Wilpert Imre könyve felemás és ellentmondásos kötet. Pedig óriási potenciál volna abban, hogy egy olyan ember beszél a magyar könnyűzenéről és lemezkiadásról, aki a hetvenes évek végétől az irányítóközpontban ült. Sajtós munkatársként, majd márkamenedzserként Wilpert napi munkakapcsolatban állt Erdős Péterrel és Bors Jenővel, majd a rendszerváltás forgatagában is közvetlen rálátása volt a lemezkiadási folyamatokra.
A Dübörög a basszus című könyvvel – mint a mesében – Wilpert hozott is valamit, meg nem is. Belekezd érdekes sztorikba, látni enged összefüggéseket, aztán egy pillanat alatt elengedi a szálakat, hogy valami egészen más banalitásba kezdjen bele. Előfordul viszont az is, hogy szertelenül, akár száz oldallal később megint visszatér, de akkor sem fejti ki a lényeget.
A könyv rendezőelve a hozzávetőleges időrendiség, leginkább viszont a szertelen csapongás jellemzi.
Valami felsejlik azért a rendszer működéséből, de ez csak afféle járulékos hozadék. Pedig a téma drámai és meggyőződésem, hogy izgalmasabb és az olvasói igényeket is jobban kielégítő lett volna úgy feldolgozni, hogy a fókusz ne a szerző személyén, hanem a magyar lemezkiadás, és a hazai könnyűzene történetén legyen. Hogyan működött az MHV? Hogyan irányította a céget az Erdős–Bors páros? Hogyan kótyavetyélte el az állam a rendszerváltás éveiben a felhalmozott kultúrkincset? Ezekre csak részleges, fátylon átsejlő válaszokat ad a kötet.
Wilpert úgy ítéli meg, hogy ennek a könyvnek róla kell szólnia. Persze, ez az ő könyve, de ő maga azért mégsem annyira érdekes személyiség, hogy a Dübörög a basszust csak ezért elolvassa bárki, aki nem személyes jóbarát, rokon. Különös, hogy bár a belső oldalak zömmel róla szólnak, a borítóra nem magát helyezte: Németh Alajos szerepel az egyébként elég ízléstelen címlapon.
Nehéz erről a könyvről, és magáról Wilpertről kritikát írni. Azt mindenesetre rögzíteném, hogy a szerző épp olyan ellentmondásos figura, mint maga a korszak. Nem ismerem személyesen, így csak a kötet alapján tudom megítélni. Talán az a fő probléma vele, hogy saját szerepét érzésem szerint túlértékeli, elhiszi magáról, hogy ő popmenedzser volt, miközben egy verseny nélküli „piacon” szerzett tapasztalatot az MHV-nál a nyolcvanas években, amelynek hullámverései továbbringatták a következő évtizedbe. Bár való igaz, hogy a hozzá tartozó Startnál jött ki szinte minden lemez, ami azelőtt nem jelenhetett meg, de valahogy nem tudom elhinni, hogy Wilpert ténylegesen „belülről lazította a rendszert”.
A jelenből úgy látom, hogy Wilpert vélhetően kritikai írásainak köszönhetően került a Lemezgyárhoz. Aztán, amikor Erdős Péter elmérte magát politikailag, és túl sok botránya halmozódott fel, a valójában Bors Jenő vezette MHV eljátszotta a látszólag versengő allabelek létrehozásával a fene nagy pluralizmust, Wilpert pedig hirtelen kéznél volt, és a Start szerkesztőség élén találta magát. Nehéz megítélni a mából, hogy – mint ahogy magát beállítja – hős forradalmárként neki köszönhetők a P. Mobil vagy a Bizottság nagylemezei, vagy nélküle is megjelentek volna ezek az albumok. Mint ahogy ellentmondásos az is, ahogy a kötetben magát a rockzenéért rajongó emberként állítja be, majd a Betli duó kiadását is saját sikerként könyveli el. Nem is nagyon mentegetőzik.
A Dübörög a basszus alapvetően terjengős, sok – többnyire tét nélküli – sztorival tarkított, de a lényeget csak súroló kötet. A magyar lemezkiadás történetét e visszaemlékezés mellett sok más mozaikdarabból kell majd összerakni.
Wilpert Imre: Dübörög a basszus, Duna Könyvkiadó, Budapest, 2008.
Szerző: Bálint Csaba
Nyitókép: Újhullámos Fesztivál 1982. augusztus 7-én. Balról a második Antal Imre televíziós személyiség, a harmadik Wilpert Imre a Hungaroton lemezkiadó zenei szerkesztője, az ötödik Göczey Zsuzsa a Magyar Rádió zenei szerkesztője. Középen az erre az alkalomra alakult Árnyékszék zenekar, az új hullámos paródiát bemutató együttes tagja Jobbágy Gyula. Fortepan / Urbán Tamás
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
