Volt egyszer egy beatkorszak

„Minden zenekar annyira jó, amennyire a dobosa” – interjú Bokor Attilával

2022. október 12. - beatkorSzaki

color1.jpg
1977 a debreceni Color nagy éve volt. A Bokor fivérek zenekara megnyerte a Ki mit tud?-ot és másodikak lettek a Metronóm ’77 fesztiválon. A legifjabb testvérrel, Bokor Attilával beszélgettünk a sikereket megalapozó gyakorlásról, a Mambo magnó előtt eltöltött sok száz óráról, Billy Cobham zsenijéről, és arról is, hogy a dobolás egy életre szól.


Mennyi idősek voltatok, amikor megalakult a Color?

Gyula hat, Tibor két évvel idősebb nálam. Tizenhat, tizenkettő és tíz évesek voltunk, amikor elkezdtünk együtt játszani. El kell mondanom, hogy alapvetően Tibor volt a zenekar motorja, ő élte huszonnégy órában a tipikus zenész-életet. Akkoriban tekergettük a Terta meg a Mambo magnót és minősíthetetlen felvételekről próbáltuk kiszedni az akkordokat. Emiatt Tibivel én rettentő sok időt töltöttem együtt. A zenekar az egymásra történő ráhatásunkból alakult ki.

Eleve dobos akartál lenni, vagy már „csak” az maradt neked?

Az a helyzet, hogy amikor a hangszerek leosztása történt, Gyula már zongorát tanult a konziban, tehát egyértelmű volt, hogy ő billentyűs lesz. Tibi addigra már bűvölte a héthúros orosz gitárját, amúgy sem volt egy zongora-imádó, én meg épp akkor szolfézsre jártam és kellett egy dobos. Én lettem tehát, tényleg nagy örömömre. Soha nem is bántam meg!

color2_yt.jpgA Color együttes. Forrás: YouTube.com

Aki egyszer dobfelszerelés mögé ül, soha többé nem akar kiszállni…

Ez így van! Szeretem a többi hangszert is, hiszen a zeneszerzés fantasztikus érzés. Világokat hozol létre, dallamokat, zenei aurákat alkotsz. Ismered a mondást, hogy minden zenekar annyira jó, amennyire a dobosa? Ha van egy olyan dobos, aki irányítja és mozgatja az egészet és hátulról alátámasztja, akkor nagy baj nem történhet.

Tanultál dobolni?

Az elején ösztönösen gyakoroltam, saját magam. Amikor bálokban játszottunk a kezdeti időben, két ritmusfajtát ütöttem mindenre: az egyik a shake, a másik a beguine. Valamelyiket mindig rá lehetett húzni egy-egy számra. Később jártam tanárhoz is. Először, nagyjából egy évig Bánfalvy Istvánhoz, a debreceni zeneiskola tanárához, majd Budapestre utaztam hetente kétszer Kőszegi Imréhez a MÁV művelődési házba, két éven keresztül. Bánfalvy főleg kéz-függetlenítést tanított, Kőszegi Imi pedig már a kéz és a láb függetlenítésére fektette a hangsúlyt, a többit pedig a rengeteg zenehallgatás és az utánzás hozta magával. Játszottunk Jimi Hendrix, Moody Blues vagy Pink Floyd-dalokat is. Azok leképezése és megtanulása óriási iskola. Olyan tizenegy éves lehettem, mikor a Delilah-t gyakoroltuk, a refrén előtti dob-rész megtanulása három órámba telt.

Ezeknek az apróságoknak tűnő feladatoknak az elsajátítása rengeteget adott. Aztán később, amikor a profi évek jöttek stúdiómunkákkal, azt sem tudja az ember, honnan kerül elő egy-egy megoldás halál természetesen. Hát a tudatalattiból. A Beatles sikereinek szerintem az volt az egyik nagy titka, hogy abban az időszakban, amit Hamburgban töltöttek napi hét-nyolc óra játékkal, olyan szintű mechanikus rutint szereztek, hogy később semmi nehézséget nem okozott számukra, hogy három szólamban, egyből megszólaltassanak minden nótát. Nem izgultak, hogy mi lesz az élő fellépéseken, mert akkora gyakorlat állt mögöttük, ami joggal magabiztossá tette őket. Az első lemezüket két-három óra alatt vették fel.

Úgy tudom, te elsősorban a dszessz-rockot szeretted fiatalon. Hogyan érintett, amikor színre lépett Billy Cobham, és alapjaiban változtatta meg a dobosok addigi felfogását? Sokan miatta akasztották szögre a dobverőiket.

Erre van egy történetem: amikor 1981-ben elhagytam Magyarországot, Párizsban élőben láttam Billy Cobhamet. A bejárati ajtónál találkoztam vele, elkezdtünk beszélgetni, mondtam neki, hogy Magyarországról jöttem, aztán beültem az első sorba és akkor feltört bennem az érzés, hogy fogalmam sincs, mi történik a színpadon. Nem tudtam szakmailag lekövetni, hogy Cobham mit cselekszik. Ez nagyon deprimálja az embert, amikor újra dob mögé ül.

Az, hogy annak idején milyen zenéket hordtunk haza és miket hallgattunk, meghatározó egy életre.

Mivel én dobosnak tartom magam és nagyon szeretem a hangszert, a hangszerek királyának tartom, ettől függetlenül a többiekkel koncepcióban és zenei világban gondolkoztunk. Azok a zenék, amiket közösen hallgatunk, arról szóltak, mi az a zenei vonulat, ami megfogott minket, hangszerektől függetlenül. Chick Corea, a Return To Forever…, hát Lenny White dobolása! Aztán az ELP, a Mahavishnu Orchestra, tehát az a fajta alternatív, progresszív zenei világ, ami a hetvenes éveket jellemezte, mágikus volt! Miattuk lettem zenész. Ha diszkózenét kellett volna játszanom, nem biztos, hogy zenei pályára megyek, és ezzel nem a műfajt szólom le, mert a diszkó is lehet jó, csak nem az én világom. A kedvenceim adták meg nekem azt a belső gyönyört és késztetést, hogy más típusú zenét játsszak.

Azért ne felejtsük el, hogy a Color első lemezfelvétele Szűcs Judit Táncolj még! című albuma volt, ami egy diszkó alapvetés itthon. Azt hogy oldottad meg?

Judit bátyja, Szűcs Totya és Papp Gyuszi, a Skorpió akkori tagjai segítettek nekünk a felvételek során, ők akkor már rendkívül rutinos zenészek voltak. A szerzők hozták a dalok témáját, eldúdolták, mi meghangszereltük és mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, fel is vettük az alapokat. Nagyon könnyedén zajlott az a lemezfelvétel.

Sokszor beszélgettünk Tiborral arról, hogy nem kellett volna a zenei világunkat annyira bonyolítani, mert akkor könnyebben ki tudtuk volna rázni kisujjból, csak ilyenkor az ember mindig a határait akarja feszegetni.

Visszatérve: Judit lemeze nagyon sikeres lett és azóta sem sokan tudják, hogy a Color készítette. Éppen akkor nyertük meg a Ki mit tud? versenyt, Judit abban az évben kapott lemezlehetőséget, a Skorpió pedig – gondolom – nem akarta feljátszani az alapokat, így aztán jött dr. Erdős nagy ötlete, hogy mi vagyunk az új szín, ez majd lökést ad Judit dolgainak, úgyhogy ránk bízták a lemez elkészítését. Mi meg örültünk neki, mert jó kis stúdiórutint szereztünk ezáltal. A Rottenbiller utcában zajlott a munka.

Nem Color együttesként szerepeltek a borítón.

Juditék szerették volna feltenni a fotóinkat a lemezborítóra, aztán közösen úgy döntöttünk, hogy nem azonosulunk a diszkózenével, holott reklám szempontjából biztos jó lett volna, ha lát minket mondjuk kétszázezer lemezvásárló. Két klipben megjelentünk egy villanásnyira. Judit nagyon jó énekes, jó volt együtt dolgozni vele, vérprofi. Nagyon örülök, hogy azt a lemezt elkészítettük.

1977 a Color éve volt: megnyertétek a Ki mit tud?-ot és másodikak lettetek a Metronóm ’77 fesztiválon. Ám ezek a sikerek nem maguktól jöttek, mesélnél az előzményekről?

1975-ig a Debreceni Orvostudományi Egyetem zenekara voltunk DOTE néven, még a Szalay testvérekkel, akik később a Panta Rhei-t alapították, így tehát a két zenekar gyökere közös: a három Bokor és a két Szalay-fivér. Amikor 1975-ben feloszlott a DOTE együttes, kerestük az új formáció lehetőségét. Már nem emlékszem pontosan, hogy hogyan, de találkoztunk egy kooperációs megbeszélésen Vikidál Gyulával és Lengyel Gáborral Budapesten, a nagynénénk Münnich Ferenc utcai lakásában. Mondanom sem kell, hogy a Paul Rodgers és David Coverdale nevével fémjelzett világot akartuk megcélozni. Nagyon szimpatikusak voltunk egymásnak, de mi akkor még nem tudtuk vállalni a budapesti jelenlétet és a tanulmányainkat sem akartuk feladni. Izgalmasnak tűnt a dolog, de annyiban maradt.

Aztán később már Color néven kezdtük kialakítani a saját zenei világunkat, de hát senki nem lehet próféta a saját hazájában: valamiért a Debreceni Kulturális Központ „elfelejtett” minket nevezni 1976-ban az országos amatőr beat-pop-rock verseny területi versenyére, amit Orosházán rendeztek, ez volt a Ki mit tud? területi válogatója is egyben. Teljesen értetlenül álltunk a tettük előtt, hiszen két-három hónappal korábban a Pódium-teremben adtuk elő a Panoptikum című ötvenperces szvitünket, a szervezésben ők is részt vettek. Bezsúfolódtunk egy ismerősünk Skoda S100-as személyautójába, és az ötszemélyes kocsiban hangszerekkel együtt, (!) hatan mentünk Orosházára, és elszántak voltunk, hogy oda nekünk le kell jutni.

Nagyon rendesek voltak ott velünk a zenészkollégák, én a debreceni Lux együttes szállásán aludhattam, a többiek viszont az öltözőben, hangszertokokkal takarózva. Kikönyörögtük a zsűritagoktól – Wilpert Imrére és Bolba Lajosra emlékszem –, hogy játszhassunk. Úgy volt, hogy nem engedik, mert hivatalosan nem neveztek minket. Aztán a végső döntés úgy szólt, hogy amennyiben öt óra előtt véget ér az amúgy háromnapos verseny, akkor kapunk öt percet. Pont ötkor lett vége a hivatalos programnak, de mégis megengedték, hogy egy dalt eljátsszunk. Mi a Panoptikumból adtunk elő egy negyedórás, sűrített változatot. Életünk egyik legnagyobb sikerét értük el ott: az a közönség, akit a három nap alatt láttunk tapsolgatni a többi zenekarnak, minket állva, negyedórás vastapssal jutalmazott. Ez az az élmény, ami miatt bárki a színpadra áll. És aki ezt akár csak egyszer is megtapasztalhatta, soha többé nem akar onnan lejönni. Azóta is őrzöm ezt a felvételt – megszereztem a Magyar Rádióból. Tervezem, hogy mastereltetem és közkinccsé teszem valamikor.

color3_yt.jpgA Color együttes. Forrás: YouTube.com

Az eredményhirdetéskor Gyuszi volt fent a színpadon, ahol Bolba és Wilpert azt mondták, hogy megmérkőzött itt sok zenekar, tudnak Aranydiplomát osztani, de van egy csapat, aki Gyémántdiplomát érdemel, ez pedig nem más, mint a Color. Ez még csak a kelet-magyarországi válogató volt, onnan mentünk az országosra Győrbe, ott az Ikarusz zuhanását játszottuk, majd Budapestre a Rottenbiller utcai válogatóra, ott is az Ikaruszt nyomtuk, így kerültünk be a Ki mit tud? sodrásába.

Azért az hozzátartozik, hogy minden Ki mit tud?-os felvétel előtt napi nyolc órát próbával töltöttünk. Az utolsó rezdülésig kidolgoztunk minden hangot, semmit nem bíztuk a véletlenre, amennyi munkát csak bírtunk, belefektettük. A Ki mit tud?-tól teljesen függetlenül 1976-ban olvastunk a Magyar Rádió- és Televízió Újságban egy hirdetést, hogy lehet jelentkezni a Metronóm Fesztiválra. Tibi látta meg, javasolta, hogy próbáljuk meg. Gyanakodtunk azért, hogy ez most mennyire komoly, mik az esélyek, aztán egy fűtetlen Barkas mikrobusszal elutaztunk Budapestre és a MTV épületének aulájában várakoztunk a rengeteg más zenekar között. Nagyjából éjjel 1 órakor került ránk a sor, akkor az Ikarus már a tarsolyunkban volt, hát eljátszottuk. A zsűri egyik tagja Tánczos Gábor volt hála Istennek, hiszen ő nagyon jó zenész is, a szám végén odajött hozzánk és azt kérdezte: „Fiúk! Ti honnan jöttetek?” Teljesen meglepődött. Nem volt felkészülve arra, amit tőlünk hallott.

Ha megnézed a Metronóm Fesztivál fellépőinek listáját és belegondolsz: mi voltunk ott az egyedüli, úgymond amatőr zenekar. A Piramistól a Generálon át a Hungariáig és a Corvináig mindenki indult, már az óriási sikernek számított, hogy bekerültünk ebbe a mezőnybe. Ez a két verseny egymástól teljesen függetlenül, de egymással párhuzamosan zajlott 1977-ben. Ha tehát valaki azt gondolja, hogy tavasszal megnyertük a Ki mit tud?-ot, nyáron meg másodikak lettünk a Metronómon, és egyik a másikból következett, az hatalmasat téved.

 

A teljes interjú ide kattintva elolvasható.

Szerző: Rozsonits Tamás

Nyitókép: A szerző archívuma

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr7317943548

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása