Volt egyszer egy beatkorszak

„Máshogy soultak a dalaink, mint a többi beatcsapaté” – interjú Flamm Ferenccel, az Atlas énekesével

2021. május 13. - beatkorSzaki

12.jpg

Megszokhatatlan, zavaró érzés, hogy egy önmagát ennyire jól dokumentáló, egykor kifejezetten népszerű zenekarról még nem jelent meg könyv, hogy a szélesebb nyilvánosságnak csak kislemezek, illetve posztumusz kiadványok jelentik az életművet. A hatvanas évek első felében alakult és 1976-ig létező Atlas persze nincs egyedül, sőt. A sok évtizede Svédországban élő volt zenekarvezető-énekessel, Flamm Ferenccel jártuk körbe a beatkorszak legszebb éveit, és beszélgettünk arról is, hogy mennyire tipikus karrier az övék, és hogyan lett a közös bandázásokból tudatos munka.

Honnan indult a zenés történet: gyerekkorodban milyen zene szólt nálatok otthon? Zenélt valaki a családban?

Ugyan sok muzikális fül volt a családunkban, de hangszeren senki sem játszott. A rádióból sugárzott akkori muzsikák viszont körülvettek minket. Megbűvölten hallgattam a Reggeli zene munkába indulóknak című műsort, amelyben néha Nyugatról jött dalok is feltűntek. A La Mer kezdetű Yves Montand-dal, vagy a Szürkületkor Billy Vaughntól különösen megragadtak a fülemben. Jóapám – hála a még gimnáziumban szerzett latintudásának – jól értett olaszul, és legszentebb hobbiként operaáriákat dalolt a rádióban felhangzó híres operaénekesekkel duóban. Ilyenkor, a vasárnap délelőtti operamatinék alatt, a három kölöknek meg Anyámnak lábujjhegyen lehetett csak közlekedni a lakásban.

Te képzőművésznek indultál, végül később az is lettél. Ennek sincsen családi előzménye?

Kifejezetten képzőművész nem volt a családban, viszont két nagybátyám közül az egyik költőként íróként, a másik építész járt előttem, legidősebb bátyám pedig belsőépítész lett. Mindketten a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban tanultunk, majd az Iparművészeti Főiskolán. Ahonnan engem, az állandó zenekarozás miatt kitettek, de ez egy másik történet.

Úgy tudom, hogy a nyolcadik kerületben laktatok. Mennyire maradtak meg a gyerekkori barátságok?

A nyócker gyermekkorom vidéke. A József körúton laktunk, pont a Corvin mozival szemben. A József körút, a Pál utca, a Mária utca és az Üllői út határolta terület volt az, ahol eleinte magam mozoghattam „a tömb körüli” világban. Viszont ez a környék meghatározta a későbbi haveri körömet is, ezzel együtt a jövendő zenekari kalandjaimat. Az egyik szomszédos körúti bérházban lakva írhatta anno Molnár Ferenc a Pál utcai fiúkat. A „gittegylet” szelleme is benne volt abban, hogy összejött az első környékbeli csapat. A Pál utcával szemben van a Nap utca, ahol az első gitárpartnerem, Bíró Gabi – becenevén Doki – lakott, ő is a Práter utcai fiúiskolába járt. Ahogy egy, a közeli Baross utcai sarokházban lakó kölök, Somló Tomi is.

atlas_5.jpgForrás: Facebook / Atlas Group

Érdekes, hogy Somló jelenléte mindenhol katalizátor.

Tomival már az általánosban egymásra találtunk. Jómagam talán nehezen kezelhető tanuló voltam, bohém bohóckodási kényszeremet nem mindig sikerült féken tartanom. Ez sok fegyelmi problémához vezetett, de a vidámság, a röhögtetés sikerélménye miatt megérte. A többi hasonló magaviseletű kölök közé tartozott Markos Gyuri, a „kis Alfonzó” is, akivel az első diákzenekart hoztuk össze, Bill Haley-t handabandáztunk nagy sikerrel. Ő ugye komikus lett. De feltűnt Somló is, és azonnal kiderült, hogy egy frekvencián rezgünk. Az ő bohóckodása később az állami artistaképző zenebohóc-ipari tanszékére vezetett. Tomi veleszületett tehetséggel fűszerezett, szinte kimeríthetetlen bohémsága végigkísérte az egész életét. Csupán a megjelenésével közvetlen melegséget és derűt árasztott maga körül. 2016 nyarán, összetört szívvel búcsúztunk egymástól a Fő utcai szobában, a halottas ágyán. 

Milyen helyekre tudtatok járni tizenévesként? Milyen találkozási pontjaitok voltak a városban?

A mi tizenéves korunk a beatzene serdülőkorával esett egybe. Ez meghatározta a találkozási pontokat. Különböző KISZ-bizottságok, egyetemek hétvégi klubjaiba jártunk, egyáltalán nem politikai alapon, hanem az újfajta muzsika és életérzés miatt. A Budai Ifjúsági Park volt egy ilyen jó hely. Részemről a gimnáziumi művésztanoncokkal jártam össze mindenfelé, majd a zenekar születésével ez egyre inkább összefonódott. Volt talán egy zenekari törzshely: a Semmelweis utcai volt ORI-palotával szemben létezett egy Gourmand nevű kávézó a Kossuth Lajos utca sarkán, ahol az ORI-ban megforduló zenekarok ültek be egy kis utó-, vagy előbeszélgetésre.

1_2.jpgFotó: Flamm Ferenc archívuma

Kicsit ellenmondásos, ahogy a neten az Atlas megalakulását jelölik. Van, aki 1960-at ír, más óvatosan a hatvanas évek elejét. Mi az igazság? Egyáltalán, mi volt az Atlas előzménye?

Egy megalakulás, illetve kialakulás határai mindig összemosódnak. A kezdeti műkedvelő, amatőr zenélés részünkről lépcsőzetesen vált céltudatosabb zenekari ambícióvá. Olvastam, hogy világszerte a későbbi híres bandák története is sokszor a közös iskolákban kezdődött, beleértve itt a Beatlest, vagy magyar viszonylatban például az Illés együttest. A fent említett közös nyócker, meg a képzőgimi volt az Atlas születésének háttere. Osztálytársammal, Bíró Gabival összejártunk gitározni: a fülünk után mentünk, egyikünk se tanult zenét.

 Anyám körülbelül 1959-ban vett nekem egy használt akusztikus gitárt a József körúton, ezzel egy időben Gabi is kapott egy régi orosz hangszert. A Shadows együttes korszakalkotó Apache című száma sokakat inspirált arra, hogy maguk megpróbálják a gitárpengetést.

Dokiék Nap utcai lakásában folytak a próbálkozások. Egyszer találkoztunk a suliban Somlóval, aki megjegyezte, hogy ő tud klarinétozni. Bevettük. Nemsokára a szobapróbák helyei kibővültek a Flamm és a Somló családok otthonaival. Annak függvényében váltottunk helyet, hogy éppen melyik lakásból dobtak ki bennünket a „csatazaj” miatt. Ez a rádiók lemezjátszó-kimenetébe dugott gitárok felerősítésével egyre elviselhetetlenebbé vált a környezetünk számára. De mi folytattuk.

Nemsokára találkoztunk egy hetedik kerületi sráccal, Szabó Jancsival, aki megjegyezte, hogy ő meg dobolni szeret, bútorokon, akármin. Szerzett valahonnan egy pergődobot és megalakult a Flammingo. Jancsi csakhamar hozott magával egy basszusgitáron próbálkozó, szintén hetedik kerületi fiút, Horváth Gyurit. Ezzel komplettek lettünk. Mindez 1960–61-ben történt.

Hol, milyen körülmények között játszottatok a legelején?

Mikor néha elegünk lett a szobazenélés miatti családi konfliktusokból, kivonultunk a szabadba, a pesti Duna-part napsütötte lépcsőire vagy a Tabánba. Érdekes, hogy sok évre rá pont a Tabánba tért vissza Somló az LGT színeiben. De számunkra ezek a korai szabadtéri muzsikálások jelentették az első publikumot: osztálytársak és egyre több épp arra járó korunkbeli tizenéves hallgatta lelkesen az akusztikus popzenét. Lassan bátorságot éreztünk ahhoz, hogy gimibálokon és amatőr zenekari fesztiválokon lépjünk fel.

2_2.jpgFotó: Flamm György

A KISZ-szervezet, a politikai funkció keretein túl fontos csatornát jelentett a fiatal közönség felé. A KISZ által szervezett kulturális fesztiválok, közös hangversenyek alkalmával kerültünk kapcsolatba az akkor már jól megszólaló, menő zenekarokkal, mint például a Metro és Illés együttes. Itt jelentkezett először számunkra a finom határ az „öntevékeny tánczenekar” és a már majdnem profi bandák között, hiszen az ismertebb együttesek komoly kapcsolatokkal rendelkeztek, rendszeresen koncerteztek, míg a születő Atlas leginkább örömzenélt. Ekkoriban fogalmazódott meg bennünk az egyre tudatosabb vízió a popmezőnybe való felzárkózásról.

Valahol azt olvastam, hogy „az Atlast már a sztorik miatt is érdemes meghallgatni… Egy korai Ki Mit Tud? selejtezőn erősítőjük nem lévén, rádiókra kötötték a cuccaikat, amikor is néha egy-egy időjárás-jelentés keveredett el az általuk játszott Shadows-szerű témákkal.” Ebben az időben hogy zajlott nálatok a technikai fegyverkezési verseny a finanszírozás-lelkesedés-kínálat Bermuda-háromszögében?

Az első szárnypróbálgatásaink összefonódtak az elektromos hangosításból adódó küzdelmekkel. Ebben nem voltunk egyedül, a hozzánk hasonlóan született társulások előtt két lehetőség kínálkozott. Akkoriban elérhető hazai hangerősítők még nem léteztek és nagyon kevés zenekarban akadt valaki, aki nyugati rokon révén vagy külkereskedelmi összeköttetéssel komolyabb elektromos hangszert, erősítőt be tudott szerezni. Pedig a profi hangberendezések a beatzene sikerességének alapfeltételei voltak.

A másik, gyakoribb megoldás a barkácsolt felszerelés volt. Az áhított nyugati hangzás utánzásához komoly elektrotechnikai képesség és egy jó kezű fa- és fémipari szakember kellett.

Nálunk a már említett barátom, Bíró Doki találta ki a megoldást. Elmondom, honnan jött a beceneve. A képzőgimi díszítőszobrász hallgatói hosszú fehér köpenyben közlekedtek. Gabi csendességével, hosszú vékony termetével meg sokdioptriás szemüvegével inkább orvostanhallgatónak nézett ki, mint művésztanoncnak. Így lett ő Doki.

De vissza a pickuphoz. Először magát a fejhallgatót raktuk az akusztikus gitárra, de az sokszor begerjedt. Doki erre kinyitotta a fejhallgatót, és a membrán alól kioperálva a két elektromágnes tekercset, azokat közvetlenül a fémhúrok alá helyezte. Hat húrhoz három fejhallgató, azaz hat kis elektromágnes tekercs kellett. Amikor kifogyott a fejhallgató-utánpótlás, utcai telefonokat beleztünk ki illegálisan. Ez a tettünk, gondolom, elévült. Később ezeket építette be a magunk gyártotta komplett elektromos gitárokba. Ezt a korszakot követte a kaphatóvá váló cseh gitár pickup.

Bíró Gabi közben fejlesztette az elektrotechnikai tudását: gitárba épített tranzisztoros előerősítőt, magnóból átkeresztelt szalagos visszhangosítót, elektromos gitárokat és erősítőket. Ezekhez azután saját kézzel műbőrözött hangfalakat, csinos fémdobozokat készítettünk konyhaasztalokon, és végül megszületett a zenekari felszerelés. Ráadásul még úgy is szólt minden, mint az „igazi”.

Az általad említett Ki Mit Tud?-selejtező még egy korai, a hangszergyártási kalandot megelőző esemény volt, úgy 1962 körül. A képzőgimi és az artistaképző lelkes diákjaival kísérve vonult be az együttes két rádióval, „síppal-dobbal” a meghallgatásra. A rádiók lemezjátszó-kimenetébe bedrótozott fejhallgatók (azaz a gitár-pickupök) zsinórjai bizony lazán ülhettek a lyukban, ezért hirtelen Shadows helyett valóban időjárás-jelentés hangzott fel a kicsit megdöbbent zsűri előtt: Budapest felett az ég derűs.... Szerencsére, bár késve, Somló is megjelent, aki klarinétjával megpróbálta muzikálisabb szintre emelni a produkciót. Azért késett, mert büntetésből, a kétes iskolai bizonyítványa miatt kijárási tilalma volt otthonról. A zsűritagok a bajszuk alatt jót mulathattak a dolgon, ennek ellenére kidobtak bennünket a selejtezőről.

Nálatok egy színházi előadás volt a vízválasztó. Hogy jutottatok be a Madách Kamarába, hogy egy színdarabban kísérőzenekar legyetek?

1964 vége felé egy színházi segédrendező hallotta az együttest valahol, aztán megkeresett minket Vámos László „forradalmi” ötletével. Egy kis meghallgatással összekötött találkozón adta elő Vámos rendező úr elképzelését a Madách Kamara Egy vasárnap New Yorkban című produkciójáról. Komédia két részben, zenével volt a darab alcíme, ami azt jelentette, hogy a színpadon folyó történet alá a kiegészített színpadon ülő tizenévesekből álló friss amatőr zenekar be-be játszott néha egy kis popmuzsikát. Az első hivatalos fellépés alkalmából neveztük el az együttest Atlasnak.

7_1.jpgFotó: Flamm Ferenc archívuma

Nem okozott nehézséget az a körülmény, hogy ekkoriban érettségiztetek?

A szerződés egy színházi évadra szólt heti egy-két előadással. Ez az aránylag kevés esti fellépés jól összefért a két kisképzős érettségi egybeesésével és a többi három tag napi mindennapi munkájával. Az eredeti felállásban Somló is benne volt, azonban az Állami Artistaképző Intézet szabályai szerint az ott tanuló növendékek nem léphettek fel hivatalosan. Ezért Tomi nélkül kellett játszani, úgyhogy a dobos öccse, Szabó Gyuri ugrott be szájharmonikával. Ő akkor egy muzikális tizenhat éves volt, jól passzolt a színpadra képzelt kölökbanda karakteréhez. Megtisztelő volt a Színészbál a körúti Madách Színház aulájában, ahol házi zenekarként szolgáltattuk a talp alá valót.

Ide szúrnék be egy tipikus Somló-bravúrt. A színészbál estéje ütközött Tomi aktuális kijárási tilalmával; ő épp be volt zárva a lakásba. Mint jövendő artista és zenebohóc, Somló kinyitotta az előszobaajtó felső ablakát és a hangszereivel együtt kimászott. Mivel ez alkalomra fehér ing, nyakkendőben kellett megjelenni, ezért az egyik bátyám kicsit nagyobb méretű ingét kölcsönözve jelenhetett meg a bulin. The show must go on.

A színházi alkalmakon kívül így már hatosban játszottunk erre-arra. Egy számomra emlékezetes Baross utcai kis kultúrházi buli alkalmával, pontban éjfélkor Somló átment az Omegába. Szó szerint. Merthogy Tomi bátyjának osztálytársa, Laux Józsi elcsábította Somlót az akkor már menőnek számító Omega együtteshez. Így egy kis érzékeny búcsú után Tomi beült egy taxiba és folytatta a muzsikálást a Kinizsi utcai Egyetemi klubban. Barátságunk viszont élete végéig megmaradt.

Azért az Atlas sem állt le. 1965-ben már a Tükör címlapjára kerültetek a zenekarral.

Elég ritkaság volt ekkoriban a Tükör színes címlapjára kerülni a beatzenekarok közül. Az apropót a Madách Kamarabeli fellépés adta. Még nem musicalről volt ugyan szó, de élő popzene egy színpadi produkcióban szokatlan újdonságnak számított. Bara István fotós közreműködésével jelent meg a hetilapban az a riport, amelyben bemutatták az együttes rövid történetét is. Egy színházi premier már komolyabb kulturális eseménynek számított, így mi is helyet kaphattunk a médiában.

Az Omega-gitáros-zenekarvezető, Kovacsics Öcsi blogján hallottam egy 1964-es Omega-rádióinterjút, amely valószínűleg a legelső beat-interjú lehetett. Ti mikor kerültetek először rádió- vagy tévéközelbe?

Az Atlas, mivel később kezdte a hivatalos pályáját, pár évvel később került először a képernyőre, rádióinterjúra pedig nem is emlékszem. Viszont úgy 1968-tól kezdve, a már fúvósokkal kiegészített felállásban mi is gyakran megjelentünk az Magyar Televízió könnyűzenei műsoraiban.

Ide tartozik egy fájdalmas emlék. Módos Péter ötletére az MTV könnyűzenei osztálya egy csodás, öt dalunkból álló, húszperces Atlas-filmet készített. Kitűnő rendezés, kitűnő fotózás.  A Szombat éjjel című dalban szerepel egy sor: szeretnék én is inni egy pofa sört. Ez a filmben úgy nézett ki, hogy a forgatókönyv szerint egy elhagyatott éjszakai utcasarkon állva ittam egy sörösüvegből. Valószínűleg emiatt – mint fiatalokat rontó mozzanat – egy bennfentes szociálpolitikai akárki letiltatta az egész filmet. Buzgó nyomozásom ellenére nem sikerült megtalálni a film kópiáját, valószínűleg takarékosságból felüljátszották a drága videoszalagot. Kár érte.

11_a.jpgFotó: Flamm Ferenc archívuma

Mennyiben összegzi az Atlas első időszakát a Moiras Records által 2015-ben kiadott koncertlemez, amely 1965-ben készült az Ifiparkban?

Bíró Gabi teljesen véletlenül találta meg az egy darab magnetofon mikrofonnal felvett koncertanyagot. Ez pontosan megegyezik azzal a repertoárral, amit akkor játszottunk: Szabó Gyuri szájharmonikája, és Makrai Pali éneke jellemezte az akkori Atlast. Ez egy valóban muzeális dokumentum, amit Gabi és más hozzáértő kezek varázsoltak jobban élvezhetővé. Hitelesen jelenik meg az eredeti, hallás után leszedett Shadows-sound, valamint a karakteres blues szájharmonika. A CD mai füllel való hallgatásához szükséges talán figyelembe venni az eredeti körülményeket.

Ekkoriban mennyire voltatok foglalkoztatottak? Egyáltalán, hogy lehetett bekerülni az Ifiparkba, hogy lehetett valaki klubzenekar?

Itt megint visszatérnék a korabeli KISZ-szervezethez. Az egyre gyakrabban felbukkanó gimnáziumi szalagavató bálok, vállalati rendezvények, de valószínűleg az Ifjúsági Park is a kerületi, vállalati, iskolai KISZ-bizottságokon keresztül működtek. Sokszor kaptunk meghívást ezektől a szervezetektől. Tehát a foglalkoztatáshoz nem csupán növekvő hírnévre, hanem ilyen típusú kapcsolatra is szükség volt. Persze mindez inkább formaságnak számított, aminek egyáltalán nem volt politikai vonzata.

A klubokat általában mi kerestük meg, fontos volt, hogy melyik környékről van szó. A Műszaki Egyetem E-Klubja például akkor már jól bejáratott diákklub volt a Duna-parton, az V. kerületi Tanács dolgozóinak Gerlóczy utcai ifjúsági klubja pedig a belvárosban. Ez utóbbinak az volt az előnye, hogy rendszeresen tudtunk ott próbálni és hangszereket tárolni.

11_c.jpgFotó: Flamm Ferenc archívuma

Hogy nézett ki a klubrendszer, a tagsági?

Az Atlas két hétvégi klubjában szigorú tagsági-rendszer működött. Ez jó volt a rendezőknek, a közönségnek és nekünk is. Például a Gerlóczy klub nagyjából 3-400 tagja között kialakult egy bensőséges, szinte családias közösség, mindenki ismert mindenkit. Szép és érdekes talán, hogy ennyi év után olyanokkal van kapcsolatom a Facebookon, akik a Gerlóczyban találkoztak anno a jövendő feleségükkel.

A bejutási szükségtől vezérelve a Gerlóczyban azért létezett egyfajta illegális színészbejáró, azaz egy hátsó kis WC-ablak, amihez a falba épített tűzoltólétrán felmászva lehetett eljutni. Ha már bent volt az ember, nem számított a tagsági. Saját ötletre néha szépségversenyt is rendeztünk, amihez magam csináltam az aranypapír koronát.

A ti ismerőseiteket is nehéz volt bejuttatni?

Nem volt egyszerű vendégeket bejuttatni, zenész kollégák – mint Presser Gabi és mások –, sőt, néha a tévés stáb számára is külön tanácsi közbenjárásra volt szükség.

Hogy nézett ki akkoriban a dresscode?

Amennyire én emlékszem, mindkét klubban ajánlatos volt a „civilizált” fehér ing és nyakkendő viselése, anélkül nem engedték be a fiúkat. Kulturált ruha, tehát kulturált viselkedés. A színpadi viselet már sokkal lazább lett abban az időben, egy vagányabb ing, egy jó farmer rendben volt, ez pedig nem sokban különbözött a civil viseletemtől. Igaz, a jó farmer anno még mindig elég nagy kincsnek számított. A Madách Kamara esetében, a New York-i történethez passzolva, a színház biztosított „nyugatiasabb” jelmezt nekünk, azaz pofásabb utcai szerelést. Egy ügyes díszlettervező, egy manhattani skyline-nal varázsolta a publikumot a New York-i helyszínre.

11_b.jpgFotó: Flamm Ferenc archívuma

Mit szóltak hozzá otthon, hogy rocksztár lettél?

Mint legfiatalabb testvér, én többé-kevésbé igyekeztem az idősebbekhez felzárkózni. A figyelemfelkeltéshez tartoztak a már említett fegyelmi problémák az elemiben, a magammal hozott szereplési vágy kielégítésének megvolt az otthoni ára. Nehezen bírtak velem.

1958 körül a nyóckerben, például a Nap utca és Vajdahunyad utca sarkán, egy szemétládán dobolva adtam szólókoncertet a haveroknak meg a morcosabb épp arra járóknak. Viszont az évek múlásával a családom hozzáállása lassan megváltozott, így az első tévés fellépések után, Jóapám a bevásárló körútjai során napokig mesélt rólam büszkén a Böszörményi úti zöldségesnek, közértesnek és virágárusnak.

Ti is dolgoztatok beatlányokkal. A leglátványosabb, hogy három kislemezetek is készült Magay Klementinával közösen. Hogyan indult ez az együttműködés?

A szövegíró Huszár Erika került kapcsolatba velünk, ő mutatta be Klemit. Vele készítettük el az Almát eszem című dal rádiófelvételét, amiből kislemez is lett. A dal elég népszerű volt, így folytattuk az együttműködést, megszületett a Zsákutca és még néhány másik dal is. 1966-ban a nyugati, akkor divatos protest song-mozgalom mintájára rendezték meg a pesti pol-beat fesztivált, ahol Klementinával a Kettő, egy, fél című dalommal elnyertük a DIVSZ különdíját. Jellemző, hogy ezen a politikai töltetű fesztiválon az Atlas mellett részt vett az Atlantis, Somló és az Omega, a Syrius együttes, Máté Péter és mások, minden különösebb politikai állásfoglalás nélkül. A fesztivál az fesztivál. A DIVSZ különdíja azt jelentette, hogy 1967-ben Magayval részt vehettünk a szófiai Világ Ifjúsági Találkozón.

A DIVSZ a szófiai szereplés alkalmából berendezett számunkra egy hatalmas Ikarus buszt, amiben a hangszerek szállítása mellett egy önálló áramfejlesztő is helyet kapott. Itt térnék vissza a politikai töltetre. Ez az önálló áramfejlesztő teljesen mozgóképessé tette a zenekart, akárhol, akármikor fel tudtuk állítani a szerelést. A legtöbbször szabadban, utcákon és tereken szólalt meg a zene. A VIT-en Kelet és Nyugat fiataljai gyűltek össze, amiért a bolgár belügy feszülten vigyázta az eseményeket. Volt olyan, hogy késő este riasztottak bennünket, hogy egy kialakuló politikai tüntetés helyszínén „spontán” popkoncerttel vonják el a tömeg figyelmét. Ezzel együtt óriási élményben volt részünk.

fortepan_198414.jpgAz Atlas az Alekszandr Nyevszkij-székesegyház előtt. A IX. VIT (Világifjúsági Találkozó) idején. Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán

Hogyan fogadtak titeket?


1967-ben a bolgár publikum nemigen hallott még beatzenét élőben, különösen az utca kövezetén előadva. Furcsa kulturális ütközet lett a dologból, asszonyok fejkendőben, meglett, megdöbbent férfiak vegyültek a fiatal hallgatóság közé, és nem igazán tudták helyre tenni azt, amit hallottak. De azért lelkesen tapsoltak.

Dolgoztatok más énekesnőkkel is.

Koncz Zsuzsát szintén egy fesztiválon, az 1966-os Budapesti Ifjúsági Napokon kísértük először az Amikor tavasz van című dalommal. Akkor ő is még a kezdet kezdetén állt, a későbbiekben aztán nem dolgoztunk vele.
Kovács Katival is hasonló módon találkoztunk. Az Egerből jött lány első budapesti fellépését mi kísértük 1966-ban, a Gitárpárbaj című nagy seregszemlén a Kisstadionban. Van erről plakátom, a listán ott az Atlas mellett a Metro, az Illés, Omega, az Express, a Kovács Andor együttes, valamint tíz menő szólóénekes. Ekkor már lassan bekerültünk a többet foglalkoztatott együttesek közé.

A Kisstadionban egy hatalmas, széles színpadot állítottak fel. Az egymás után fellépő bandák közül három-három szerelt be egymás mellé. Kovács Kati első pesti fellépése a mi kíséretünkkel valóban izgalmas és feszült legelső bemutatkozás volt a nagyok között. Itt azért elmesélnék egy mozzanatot, ami még a saját gyártmányú erősítők történetéhez tartozik.

Kati Ray Charles What'd I Say című dalának kellős közepén járt, amikor a bütykölt hangerősítőnk felmondta a szolgálatot a zenekar és a tízezres publikum nem kis megdöbbenésére. Lazán leégett a cucc. Szerencsére az óriási színpadon éppen sorára váró Express együttes profi módon azonnal átvette a hangnemet, megmentve ezzel az amúgy is feszült Kovács Kati bemutatkozását.

Harangozó Terivel és Kovács Katival többször találkoztunk a későbbi ORI-turnékon mint kísérőzenekar, de az Atlas huzamosabb ideig nem dolgozott énekes szólistával, ellentétben az Omega, a Metro, a Scampolo és az Illés együttesekkel.

1968–69 környékén többször stílust váltottatok, először a Cream-vonalat próbáltátok ki, majd fúvósokkal egészültetek ki és soult kezdtetek játszani. Elég mozgalmas időszaknak tűnik: Gerlóczy klub, E-klub, Aquincum, Miskolc-Tapolca, szófiai VIT, Echo–Atlas–Illés a Kisstadionban.

A hagyományos beatzenét a szófiai VIT-szereplés után váltottuk fúvósokkal fűszerezett soul muzsikára. Szófiában találkoztunk egy finn együttessel, akik ilyen zenét játszottak. Fülöp Ervin addig orgonán, gitáron játszott, de mint muzikális ezermester, elővette a szaxiját, és nemsokára hozzánk csapódott a klasszikus zenén nevelkedett Bélai Gyuri is a pozanjával. Az új hangzás megvolt, amihez nekem a hangszínemen kellett változtatni, hogy úgy szóljon, mint a fekete énekesek hangja az Atlanti-óceán másik oldalán. Sikerült lassan tartósan berekednem, aminek a nyomait ma is hallani, illetve nem hallani. Később a konzervatórium jazz szakán a korrepetáló énektanár közölte velem, hogy hangszálkárosodásom van, és az énekskála egy bizonyos frekvenciája nem szólal meg nálam. De azt hiszem, megérte.

Ebben a zenében találtuk meg azt, ami különbözött az akkori beatmezőny többi együttesétől. Soul muzsikát játszottunk az általad említett klubokban és a 1969-es Táncdalfesztiválon, a Segítség című versenydalban.

Mint képzős, mennyire folytál bele a zenekari arculat kialakításába? Készítettél te is plakátokat?

A plakátok tervezésében nem vettem részt, viszont a Gerlóczy klubban, amikor átvettük a Bajtala Trió helyét, hasznát láttam a kézügyességemnek. A nyitásra én metszettem ki linóleumból az A4-es szórólap eredetijét, amit amúgy illegálisan ragasztottunk fel itt-ott a belváros utcáin. A sokszorosítást az Iparművészeti Főiskolán csináltam, szintén illegálisan. A röplapragasztás kapcsán szerencsére rendőri tettenérésre nem került sor, viszont a nyitáskor több százan álltak sorba a Gerlóczy udvarán.

Voltak még más kedves helyek, ahol szerettetek fellépni?

Természetesen nagyon szerettem a mi hétvégi klubjainkban fellépni. A Gerlóczy családias környezete és a Műszaki Egyetem E épülete egyfajta otthon volt számomra. Szolnokon működött egy jól szervezett klub, a Ritmus, ahova gyakran visszajártunk koncertezni, ott is baráti közönségünk volt. Szerettem még a szabadtéri koncerteket egy vidéki, nyári turné során, amelyeken gyümölcsszedő fiatalok hallgattak minket lelkesen, és nem felejtem el a rengeteg almát, barackot, amit a gázsi mellé kaptunk természetbeli juttatásként.

ritmusklub-1969apr.jpgForrás: a Rockmúzeum Archívuma

Melyik volt a legkedvesebb koncertélményed?

Kétségtelenül az 1969-es Illés–Atlas–Echo a Kisstadionban. Az ORI-val, Keszler Pál igazgatóval kitűnő kapcsolatunk volt, az 1969-es salgótarjáni Amatőr Zenekarok Fesztiválján ő adta át az ORI különdíját, ami az első Kisstadion-koncertet és egy kislemezt is jelentette. Több mint tízezer emberrel kapcsolatba kerülni egy mikrofonon keresztül, az egész más dimenzió. Érdekes, hogy kisebb közönség előtt néha feszültebb egy fellépés, mint egy nagy arénában.

Előfordult olyan eset, amikor be kellett ugrani valaki helyett?

1966-ban, egy hirtelen jött élő tévéadás alkalmával a pol-beat dalunkat kellett előadni. Mivel csak kettesben léptünk volna fel Magay Klementinával, harmadiknak megkértem Somló Tomit, hogy ugorjon be második szólamnak. Az Omega éppen egy hajón játszott, de tipikusan, Somló módra, ő lezseren megjelent a stúdióban, meglógva a Vigadó téri és a margitszigeti hajóállomás közötti félórában. Talán észre se vették. Vagy igen. De ő volt a Somló.

Volt-e rendhagyó helyzet a színpadon?

Ha jól emlékszem, egy MOM-ban tartott hármaskoncert során egy konkurens együttes koncertje alatt valaki egyszerűen lekapcsolta az áramot. Az ilyen fellépéseknél fontos volt, hogy melyik banda az utolsó, lévén „minden jó, ha a vége jó”. Mi voltunk ugyan a végén, de a biztonság kedvéért valamelyik Atlas-drukker beavatkozhatott.

9_1.jpgFotó: Flamm Ferenc archívuma

Mennyire volt fontos számotokra a lemezmegjelenés? Ezt azért kérdezem, mert több helyen hallottam, hogy egyes zenekarok számára nem volt prioritás, egyentasakban jelentek meg a lemezek, csak később értékelődött fel a jelentősége.

A lemezen való megjelenés egy bizonyos értékmérője a sikeres zenei pályának, ami az akkori hazai viszonylatban különösen számított. A külföldi lemezkiadás finanszírozása, piacra dobása ügyes menedzserek és üzletemberek feladata volt, de ez Magyarországon máshogy nézett ki. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat szakemberei figyelték, fülelték az előadók pályafutását, népszerűségét, ami teljesen rendjén való. Azonban a szakszerű megítélés sokban függött a személyes kapcsolatoktól. A történelemben mindig is érvényesültek, és érvényesülnek a jó összeköttetés előnyei.

Az akkori hazai könnyűzenei társadalomban is volt egy-két kulcsember, akik megszabták, kit hogyan emeljenek ki a többiek közül. Bors Jenő és dr. Erdős Péter voltak azok, akiknek a kegyeit illett keresni lemezkiadás ügyében a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnál. Teljhatalommal, és néha köztudottan vitatható, személyes motivációk alapján dönthették el, kiket kell futtatni. Mint felelős zenekarvezetőnek, nekem nem sikerült megtalálni hozzájuk az utat. Talán naiv vagy ügyetlen üzletember voltam, attól függetlenül, hogy milyen zenei minőséget sikerült elérni az együttesnek.

A többségükben túl röviden lezajlott rádiófelvételekből készült néhány kislemez, amiket névtelen, olcsó és egyszerű lemeztasakban forgalmaztak. De ezeknek is örültünk. Idővel a nagylemezhez jutási lehetőség valamennyire könnyebb lett, de addigra – kicsit elfáradva a hazai könnyűzenei rangsorolás reménytelen viszonyaitól –, az Atlas összepakolt és Nyugatnak vette az útját.

Gondolom, ekkoriban már technikai színvonalban utolértétek az első vonalat.

Már a hatvanas évek végén sikerült profi erősítőket keríteni. Az első kalauz, és magnetofon mikrofonokat Shure mikrofonokra cseréltük, Oroszlán Gabi pedig Meazzi erősítőt használt. Egy Nyugatról visszatérő zenekartól Echolette hangfalakat, visszhangosítót, Dynacord énekberendezést vettünk meg, a kezdeti Matador és Farfisa orgonák helyét pedig egy igazi Hammond vette át Leslie-vel. Volt már Höfner gitárunk is, de Oroszlán Gabi már Genfben vette a Fender Jazz Bass gitárját, és a kéthangfalas Fender erősítőjét.

A hetvenes évek elején sokat dolgoztatok az Interkoncerttel. Hogyan zajlott ekkoriban a kinti turné vagy a vendéglátózás?

A köztudatban lekicsinylő külföldi „vendéglátózás” műfaja a gyakorlatban azért mást jelentett. A Vasfüggöny még létezett, és ez a lehetőség a hivatalos szolgálati útlevéllel megnyitotta a kaput számunkra Nyugat-Európa felé.

Az 1970-es első Interkoncert-szerződés pont bedobott minket az egyik legelegánsabb miliőbe. Zalatnay Saroltával együtt, a divonne-i Rotschild Casinóban játszottunk, Franciaország akkori Number One klubjában. A városka a francia-svájci határ mentén fekszik, pár kilométerre Genftől. Ide jártak át a módos genfiek rulettezni, ugyanis Svájcban tilos volt a hazárdjáték. A parkoló mellett elvonulva Rolls Royce-ok és Bentley-k sorát láttuk, amikben a sofőrök várták türelmesen a gazdit. Itt tanultunk meg egy, az akkori Nyugatról és Keletről szóló leckét.

 Egyik este a kaszinó gondnoka figyelmesen felajánlotta, hogy az éppen Pestről jött, kicsit keletiesen kopottas öltözetű zenekar a személyzeti bejáratot használja a sziporkázó főbejárat helyett. Ezen feldühödve előleget vettünk fel és Genfbe átutazva a legdivatosabb cuccokba, bundába öltöztünk. A régi szerelést egy kukába dobtuk. Visszatérve ismét a főbejáraton mentünk be megkérdezve a portásoktól, hogy „így már jó?”.

A világlátás mellett az anyagiak miatt sem volt ez a kaland megvetendő. Ami a lenézett „vendéglátózást” illeti, mi nem kocsmákban, hanem gyakran ifjúsági klubokban, gálaesteken, például a bonni kormányzati „Presse bal”-on játszottunk, a téli síszezonokban pedig az osztrák és svájci síhotelek klubjaiban fordultunk meg. Az egyik legemlékezetesebb fellépésünk az volt, amikor 1973-ban, az akkor 67 éves Josephine Bakert kísértük a müncheni Bayerische Hof gálaestjén.

Kisfaludy András azt mesélte, hogy „ott volt a Flamm Feri is, aki aztán az Atlas énekese lett. Már soul zenét játszottak, tehát ’68 vége, ’69 eleje lehetett, amikor egyszer elmentem a koncertjére, és annyira irigy voltam, néztem, hogy több száz fős közönség előtt játszik, azonnal éreztem, hogy nekem is ezt kell csinálnom. Egyrészt inspiráció voltál számára, másrészt pár éve készített egy filmet Elhallgatott zenekarok címmel. Elhallgatott zenekarnak érzed az Atlast?

Mint ahogy korábban meséltem, a hatvanas évek beatzenekari mezőnyében nehéz volt az előrejutás. A nagy hármas az Illés, Omega, Metro jogosan uralta a pályát úgy népszerűségben, mint a médiában, lemezkiadásban. Politikai jellegű elhallgatásra én nem emlékszem, inkább a könnyűzenei piac telítettsége, de főleg megfelelő kapcsolatok hiánya miatt nem juthattunk igazán szóhoz. Mindezen túl az Atlas zenéjét valaki „rétegzenének” hívta, ami azt jelenheti, hogy kicsit kiesett a populárisabb, slágermuzsikához közelebb álló együttesek sorából.

Mikor és hogyan lettél svéd-magyar állampolgár?

Hálás vagyok, hogy részt vehettem a zenekaralapítás, zenélés kalandjában. Amikor az Atlas Nyugatra szerződött, fogalmam sem volt, hová vezet majd ez az út. Egy idő után Göteborgba került a zenekar, ahol a Rondo nevű népszerű ifjúsági táncklubban játszottunk 1973 júniusában. Megismerkedtem egy kilenc évvel fiatalabb svéd lánnyal, akivel komolyabbá vált a kapcsolatom. Mivel előttünk állt még egy több éves nyugat-európai szerződés, részemről nem akartam valami fontosba belekezdeni. Szerencsére a lány biztosabb volt a megérzésében, és megállapodtunk, hogy ha vár rám három évet, tényleg visszajövök. Ez a három év főleg levelezésből állt, félévenként találkozhattunk az ő iskolai szünetei alatt.

1975-ben összeházasodtunk, az elegáns Osztrák-Alpokban tartottuk a nászutat, mivel éppen ott játszott a banda. 1976-ban Berlinben szétvált az Atlas, néhányan Münchenben maradtak, volt, aki hazatért, én Svédországban telepedtem le. Sok fenyegető probléma után sikerült végül a szolgálati útlevelet konzuli útlevélre cseréltetnem, amit külföldre házasult személyek kaphattak, ugyanis az Interkoncert szabályainak megfelelően a szolgálati útlevéllel külföldön dolgozó zenésznek a szerződés lejártával azonnal haza kellett térni. Mivel én kint maradtam, a figyelmes rendőrség már kopogtatott is a Németvölgyi úti lakásunk ajtaján, de ezt a hazarendelést sikerült így megúsznom.

Ezzel egy időben a gitárt szegre akasztva visszatértem az eredeti szakmámhoz, és grafikai tervezőirodát nyitottam. Az utóbbi húsz évben festek a stúdiómban, és nemzetközi kiállításokon veszek részt. A magyar állampolgárságot megtartva mindössze három éve vettem fel a svéd kettős állampolgárságot. A hajdani svéd lánnyal, a feleségemmel négy gyermekünk született, de sokszor gondolunk hálával az Atlas együttes történetére, amiért találkozhattunk, és ami ide hozott ebbe az országba.


Szerző: Bihari Balázs

Nyitókép: Flamm Ferenc archívuma

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr4216428546

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása