„Mit akarunk mi a zenei világban – kérdezgették a fővárosi kollégák” – idézi fel a budapesti bandák nem épp szívélyes fogadtatását a Color-alapító dr. Bokor Gyula. Persze nem mindenki volt ilyen ellenséges a Debrecenből indult legendás együttes tagjaival. A legidősebb Bokor fivér mesélt nekünk hangszertokon alvásról, hullaházi próbákról, a mentőorvosi és a rockzenészi praxis összeegyeztetésének nehézségeiről, és természetesen szóba került a Color nagy éve is.
Debrecen mellett nőttetek fel, pedagógus-szülők gyermekeként, sőt, édesanyád sugallatára alapítottatok zenekart a testvéreiddel. Hogyan indultatok?
Érdekes szó a sugallat: édesanyánk hitt bennünk! Ő volt a kultúrház-igazgató is, maga is tanult zenét. Egyszer egy gyengébb képességű zenekar lépett fel nála, mire szólt nekem: „Ti jobban tudnátok játszani!” Attila tíz, Tibor tizenkét évesek, én tizenhat éves voltam akkor. Használt hangszereket vásárolt nekünk Debrecenben, azokon kezdtünk gyakorolni. Akkoriban én már a zenei gimnáziumba jártam és hívtam magammal egy gitáros srácot, aki ugyanúgy a zeneművészeti szakiskolában tanult, fagott tanszakon, Veres Ferencnek hívták. Egy ideig tánczenét játszottunk vele, jártuk a kisebb falvakat. Apám szállított minket, a testvéreim akkor még nagyon fiatalok voltak, így egyúttal a szülői felügyeletet is megoldotta. Akkor léptünk előre egy nagyot, amikor a gitáros kivált és mi maradtunk a Bokor együttes. Én zongoráztam, a bal kezemnél volt egy basszus-hangszer, amin tudtam hozni a mély alapokat, és énekeltem is. Tibor gitározott és énekelt, Attila pedig dobolt és énekelt.
Az orvosi egyetemet elvégezni nagyon kemény feladat. Te és a szintén medikus Tibor öcséd közben még zenéltetek is. Hogy bírtátok?
Ráadásul a DOTE (Debreceni Orvostudományi Egyetem) akkoriban keményebb volt, mint a SOTE (Semmelweis Orvostudományi Egyetem, Budapest), ezt az itt tanuló külföldi diákoktól tudom, akik mindkét egyetemen szereztek tapasztalatokat. Főleg az első három év facsarta ki az embert. Aztán mi lettünk az egyetem zenekara, DOTE együttes néven. Úgy indult, hogy elsőéves koromban a Csécsei testvérek és Bessenyei Gyurka bevettek a zenekarba, aztán ők abbahagyták a zenélést, másodéven már a testvéreimmel alkottuk a csapatot és elhívtuk Szalay Andrást – a későbbi Panta Rhei tagját – gitározni, így játszottunk szombatonként a bulikon. Egyre többen jöttek a városból is, nem csak az egyetemisták. Nyaranta pedig vidéken zenéltünk.
Miből állt a repertoár?
Világslágerekből, vegyesen. Tibor nagyon szerette a Deep Purple-t, de a vokális zenéhez mindannyian vonzódtunk. Így nézett ki: Attila a tenor, Tibor a bariton, én a basszus. A Jethro Tullt harmadéves koromban fedeztem fel, elvarázsolt Ian Anderson fuvolajátéka. A Hullaház becenevű helyen játszottunk az egyetem területén, az volt a Klinika Mozi, előtte meg kórbonctani intézetként működött. Azokban az években formálódott és alakult ki a stílusunk. Sokat játszottunk, jó időszak volt. Akkoriban rendeztek felmenő rendszerben megyei beat-pop-rock tehetségkutató versenyeket, mi csak úgy beestünk a területi versenyre, Orosházára, még benevezni sem volt időnk. Éjszaka a hangszertokokon aludtunk az egyik teremben. Másnap odamentünk Salánki Hédihez, akit Debrecenből ismerünk, hogy kérje meg Gonda Jánost, a zsűri elnökét, hogy legalább egy dalt előadhassunk. Gonda rábólintott, mi meg eljátszottuk a Panoptikumot, ami egy nyolc perc hosszú darab. Gonda János azt mondta: „Ezen a versenyen van a DOTE együttes, majd hosszú szünet, aztán a Panta Rhei és az összes többi.” A többi zenész is csak kapkodta a fejét, igen jó érzés volt átélni ezt, mi pedig ráéreztünk, hogy amit csinálunk, az nagyon jó! Így kerültünk be a televízió előtti válogatóba. Ez volt az 1977-es Ki mit tud?, amit meg is nyertünk.
Milyen hatásokból alakították ki a jellegzetes Color-stílust?
A Deep Purple, a Jethro Tull, a Mahavishnu Orchestra, a Pink Floyd éjszaka is szólt nálunk, ezekre keltünk és feküdtünk. Én tizenhat évig komolyzenét tanultam, zongoráztam, fagottoztam, ez kialakított bennem egy ízlésbeli színvonalat. Tibor a keményebb zenéket, Attila a dallamosakat szerette, így formálódott a világunk, amelyben komfortosan éreztük magunkat. Nagyon fontosnak tartom, hogy vidékről indultunk. A vidéki emberek képesek nagyon sokra vinni, az Arról jöttem én című dalban ezt meg is írtuk.
Amikor megismerte az ország a zenekart – már Color néven –, feltűnt, hogy nemcsak virtuóz módon, de világszínvonalú, márkás hangszereken játszotok. Honnan sikerült ezeket beszerezni?
Egy időben a debreceni Biogal Gyógyszergyár támogatott minket. Volt a gyár kultúrházának egy nagy színpada, ott próbáltunk, és hangszereket is vásároltak nekünk. Aztán a kapcsolat megszakadt, mert azt szerették volna, ha a diploma megszerzése után Tibor munkába áll náluk, mint kutatóorvos, de nem így történt.
A Color név honnan jött?
A Ki mit tud?-on még DOTE zenekarként indultunk, menet közben változtattunk nevet. A Color csengése hasonlít a Bokor szóhoz, másrészt az egész világon ugyanazt jelenti és közismert kifejezés. Az egyetem nagyon büszke volt ránk, akkoriban engem ott csak dr. Bokor Colornak hívtak.
1977-ben megnyertétek a Ki mit tud? televíziós verseny popzenei kategóriáját, majd a Metronóm ’77 táncdalfesztiválon a zenekari kategória ezüstérmét. Ez azt eredményezte, hogy azonnal országosan ismertté váltatok. Nehéz volt feldolgozni a gyorsan jött sikert?
Nagyon kemény volt mindkét verseny, mert élőben játszottunk komoly felkészültségű „ellenfelekkel” szemben, ami sok stresszel járt. A zsűri is nagyon szigorúan bírált, olyan zenei szaktekintélyekkel, mint például Petrovits Emil vagy Pernye András, valamint a színészóriás Major Tamás. A közönség reakciója valamit már előrevetített, mert a produkcióink végén nem akarták abbahagyni a tapsot. Nagyon jól esett, különösen azért, mert vidékről jöttünk. Meg azt hiszem, a szerencse is mellénk állt.
Elutasítóan és ellenségesen fogadott benneteket a budapesti szakma, mint egy trónkövetelő vidéki bandát?
Várszegi Gábor, aki akkor a Geminiben játszott, odajött hozzánk és gratulált: „Gyerekek, nagyon jók vagytok! De azt tudnotok kell, hogy Budapest Európa, Magyarország meg a vidék!” Mondtam neki: „Hogy mondhatsz ilyet?” Annyira mérges lettem rá! Aztán később adott jó tanácsokat, sőt, be is akart lépni a Colorba. Az volt a budapesti rockszakma fő problémája velünk, hogy szerintük mi másban akartunk érvényesülni, mint amit tanultunk. Mit akarunk mi a zenei világban?
Később, amikor mentőorvoskodtam, szerepeltünk a Magyar Ifjúság címlapján, és egy esetnél az ápolandó tini srác mutatta az apjának a fotónkat, aki azonnal másik orvost hívott helyettem. Nem bízott bennem. A zenekaroknak meg az volt a bajuk, hogy felbukkant egy társaság, akik csak hobbiból zenéltek, indultak két országos versenyen, az egyiket megnyerték, a másikon másodikak lettek, mit keresnek ezek itt egyáltalán? Mi pedig nem ismertük, hogyan működik a zenei élet, ki kicsoda, és hogy kell működtetni professzionális szinten egy zenekart. Budapesten működött minden központ: lemezgyár, televízió, rádió, ORI, Sanzonbizottság. Még az akcentusunk is más volt, én hajdú-bihari tájszólásban beszéltem, amiért gyakran kinevettek. Pedig a különböző tájegységek mind-mind ugyanolyan részei a hazánknak. Voltak persze, akik azonnal barátságosan közeledtek hozzánk: Benkő Laci nagyon aranyos ember, jó zenész és kitűnő menedzser volt. Ő már a televíziós verseny próbáin meglátogatott minket, mert hallotta valakitől, hogy érdekes a zenénk. Akkor az Omega a space rock-korszakát élte és a mi dalainkban is voltak ilyen elemek. Meghallgatott minket és azonnal összebarátkoztunk. Amikor győztünk, rohant oda hozzánk, hogy: „Gyerekek, gyertek fel hozzám, ünnepeljük meg nálunk a győzelmeteket!” Elájultunk persze, hogy az Omega főnöke házibulizni hív minket a lakására! Nagyon boldogok voltunk, hogy győztünk és Laci osztozott az örömünkben. Persze, mi akkor még azt sem tudtuk, mi merre, hány méter. Laci sokmindent megtanított, és jó barátságban maradtunk később is.
Nemes Laci – aki az Omega főtechnikusa volt akkoriban – mesélte, amikor később velünk utazott egy román turnén, hogy az első lemezünket az Omega együttes azonnal megvette és meghallgatták együtt, ötször egymás után. Érdekelte őket, hogy mit csinálunk. A space rock miatt egyébként volt kapcsolódás a zenénk között. Egyébként mi is meghallgattuk az Omega lemezeit egymás után akár tízszer is.
Ha már szóba hoztad a külföldi koncerteket, milyen emlékeket őrzöl a Béketábor színpadjairól?
Egyszer Katona Klárival közösen vettünk részt egy Lengyelországot, a Szovjetuniót és Romániát is érintő turnén. A műsor első részében mi játszottunk, majd Klári következett, aki elképesztően profi volt már akkor is. Szigeti Feri is meghallgatta az egyik moszkvai koncertünket és elképedt, azt mondta, mi sokkal jobban kísértük Klárit, mint ahogy korábban ők, és szebben szóltak a vokálok is. Erdélyben Klári elénekelte a Ne sírj című gyönyörű dalát, amit Demjén Feri írt neki. A szám végén az erdélyi városokban a közönség negyedórán át tapsolt és ütemesen kiabálta: „Nem sírunk!” Ömlött rólam a verejték, hogy mi lesz ebből? Két sorban álltak a teremben a katonák és a rendőrök. Aztán megúsztuk, sőt, még köszönőlevelet is írt nekünk a román vendéglátó, hogy milyen nagyszerű koncerteket adtunk és példamutatóan viselkedtünk, de ijesztő volt az egész.
A teljes interjú ide kattintva olvasható.
Szerző: Rozsonits Tamás
Nyitókép: A Color együttes. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
