Jelentkezett nálam egy pályázatíró és engedély kért, hogy a megjelent könyvemből publikálhasson egy fotót. Olvasom a pályázatát, hogy a hatvanas években milyen zenés helyekre járt: Rózsa Ferenc Művelődési Ház, Eötvös Klub, Kinizsi utca, Danuvia, Egyetemi Színpad.

Ember – hisz én is ott voltam!

Én a színpadon, Te a színpad előtt!

Egy történetről írunk, mesélünk.

A „legendás hatvanas évek” elején kezdtünk el gitározni és mihelyt le tudtunk játszani pár akkordot, zenekart alapítottunk. Először hárman: Kóbor János (Mecky), Varsányi István, Kovacsics Öcsi, egy zongorista mellé csapódtunk (Fraknói Pál, becenevén: Koszán) és egy Cupi nevü tenor szaxofonossal, Laux Józsi dobossal Ciklon névvel próbáltunk.

Külföldi számokat játszottunk: Shadows, Ventures, Champs, Hurricanes. Más zenei élet volt, csak az értheti, aki benne élt, egyszeri és megismételhetetlen. Együtt tanultuk a beatzenét az egész világgal, barátokkal, rajongókkal.

Amikor a Könyvklubban Mecky lejátszott a körben álló barátainknak egy egyszerű, három akkordból álló boogie-menetet, felkiáltottak: de jó! Játszd még! Ez már az 1962-es évben volt. Ezt ma már nehéz megérteni, de akkor a dzsesszen, operetten, örökzöldön és olasz zenén kívül nem volt más, ami ettől eltért: forradalmian új volt. Nem voltunk megelégedve a sorsunkkal, hiába volt repertoárunk: nem tudtuk hol előadni. Az volt a menő, akinek „állandó” fellépési helye volt. Így szúrtuk ki magunknak a Hess András téren, a Várban játszó Próféta zenekart.

Már nem emlékszem, melyikünk ötlete volt, de egyetértettünk abban, hogy a Vár Klubban fogunk játszani, és egyenként „beszivárgunk” a zenekarba.

Elsőnek Gergelynek sikerült, mert nem volt bőgő a bandában. Majd „megcsinálta” a helyet Meckynek, mivel ritmusgitár is kell. Ketten pedig előkészítették számomra a gitároscserét, így mindhárman a Próféta zenekar tagjai lettünk.

Így született meg 1962. november 23-án az Omega: Láng Péter, Varsányi István, Kóbor János, Benkő Laci, Kovacsics András, Künsztler Tamás.

1962 és 1967 között voltam az Omega szólógitárosa, és egyben zenekarvezetője, ebből az öt évből kiragadok három eseményt.

A vicces

A zenekarral nemcsak Budapesten léptünk fel, hanem vidéki felkéréseink is voltak. 1966-ben Kiskunhalasról jött az igény a báli szezonban egy fellépésre. A szerződés a meglehetősen jó csengésű SERNEVÁL nevű cégtől érkezett. Ahogy kell, meg is szerveztük az utazást: Nysa busszal, cuccal, hat zenésszel.

Meglepetésünkre, Halason, mit olvasunk az épületen? 

Sertésgondozó Nemzeti Vállalat. No, ezt már nem bírtuk ki röhögés nélkül.

A megható

Rendszeresen voltak az Egyetemi Színpadon hangversenyeink. A repertoárban szerepelt a Still I’m Sad című szám, melyről egy zenei portál így írt:

„Az új Omega első sikerét 1964 decemberében aratta az Egyetemi Színpadon, ahol a Yardbirds: Still, I'm Sad című gyönyörű gregorián ihletésű dalára egyedi színpadképet készítettek, s az addig csak zenészeket látó közönségnek leesett az álla a váratlan látványtól. Az Omega már ekkor, 1964-ben elindult azon az úton, amely a hetvenes évek elején az együttest nemcsak itthon, de Nyugat-Európában is a sztárok közé emelte. Az Omega ettől kezdve mindig szívesen élt – előbb a zene pótlására, később kiegészítésére – a színpad, a látvány eszközeivel.”

Mindössze a színpad elején lévő mikrofonok előtt, letérdelve énekeltük a dalt, sötétben, csak gyertyák pislákoltak előttünk, ez volt olyan meghökkentő látvány!

A nehéz időszakom

1966 nyarán az OSZK kiközvetítésével az alsóőrsi Sirály étterembe kerültünk, ahol minden nap 6-től 10 óráig zenéltünk.

Miután beájultunk a strandról, a délutáni kezdés álmosan indult, Shadows-számokat játszottunk, ez volt a gitáros menet, de megalapoztuk a későbbi hangulatot az énekes számainkhoz. Az utolsó két menet volt az igazi.

Meglehetősen nehéz időszak volt ez számomra, mert egyetemi szakmai gyakorlatom volt Budapesten, az EMG gyárban. A zenekar Alsóörsön lakott, nekem pedig minden áldott nap utaznom kellett. De mivel? Autóm nem volt, maradt a vonat.

A vonat fél hatra ért le Alsóőrsre, utána ment tovább a nagykanizsai végállomására. Ugyanez a vonat jött vissza éjjel, azaz megint erre a vonatra szálltam 2.30 órakor és utaztam vele Budapestre. Alvás egy szem se, egyből mentem az EMG-be. Emlékszem hosszúkás, elhúzható ajtós szekrények voltak üresen a folyosó végén, ahová egy alkalmas pillanatban 1-1 órára eltűntem aludni, valahogy túl kellett élnem ezt az nyarat. 

A hétvégék hoztak megváltást, akkor én is Alsóőrsön aludtam végre 2 napot, 2 nap az élet, de vasárnap éjjel már megint jött a vonatozás, EMG, vonat, zenélés, vonat, szinte csak árnyéka voltam önmagamnak.

A harmadik héten annyira kimerültem, hogy átaludtam az alsóőrsi leszállást és a kalauz keltett fel a végállomáson. Visszafelé le se tudtam szállni, hogy szóljak a fiúknak. A bulinak már rég vége volt, nélkülem játszották végig és már a szálláson voltak a faluban. Másnap megbeszéltem a kalauzzal, hogy figyeljen rám, keltsen fel mindig Alsóőrs előtt.

Így soha többet nem fordult elő hasonló eset. Érdekes, hogy nem nagyon hitték el a többiek a történetet! Talán mégsem az igazság a leghihetőbb?

Szerző: Kovacsics András

Nyitókép: Kovacsics András

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.