatókönyvet kínálnak (Eljön), vagy Ady Endre A föltámadás szomorúsága című versével ébresztik öntudatra elbeszélőjüket: „Tán Budapesten, / talán máshol. / Alig emlékszek valamire / A néhai világból, / De szomorúan föltámadtam.” Ez lehet – az első lemezcím inverzeként – a másik végpont: a sötétség közepe, valahol a fény kapujában.
Hogy megannyi végponton túl miféle esszenciával szolgálhat – a Tarr Béla filmjeinek zeneszerzőjeként, illetve a Sátántangó Irimiásaként is feltűnő – Víg Mihály, ahhoz elég meghallgatni Irimiás siralmai című hangjátékát.
És hogy a sötétség közepéből a fény felé is tegyünk egy lépést, elolvashatjuk a következő, éberségről szóló interjúrészletet is: „Tiszta lélekállapotok ezek, amelyek túlfénylenek a káprázatokon. Minél józanabb vagyok, annál jobban látom, hogy te csak képzeled, hogy engem látsz, és én csak képzelem azt, hogy téged látlak. És mégis, milyen furcsa, hogy egy tál cseresznyét teszünk az asztal közepére, s te is eszel belőle meg én is… Egyfolytában ezen gondolkodom. Hogy ez hogyan lehetséges? Tehát most mi álmodjuk egymást, ez a nagy és fő probléma, aminek megoldása csak az lehet, hogy mi ketten tulajdonképpen egyek vagyunk, ahogy az összes többiek is. Kevesen fogják fel ezt, és hogy ezáltal milyen döbbenetesen hatalmas erővel rendelkeznek, és hogy ezt a döbbenetes és hatalmas erejüket fordítják a rosszra.”
Ha pedig végül meghallgatjuk a 2019-es Balaton-lemez utolsó dalát, akár magunkat is megpillanthatjuk itt, kultúránk körkörös romjai között. Újként a Nap alatt, hamuban járkálva. Ebben a visszahozhatatlan pillanatban.
Bónuszként pedig álljon még itt Darvas Benedek és Czitrom Ádám Elkövetlek-projektjének Balaton-paródiája.
Szerző: Papp Máté
Nyitókép: Fortepan/Urbán Tamás
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
