Volt egyszer egy beatkorszak

„Kölyökkorom óta fontos nekem a progresszív zene” – interjú Török Ádámmal

2021. április 30. - beatkorSzaki

fortepan_202727.jpg

Török Ádámot már tízévesen elbűvölte Bartók és Kodály világa, a szalagos magnóról hallott első rock and rollokra pedig hastáncot lejtett a szoba közepén. A Mini élén tömegeknek játszott kompromisszummentes, underground zenét. Korábban kérdeztük már az 1971-es Illéssel-, és egy évvel későbbi LGT-vel közös turnéról, ezúttal a hippik badacsonyi arany nyaráról, a Vároldal utcagyerekeiről, sreifolt zakóról és zaciban vett világoskék öltönyről, az Ifipark közönségének megénekeltetéséről, meg a tabáni katlanban kígyózó hatalmas tömegről beszélgettünk vele. De elárulta azt is, hogy a mindenkivel kritikus Radics Béla mit gondolt a számairól.


A kissrác éveid egybeestek az Aranycsapat tündöklésével, és kevesen gondolták volna szerintem akkoriban, hogy pár év múlva a beatzenészek népszerűbbek lesznek a csatároknál. Te fújni vagy fejelni tudtál előbb?

Fejelni. Úgy vittem a fejemen a labdát, mint a fókák, apukám. A Halászbástya közelében laktunk – egy házban Závodi Janóékkal –, és rengeteg hasonló korú kölyök vett körül. Mi voltunk a Vároldal utcagyerekei. Az ötvenes években arrafelé nem volt még forgalom, nem féltettek minket a szülők, estig rúghattuk a bőrt a szabad ég alatt. Együtt voltunk naphosszat. Jártunk a tabáni „ketrecbe”, a Hilton alatti „vörös pályára” és a Palatinusra is. Nyolc-tíz órákat játszottunk a budai grundokon. Ez volt a magyar futball aranykora, úgyhogy természetesen Puskás, Czibor, Hidegkuti meg Grosics voltak a hőseink, később pedig együtt jártunk a Népstadionba, Albert Flóriékat buzdítani. Focista akart lenni mindenki – gondolhatod.

Gondolom, te is, hiszen a Vasas ifiben is volt helyed.

Suli után minden nap egy órát utaztam a Fáy utcáig, alig értem oda a tréningre, a villamoson ettem meg a szendvicsemet. Ment a cselezés, technikás voltam nagyon, kispályán befértem a válogatottak közé. Futni viszont nem szerettem sosem, pedig ennek a játéknak az elég fontos eleme. Egy idő után nem bírtam már a tempót meg a rengeteg bumlizást. Elmaradoztam, ráadásul összeszedtem néhány sérülést is, úgyhogy hiába tart máig a futball iránt érzett szerelem, a profi pályafutásról már ifistaként le kellett mondanom.

fortepan_78185.jpgA Mini 1968-ban. Fotó: Fortepan / Rubinstein Sándor

Amikor hazaugrottál két edzés között, milyen zene szólt nálatok?

Apám jogászdoktor volt, édesanyám pedig retusőrként dolgozott. Ha a konyhában tett-vett, mindig ment a rádió. A komolyzenei műsorokban felcsendült Kodály Háry Jánosa vagy Bartóktól a Concerto. Már kisgyerekként elbűvöltek ezek a fantasztikus kompozíciók, úgy látszik, már tízévesen is meghatározó volt nekem a progresszív zene.

A beattel viszont csak valamivel később ismerkedtem meg. Keresztapám, aki a Magyar Olimpiai Bizottság gazdasági vezetőjeként a római olimpiára készítette fel akkoriban a delegációt, több alkalommal megfordult Olaszországban, és egyszer egy szalagos magnót hozott haza. Azon hallottam először a Rock Around the Clockot. Kurvára tetszett. A családi visszaemlékezések szerint, amikor szóltak a rock and rollok, hastáncot lejtettem a szoba közepén.

Koncertekre mikor kezdtél járni?

A Toldy Gimnáziumban osztálytársam volt Zalatnay Cini, aki már akkoriban hatalmas sztárnak számított. Mi meg, mint az apródjai, mindig ott voltunk, ha bulija volt, szóval Cinin keresztül ismertem meg a zenészeket. Csodálatos időszak volt, az országban több ezer együttes működött. Állati érzés volt akkoriban járni a város klubjait, és visszahallani a Szabad Európáról meg a Radio Luxembourgról ismerős slágereket. De még nagyobb élményt jelentett felállni színpadra. Miután kirúgtak a Toldyból, a Petőfi Gimnáziumba kerültem, ott pedig egyből a beatkorszak sűrűjében találtam magam. 

fortepan_202737.jpgFotó: Fortepan / Rubinstein Sándor

Akkor te tulajdonképpen ennek a kirúgásnak köszönheted a karriered. Pontosan mi miatt kellett eljönnöd a Toldyból?

Harmadik végén összejöttek a dolgok egy kicsit. Pár tárgyból bukásra álltam, de bukdácsoltam én előtte is, aztán a pótvizsgán valahogy mindig sikerült az orosz vagy a matek. Szóval a bizonyítvánnyal nem lett volna gond, csakhogy május elsején a Czakó utcai sporttelepen rendeztek egy focikupát, ahol a színes bőrű diákokkal, meg a Szovjet Helyőrségi válogatottal is összecsapott a Toldy csapata. Képzeld el, mekkora mérkőzések voltak azok.

Az első meccsen a hatoson belülre cseleztem magam, a kapus meg puff, hátulról lecsapott. Akkorát kaptam, hogy elveszítettem az eszméletem, nem tudtam magamról percekig, a csapattársaim húztak ki a partvonalon túlra.

Annyira hasogatott a fejem, hogy az oroszok ellen nem is tudtam játszani. A sportszerűtlen szabálytalanság miatt viszont oltári verekedés kerekedett, elszabadultak az indulatok. A következő héten hívatott az igazgató, és közölte velem, hogy a focikupán tett szovjetellenes megjegyzéseim miatt azonnali hatállyal eltanácsol a suliból, illetve Buda összes gimnáziumból is kitilt.

Elég durvát mondhattál ezek szerint…

Nem emlékszem pontosan, elképzelhető, hogy a mérkőzés hevében kiszaladt valami a számon, de ki gondolta, hogy ebből ekkora gond lehet? Mindenesetre, a már említett keresztapám közbenjárásának köszönhetően, egy kétórás tanfelügyelői kihallgatás után, osztályismétlőként nagy nehezen átvettek a Petőfibe.

Vagyis, ahogy az előbb fogalmaztál, megérkeztél a beatkorszak sűrűjébe.

1965. szeptember elsején besétáltam az új suliba. Sveifolt zakó volt rajtam, hosszú volt a hajam. A többiek meg se mertek szólítani egy ideig, nem tudták, ki ez a Vár túlsó oldaláról jött gyerek. Én igyekeztem Zalatnay-koncertekre csábítani az új osztálytársakat, de nemigen engedték el őket a szüleik. Aztán két hét múlva odalépett hozzám Soltész Gábor – Rezső öccse –, aki gitározott, megkérdezte tőlem, hogy tudok-e énekelni. Én? Hogyne tudnék! Jó, akkor holnapután gyere a Márvány utca 27. szám alá, ott próbál a zenekarunk. Elmentem. És elindult a karrierem.

fortepan_202738.jpgFotó: Fortepan / Rubinstein Sándor

Hogy lehetett kiemelkedni az általad említett több ezer együttes közül?

Ennek kismillió tényezője volt. A tehetségen túl számított a szerencse, de fontos volt a megjelenés is. Nekem az volt a szerencsém, hogy baba csávónak tartottak a csajok. A Frankel Leó utcai Fény presszó mellett volt egy zaci, ott vettem magamnak egy világoskék öltönyt. Abban meg kalapban jelentem meg a színpadon. Lehet, hogy kappanhangom volt, és össze-vissza ordibáltam, mégis ezrével jártak a lányok a bulijainkra. Idővel azért megtanultam persze valamennyire zenélni és énekelni is. De a külső elképesztő fontos a színpadon, ha belegondolsz, a Stones meg a Beatles tagjai is szédületes fazonok.

A Beatles a hamburgi évek alatt, naponta hat-hét órákat zenélve szerzett színpadi rutint és biztos alapokat. Ti a hatvanas évek legvégén Badacsonyban, a Tátika presszóban játszottatok sokat. Az volt a Mini bölcsője, pedig elsőre nehéz nekem közös nevezőre hozni a progresszív dalaitokat az üdülők vágyaival. Hogy kötöttetek ki a Balaton északi partján?

1968 januárjában megszereztük az OSZK-vizsgát, és azon a nyáron összehoztuk Závodi Janóval a Minit. Először Kiss Zoli – akit a gimis zenekarból ismertem – basszusgitározott, aztán Czipó Tibi lett a bőgős, Doxa pedig dobolt. Már abban az évben voltak fellépéseink, de igazából 1969-ben indult be a dolog. Nagy divat volt akkoriban a Balatonnál játszani, hiszen rengeteg zenés hely üzemelt nyaranta a tó körül. Májusban beültünk az egyik haverom mikrobuszába, hogy szerezzünk magunknak egyet mi is. Ismertem Keszthelyen egy gyereket, abban bíztam, hogy rajta keresztül nem lesz nehéz leakasztani valamit, de nem ment azért olyan egyszerűen.

Hévízen működött a központ, onnan látták el együttesekkel a vendéglátóipari egységeket, úgyhogy elkísért minket a keszthelyi cimborám oda. Bemutatkoztam és kérdeztem az ott dolgozó csajoktól, hogy ismerik-e a budapesti Mini zenekart. Azt mondták, sosem hallottak még róla. Hát, az meg hogy lehet? Ha játszhatnánk valahol a Balatonon – mondtam nekik –, akkor meg is nézhetnének bennünket. Tudnának-e esetleg valahogy segíteni?

Erre összedugták a fejüket és abban maradtunk, hogy szólnak majd. Persze nem szóltak. Sőt, amikor odatelefonáltam nekik, akkor is csak hümmögtek nagyokat. Úgyhogy még egyszer összekunyeráltam a benzinre való pénzt, és újból lementünk a mikrobusszal Hévízre. Na, akkor azt mondták: jó, hogy jövünk, már várnak minket a badacsonyi Tátikában. Badacsonyi Tátika? Ezt meg mi nem hallottuk még azelőtt, de gondoltuk, mi baj lehet? Visszafelé elkanyarodtunk Badacsony felé és megpillantottuk a parton a Callmeyer Ferenc által tervezett csodás fehér épületet, aminek a tóra nézett a terasza. Az volt a Tátika. Aha, mondtam a haveromnak, azt hiszem, itt jó helyünk lesz, apukám.

Négy kanyarunk volt naponta, vagyis négyszer negyvenöt percet zenéltünk rövid szünetekkel. Tánczenekarnak szerződtettek oda, de Creamet és Jimi Hendrixet játszottuk többnyire, sőt, megírtuk az első saját dalainkat is. Esténként hat-hétszázan hallgattak minket. Nem csak környékbeliek, hiszen odajártak a belvárosi ficsúrok, meg a dunántúli hippik is.

torokadam_tatika.jpgTörök Ádám a badacsonyi Tátikában. Fotó: Török Ádám archívuma

Azon a nyáron Badacsonyban is laktatok?

Egy vályogházat béreltek nekünk a Római úton. Abban a két szűk szobában átlagosan harminc-negyven gyerek aludt, de a kertben további hetven-nyolcvan fiatal hippiskedett. A woodstock-i fesztivállal egy időben mi a Tátikában adtunk koncerteket, és bár fogalmunk sem volt róla, hogy mi zajlik New York közelében épp, mégis ráéreztünk valahogy, és szerintem ez volt a hazai hippik arany nyara.

1969 augusztusában innen, a Balaton-partról hívtak benneteket az Ifiparkba játszani, méghozzá a Sakk-Matt elé, vagyis újabb nagy lehetőség kínálkozott.

Korábban próbálkoztam már Radics Bélánál, de Harmath Albi nálam jobban énekelt, így aztán nem vett be. Viszont megkedvelt nagyon. A Royalban dumálgattunk annak idején sokat. Badacsonyból hetente hazatelefonáltam, és az egyik alkalommal mondta anyukám, hogy keresett valami Béla, hogy menjünk a Parkba játszani. Hoppá! – gondoltam, akkor indulunk. Másnap délelőtt, egy kissé másnaposan kiálltunk stoppolni, és úgy negyed hétre fent is voltunk Budán. Hosszúra sikerült az utazás.

Hangolni kezdtünk, erre vörös fejjel felrohant a színpadra Rajnák, az igazgató, és letépte Czipó Tibi nyakából a csoda szép zöld köves keresztet. Basszátok meg, ezt itt nem lehet! Így indult az este.

Összevontuk a szemöldökünket, játszottunk, aztán, a Keep on Running alatt megénekeltettem a közönséget. Sosem csináltam ilyet azelőtt, de működött, nekünk meg attól fogva nyert ügyünk volt. A Bem Rockpart igazgatónőjéhez, Kuhajda Istvánnéhoz – vagyis Margó nénihez – is eljutott a sikerünk híre, úgyhogy szeptembertől minden vasárnap nála játszottunk. Hosszú sorozat vette kezdetét, hiszen a Bem Rockparton ötven éven át voltak koncertjeim.

fortepan_202744.jpgA Mini tagjai a Bem Rockpart bejárata előtt. Fotó: Fortepan / Rubinstein Sándor

A rakparttól pár perc séta csak a Tabán. Kinek az ötlete volt, hogy ebben a ligetes katlanban legyenek a rockmajálisok? 

Margó néni találta ki, hogy ki kellene vinni az Bem Rockpart bandáit a klub falai közül. 1969-ban a Sakk-Matt és a Kék Csillag játszott a Gellérthegyi Szabadtéri Színpadon, aztán 1970-ben mi léptünk fel a Kex együttessel, ugyanott. Baksa-Soós egyszer csak levette a tornacsukáját két szám között és a tömegbe hajította. Óriási balhé lett, emiatt egy év kimaradt, de mi hetvenegyben egyébként is az Illéssel jártuk az országot, 1972-ben pedig az LGT társaságában ünnepeltük május elsejét, immár a Tabánban. A következő évben rajtunk és az Locomotivon kívül ott volt a Syrius is. És a jól figyelsz, kiszúrhatod a közönség soraiban Karácsony Jamest, aki akkor nem sejthette még, hogy később az LGT színeiben ő is fellép majd itt a színpadon. Mindegyik Tabánra szívesen emlékszem, de az 1979-es volt a legnagyobb bulink. Margó néni szerint – akinek rendelkezésére álltak rendőri jelentések is – nagyjából hetvenezer gyerek volt kint. Elképesztő tömeg.

1973 nyarán a DVTK-stadionban sem voltak kevesen, amikor a hazai rock élmezőnye volt hivatalos Diósgyőrbe, és természetesen ti is ott voltatok a Minivel. Mennyire volt nehéz, hogy a közönség a színpadtól távoli tribünökön foglalt helyet? 

Én eleve hátat fordítottam a színpadon, mert a mögöttünk ülők voltak hozzánk a legközelebb, úgy éreztem, hogy feléjük fordulva kell játszanunk. Ezt értékelte a publikum is, mert ez a fellépés alapozta meg a későbbi miskolci sikereinket, illetve azt, hogy állandó klubunk lett a városban, ami évekig telt házzal futott. Szóval jól éreztem magam Diósgyőrben. Szerintem az volt itthon az utolsó nagy hippi-összejövetel.

miniifipark.jpgA Mini a Budai Ifjúsági Park színpadán. Fotó: Török Ádám archívuma

1976-tól keddenként Mini–P. Mobil-koncerteket rendeztek az Ifiparkban. A Mobilosok és a Mini-fanok között mekkora volt a közös halmaz?

Négy éven át tartottak a Mini–P. Mobil-keddek a Parkban és negyvennégy közös bulit csináltunk ezalatt, átlag 3-4.000 fizetővel, ami szép kis szám egy hétköznapon. A Mobil közönsége hamar megszeretett, mert tudták, hogy amit mi játszunk, az kompromisszumok nélküli, underground zene.

Beszéltünk már Radics Béláról, akiről azt beszélik, roppant kritikus volt a pályatársakkal. Ő mit szólt a Minihez?

1982-ben a Parkban mutattuk be a Dzsungel című nagylemezünk anyagát. Béla akkor már nagy beteg volt, de egyszer csak megjelent – láttam, hogy elfoglalja az állandó helyét a büfénél, a kakasülőn. Amikor odamentem hozzá a koncert után, azt mondta: Baszd meg, még mindig te írod a legjobb magyar számokat! Az nagyon jól esett. Nem dicsekvésként, de Póka Egontól tudom, hogy a Bélának a Kereszteslovag volt egyik kedvenc magyar száma. Azt hiszem, a dalszövegben magára ismerhetett.


Szerző: Vass Norbert

Nyitókép: Fortepan / Rubinstein Sándor

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr4616494040

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása