Volt egyszer egy beatkorszak

„Szép szakma a zenélés, de könnyű szakbarbárrá válni” – interjú Halász Károllyal, a Számum és a Sámson zenekarok egykori tagjával

2020. november 29. - beatkorSzaki

meteor_19690823_kisstadion3picitmasszog_torichtgyorgy_demjenferenc_bertalanistvanguzu_halaszkaroly.jpg

Halász Károly a Számum és a Sámson tagja volt rövid ideig, sőt a Meteorban is megfordult, majd Friedrich Károllyal játszott egy free-dzsessz formációban, végül Norvégiában telepedett le, ahol polgári egzisztenciát teremtett. Az interjúban többek között arról beszél, hogyan ismerte fel, hogy a zenei pályán alkalmatlan lenne magasabb szinten érvényesülni, de megosztja a kezdeti évekből származó élményeit is.

Azért szeretem a beatkorszak szereplőit, mert többségükben jó mókának tartották csupán a zenélést, aztán elindultak egy polgáribb életforma felé és nem akarnak a „hangfalba temetkezni”.

Ha zenével foglalkozol, tudhatod, hogy ez egy szenvedély, egy függőség, a zene ugyanis tudatmódosító szer. Különösen, ha rockot, vagy dzsesszt játszik az ember, mert ez a zene olyan mélyen érinti a limbikus rendszert, hogy szinte korlátolttá teszi az ember érdeklődését más dolgok iránt. Ezt érzem azokon a pályatársaimon is, akik nálam sokkal jobban benne maradtak a zenélésben. Senkit nem akarok bántani, de ez szerintem negatív hatás.

Szóval szép szakma a zenélés, de könnyű szakbarbárrá válni. A zenészélet magas stressz-szinttel jár, az ember újra meg újra sikerkényszerrel találkozik, és nem egyszerű kezelni a hullámvölgyeket sem. Azt hiszem, a zenei pályán indulók a mai napig nincsenek felkészülve ezekre a dolgokra, úgyhogy nem ritka, hogy a problémás időszakokban valaki drogokhoz nyúl.

A carpe diem-érzés miatt a zenészek java nem gondol a holnappal, pedig a mának élni csak akkor szabad, ha már biztosítottad a holnapodat is. A színpad kínálta élményeken már rég túl vagyok, filozófiát tanultam egy norvég egyetemen, ma pszichológiával foglalkozom, de azt nem felejtem el, hogy a zenének köszönhetően jutottam ki nyugatra és olyan dolgokkal ismerkedhettem meg, amikkel itthon akkoriban nem tudtam volna. És ezért hálás vagyok.

Térjünk vissza a hatvanas évekre. Hogy kezdtél zenélni?

Nagyon fiatalon hegedülni kezdtem és szolfézst is tanultam, jó hallásom volt, talán tehetséges is voltam. Így aztán – és lehet ezt előnyként meg hátrányként is értékelni – elég képzetten léptem a beat világába. Azért mondom, hogy akár hátrány is lehetett, mert ennek következtében borzasztó arrogáns voltam akkoriban. A játszott zenéket le tudtam kottázni, hangszereléseket írtam, közben meg bekerültem egy amatőr zenekarba, amelynek a tagjai, még ha tehetségesek is, mégiscsak laikusok, és akkor nem ritkán leordítottam őket. A végeredmény az lett, hogy kiutáltak.

Nem érzékelted, hogy más az a világ, mint a klasszikus zene? Hogy a beatben épp a hányaveti önfeledtség a zsinórmérték? Sokszor nem is kell tigrisnek lenni a hangszeren, hogy valamit átadj a közönségnek.

Akkoriban, ha itthon megpengettél egy elektromos hangszert, akkor már kész volt a zenekar. A nyugati világban viszont kezdettől fogva erős verseny volt. Elképesztő mennyiségű sláger született, kellett a teljesítmény. És mint mondtam, én a dzsessz felé is elindultam, mert a beat egyszerűségénél jobban tetszett a harmóniakavalkád. A beatben a frissessége fogott meg, hiszen ez egy forradalmi dolog volt. Aki akkor volt fiatal, az egyszerűen nem tudott érdektelenül elmenni az új zene mellett. Harmóniák, ritmusok, gitárszólók varázsa, egyedisége, ezek nagyon vonzók voltak, ahogy a személyiségek is. Új világ kezdődött minden zenekarral.

szamum_1966_promo1_kralikjanos_buzoganygeza_kadosalehel_liszigyorgy_pinteristvan.jpg

A Számum egy Halász Károly kilépése utáni felállása: Králik János, Buzogány Géza, Kadosa Lehel, Liszi György, Pintér István.

Hogy kerültél a Számum zenekarba?

A házunkkal szemben, a Lenin körúton volt egy tánciskola, ahová beiratkoztam és játszott ott egy zenekar gitár-zongora-dob felállásban, nekem meg eszembe jutott, hogy rákérdezek, nincs-e szükségük egy basszusgitárosra, mert az nem volt a zenekarban. Így kezdtem basszusgitározni. Egy idő után valakitől hallottam, hogy a Demjén-testvérek zenekart alapítanának. Felmentem a Kertész utcai lakásukba, bemutatkoztam, és mondtam, hogy csináljunk már valamit együtt. Nem meghallgatásra mentem, vagy ha igen, akkor inkább én akartam meghallgatni őket. A Pretty Womant énekelték el, mégpedig olyan fantasztikusan, mintha a lemezt hallottam volna. Semmi hamis hang. Tudod, a hegedűn edzett fül erre nagyon kényes. Semmi angoltudás, a magánhangzók stimmelnek, de olyan jó volt, hogy elájultam. Basszusgitárosként érkeztem, de mivel Rózsi – akit akkor még csak Ferinek hívtunk – később beletanult a basszusgitározásba, így én lettem a szólógitáros.

szamum_1965_01_demjenferenc.jpg

Demjén Ferenc a Számumban, 1965-ben.

Mindegy is volt, csak be akartam kerülni ebbe a szimpatikus közegbe. És nemcsak a zene szeretete vitt a beat felé, hanem egy hiúsági kérdés is: meg akartam mutatni a közönségnek a képességeimet, azt akartam, hogy tiszteljenek. És ez nem csak rám vonatkozik, az előadóművész általában ilyen, kell legyen benne egy jó adag magamutogatási vágy. Nem nárcizmus ez, mert a nárcizmus fogalma mögött nincs teljesítmény, csak önimádat, miközben az akkori zenészek embertelen energiákat fektettek abba, hogy jók legyenek. Én is elmentem az OSZK-ba, B vizsgát szereztem, Kovács Andornál tanultam dzsesszgitárt.

De visszatérve a Számumra, komolyabb dolgokat is játszottunk. Erős Stones-beütés volt, de természetesen Shadows és Spotnicks is. És ne feledkezzünk meg róla, hogy ez a kezdeti időszak igazából tánczenének számított, a közönség – amely nem kis részben munkásfiatalokból került ki – táncolni járt a koncertekre. Demjén István volt az idősebb fivér, ő szervezte a zenekari dolgokat, nekünk csak gyakorolni kellett, és persze odatenni magunkat a koncerteken. Játszottunk Szolnokon is, nem csak a pesti klubokban léptünk tehát fel.

Meddig voltál a Számum tagja?

Amikor felvettek a Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karára, akkor már nem voltam tag. Tudod, az a világ, amiről most beszélünk, a kommunista világ nagyon érdekes volt. A szülők azt tanították a gyerekeiknek, hogy túl kell élni. Ennek az egyik eleme, hogy „tartsd a szád, kisfiam”, a másik pedig, hogy tudj valamiből pénzt csinálni. Ez az értékrendszer volt az elfogadott. Érdekes volt a hetvenes években ebből kikerülni egy jobb világba. Skandináviában egészen másként gondolkodnak az emberek. Később eljutottam Indiába is, az meg egy külön rendszer. Vallásfilozófiával is foglalkoztam, az élményeimet megírtam anyáméknak és egy szót nem értettek belőle. Elvitték egy pszichológushoz is a levelet, mert megijedtek.

Hogy kerültél a Sámsonba?

Nem nagyon tudok elszámolni a Számum utáni zenei pályafutásommal, nem emlékszem rá. Az biztos, hogy 1969-ben volt egy beugrásom a Meteor együttesbe, látszik a fotókon, hogy a Kisstadionban én ülök a Hammond mögött. Azért így fogalmazok, mert játszani nem játszottam. A Hammond bekapcsolása ugyanis elég nehézkes, különleges. Két kapcsolót kell bizonyos ütemben bekapcsolni. Az egyiket felnyomod és várni kell, amíg hallasz egy szignált, és akkor jöhet a másik kapcsoló. Annyira ideges voltam, hogy nem vártam meg a szignált, így torzul szólt. Ezért aztán egész koncerten tulajdonképpen néma maradt a hangszer, pedig lett volna egy szólórészem is.

Az évtizedfordulón én már dzsesszformációkban játszottam, például Friedrich Károllyal, akivel free dzsesszt kezdtünk játszani. Ez röviden arról szól, hogy a dzsessz eljutott oda, hogy mindenki szabadon, korlátok nélkül improvizál, a többiek pedig megpróbálják követni. Nagyon élveztem. Az ember ilyenkor elszabadul, a saját kis világában él, de a csapat követi. És attól jó, hogy mindenki reagál mindenkire, pedig még a harmóniákat sem beszéljük meg előre. Volt, hogy LSD hatása alatt játszottunk.

1971 nyarán Keszthelyen léptünk fel Karcsival, németek is hallottak minket, tőlük kaptam egy lehetőséget Stuttgartban. Ismeretlenül is segítettek, kivittek autóval, lakást szereztek nekem. Nyelvtudás nélkül egy vadidegennek. Ez nagyon megérintett, más volt az a világ, mint amit magam mögött hagytam. Úgy érzem, nem hagytam magam után nagy űrt, sem említésre méltó művet, bár szerepeltem pár rádiófelvételen.

Azért még csináltam egy stúdiót, ahol magam készítettem felvételeket és ekkor jöttem rá, hogy baj van a ritmusérzékemmel, így gitárról billentyűre váltottam, ott nem annyira jön ez ki. Egy kórházban is dolgoztam ekkoriban, a szünetben meg leültem zongorázni a betegeknek. Ekkortól a zene iránti érdeklődésem lecsitult és elkezdtem foglalkozni egész más dolgokkal, mint korábban. A zenészélet kóbor élet, ami nem engedi meg, hogy az ember gyökeret eresszen, ezért váltottam életmódot.

(Az interjú részlet Bálint Csaba december 5-én megjelenő új interjúkötetéből, a Beatinterjúk II-ből, mely a Dogs, a Meteor, a Sámson, a Ferm, a Bergendy és a Metro zenekarok tagjaival készült interjúkat fűzi csokorba.)

Szerző: Bálint Csaba

Nyitókép: A Meteor 1969. augusztus 23-án a Kisstadionban: Töricht György, Demjén Ferenc, Bertalan István Güzü, Halász Károly. Forrás: a Rockmúzeum archívuma.

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr7916305596

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása