Már nagyfiúk voltunk. 1981 márciusát írtuk, akkor töltöttük be a tizennégyet. A „Váliban” javában dúlt a digó-csöves ellentét. Muszáj volt valahova tartozni. Mi az utóbbi mellett döntöttünk, és beszereztük az ehhez szükséges felszereléseket. Anyáink leszűkítették kordbársony- vagy Trapper-farmerünket, jól mutatott pipaszár vagy éppen tuskó lábainkon, amelyek természetesen Alföldi-papucsban végződtek... Apáink a LÉGO-oktatásról (vagy máshonnan) zsákmányoltak szimatszatyrot, amire az AC/DC és a KISS jelét, esetleg Black Sabbath-keresztet vagy Beatrice-koronát kellett felrajzolni. Biztosítótű volt otthon, minden trafikban lehetett kapni Rolling Stones-nyelvjelvényt, Hobo-fityiszt és persze pengenyakláncot is. Ezután még baboskendőre kellett szert tenni, amit csak a Nyugati környékén, egy körúti lemezboltban árultak. Amikor minden megvolt, menetre készen álltak a házi punkok. Mert persze azok voltunk, koncertélmények nélkül. Na nem mindenki, hiszen a Hajógyári-szigeten és a Tabánban már jártak osztálytársaink...

Úgy gondoltuk, mi sem akarunk lemaradni. De hova menjünk tavasz elején? A Pesti Műsort nem kellett elővenni, mivel minden nap a legendás FMH előtt cammogott el a villamosunk, ahol néhány évvel korábban még szüleink kezét fogva Piedone-mozimatinéra készültünk izgatottan. Ezúttal azonban East–Karthago délelőtti(!) koncertet írtak ki a neonplakátra. Félelem nélkül ugrottunk az ismeretlenbe, bár a bejáratnál csoportokba verődött bőrszerkós vagányok kicsit elütöttek tőlünk...

A filmterem nem tartozott éppen a nagyméretű helyszínek közé, de Laci és Zoli nem gondolt semmi másra, csak, hogy mikor szólal meg a rockzene. Az East kellemes instrumentális dalai is hangosabbak voltak, mint az otthoni Bigston-magnó, ám amikor a Karthago elefántjai dübörögni kezdtek, a dobhártyánk nem értette, mi történik vele. Nem beszélve arról, hogy a rutinos rajongók a székeken keresztülmászva megindultak a színpad felé, ahol mi is meghúzódtunk. Attól kezdve folyamatosan csápoló-présnek voltunk kitéve a magunk negyvenöt kilójával, és ebben a pozícióban kevéssé tudtuk élvezni „a fényeket, a hangokat és az árnyakat”. Próbáltunk ugyan ellenállni a fizika tömeg-térfogat-nyomás törvényeinek, csak hát jobban kellett volna figyelni az órákon.

A rádióból ismert számok lementek, szép lassan kiürült a terem, de mi nem tudtuk, mit válaszoljunk a Requiem című dal refrénjére, pedig nem ismertük az egy hónappal korábban történt székesfehérvári esetet... A félelem megmaradt, mégis néhány héttel később egy HIT–Skorpió-párbaj ugyanoda hívta a némileg felkészültebb fiúkat, oldva korábbi gátlásaikat. Megtanultuk, hogy királyként is élhetnénk, csak be kell törnünk életünk vadlovát...

A szerző gyerekkori rajza Vikidál Gyuláról.

Közel fél évet kellett várni a következő bulira. Akkor, szeptember 15-én Gábor és Laci, a két frissgimnazista gondolta úgy, meglátogatja a Dinamit, a kor egyik sztárzenekarának koncertjét. (A markáns arcú és hangú Vikidált nem sokkal azelőtt láttuk motorozni egy iskolai akadályverseny terepén, a Kamaraerdő mellett, sőt szóba is állt velünk.) Az előző koncerthelyszínektől néhány száz méterre, a BHG-gyár mögötti kis utcában rendezték a fellépést, mint utólag kiderült, az egyik utolsót... Már a kapunál feltűnt, hogy csak pár tucat lelkes „csövi” álldogál az udvaron, és ez nagyságrendileg később sem változott. Kedvenc bandánk belecsapott a húrokba, de ez – szabadtéri helyszín lévén – nem volt fülsértő. Sokaknak bizonyára illúzióromboló lett volna ez a családias hangulat, nekünk azonban a fentiek miatt sokkal jobban tetszett. Lejátszották az együttes – emlékeink szerint – összes számát, ám ez így sem tartott másfél óránál tovább. Ekkor már sötétedett, és a fülünkbe csengő sorokkal indultunk haza és az önállóság felé...

Hogyha véget ér a koncert
És elindulsz.
Vár az utca, amely
Közben már kihalt.
Lassan lépkedsz
És a sarkon majd befordulsz.
Vidd magaddal éjszakára is
Ezt a dalt.

Szerző: Jakobetz László

Nyitókép: Fortepan/Urbán Tamás

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.