Volt egyszer egy beatkorszak

Márkus Barbarossa János: „Engem minden iskolából kirúgtak előbb-utóbb”

2024. január 29. - beatkorSzaki

barbarossa_nyito.jpg
Márkus Barbarossa János zenész, hangszerkészítő, régiségkereskedő és költő 1955-ben született az erdélyi Szilágyzoványon. Gitározni a művészeti népiskolában tanult Nagyváradon, előtte viszont a szilágysomlyói Mária-rendi kolostorban élő apácáktól sajátította el a zongora és a hegedű alapjait. Írt dalt a Metropolnak, basszusgitározott falusi bálokon és ha minden igaz, az utolsó váradi ortodox zsidó lakodalmat is ő muzsikálta le. Saját dalait először a Zenés Karaván című válogatáslemezeken lehetett hallani, amikor pedig megirigyelte tőle a Securitate a túl szabad zenészéletet, egy zománcgyárban kellett elhelyezkednie. És ez még csak a történet eleje…

Itt a kolozsvári lakásműhelyedben rengeteg hangszer vesz körül. Egyik érdekesebb, mint a másik, egyik régebbi, mint a másik… Emlékszel arra a hangszerre, amire először tetted rá a kezed?

Ami itt van, csak töredék. A régi hangszereim viszont már nincsenek meg egyáltalán. Amikor a feleségemmel együtt kiutasítottak Romániából, összehívtam Sepsiszentgyörgyön néhány zenész barátomat, és elajándékoztam nekik a hangszereimet. A legelső, amit megszólaltattam, egy kis szájmuzsika volt ‒ olyan hatéves lehettem. Aztán rengeteg hangszeren játszottam, a szentgyörgyi lakásomban volt is egy kis múzeumom.

Gyerekkorodban milyen zene szólt körülötted?

Nagyváradon, a hatvanas évek legelején még nem volt rádiónk. Nagymamám nevelt, és a környéken volt egy városi „difuzor”, vagyis egy hangszóró, amiből többnyire román népzene szólt. De korábban hallgattam másfajta muzsikát is,

mert anyám beadott a nagynénémhez a szilágysomlyói Mária-rendi kolostorba.

Hány éves voltál, amikor oda kerültél?

Két és fél, és ötéves koromig voltam ott. A mama, vagyis a priornő regensburgi hercegnő volt, ő zongorát oktatott. Két nagynéném kilépett a rendből, de a harmadik, aki vicepriorin, azaz a zárdafőnöknő helyettese volt, hegedülni tanított. Szóval ilyen környezetben nevelkedtem.

Egyházi zenét oktattak, vagy hagyományos klasszikus zenét?

Klasszikust. Apácák voltak ugyan, de nem annyira bigottak. Kisgyermekként tehát szinte csak klasszikus zenét hallottam. A priornő elkezdett zongorázni meg német nyelvre is tanítani. Aztán nagymamám azt mondta, hogy nem fog itt hagyni az áporodott p*nájú testvérei között, inkább elvitt magához Nagyváradra.

Milyen idős lehettél, amikor eldöntötted, hogy zenélni fogsz?

Körülbelül hétéves lehettem, amikor a nagynénémtől kaptam ajándékba egy gitárt. Azon tanakodtak, hogy ki tudna megtanítani játszani. Először a váradi művészeti népiskolába írattak be, ahol ketten oktattak gitárt. Berindán Péter, aki valójában nagybőgős volt és Bokor Péter hegedűs, akinek az apja kántor vagy pap volt a baptista templomban. Ennél a két embernél tanult a váradi rockgeneráció, így aztán tudtak kottát is olvasni. Berindánhoz én nagybőgőre is jártam a Váradi Zenelíceumba, amíg ki nem rúgtak… Mert engem általában minden iskolából kirúgtak előbb-utóbb. Ő tanította amúgy Elekes Csabát is, a Metropol együttes első szólógitárosát.

Úgyhogy elkezdtünk tíz-tizenkét évesen együtt zenélni. Akkor, 1966-ban még nem volt kitalálva a Metropol, de mi már írogattunk dalokat.

Milyen stílusban? Mert a művészeti népiskolában tudtommal csak klasszikus gitározást oktattak.

Igen, de Csaba inkább a rock felé húzott, én meg valami egyéni zenei világ felé, de az elején többnyire rockot játszottunk: feldolgozásokat és saját dalokat is. Én írtam a Metropol egyik első slágerét, amiről tizenhat évesen diplomát kaptam 1971-ben a Siculus fesztiválon mint a legfiatalabb zeneszerző. Már nem emlékszem a címére, de úgy kezdődik, hogy „Messzi földről üzenek tinéktek, tudjátok meg milyen itt az élet”. Egy arab zenei motívumra írtam. Kiskorú voltam még, úgyhogy velem kellett volna jöjjön anyám vagy valaki, hogy átvehessem. Ez elmaradt, ezért aztán elküldték nekem. A Metropol amúgy kezdetben Csaba dalait játszotta, és Virányi Attila kért meg, hogy adjak nekik én is valami dalt, mert a fesztiválra saját szerzeménnyel kellett jelentkezni.

Benned nem volt késztetés arra, hogy a saját dalaidat inkább te add elő?

Én másfajta zenét akartam. Kísérletezgettem mindenfélével, játszottam klasszikus gitárkoncerteket is, meg amolyan „nyári gitáros” is voltam, egyedül, akusztikusan. Váradon nagyon sokan voltunk így, de én inkább a magam szövegeit írtam, és próbáltam rá zenét is szerezni. De fogalmam sem volt, hogy mit találok ki.

Ott lakott az utcában Elekes Csaba és a húga, Emőke, aki szintén klasszikus gitárt tanult, ráadásul dalokat is írt. Boros Zoli pedig, aki a sarkon lakott, mindig hozta a friss lemezeket. Ő akkoriban a színháznál dolgozott, nyaranta pedig hajózongoristaként járta a világ tengereit. Emlékszem, halálra hallgattuk a Jézus Krisztus Szupersztárt. Mindenkiben nagy volt a lelkesedés, Zoli meg mondta, hogy na, csináljátok! Ő tanácsolta nekem tizennégy éves koromban, hogy legyek polbeat zenész és írjak protest szövegeket. Nagyon tetszett nekem a Michelle című dal a Beatlestől, és úgy gondoltam, én is tudok ilyet írni! Így született meg a Kalapom mellé tűzöm a napot…, bár egyáltalán nem hasonlít a Beatlesre. Később elő is adtam, és lemezre is felkerül.

Eszembe sem jutott volna a dalodról a Michelle. Vicces szövege van…

Valami szép, zengő dalt akartam, aztán ez lett belőle. Aztán még próbálkoztam, miközben megismerkedtem Cseh Tamással és Bereményivel. Láttam, hogy ők is próbálkoznak. Tamással soha nem voltam olyan jó viszonyban, de Bereményivel a mai napig jóban vagyok.

taltosrt.jpgMárkus a Táltos Rt. tagjaként. Balról: Márkus János, Józsa Erika, Kovács András, Horváth Károly. Forrás: kettospont.net

Milyen zenéket hallgattál tizenévesen?

Mindenfélét. A nagymamám beteg lett, anyám pedig Bihardiószegen tanította le az életét. És elvitt vagy három évre Diószegre. Én meg úgy tizennégy-tizenöt évesen beálltam a falusi zenekarba. Mondták, hogy legyek basszusgitáros, úgyhogy egész bálokat basszusgitároztam végig. Volt ott egy sánta prímás, egy úribb cigánymuzsikus, akinek szintén kellett bőgős. Olyat tudott, amit senki más, klezmerzenét játszani! Tudtommal mi muzsikáltuk le az utolsó váradi ortodox zsidó lakodalmat. Külön sztori ez a csávó, írtam is róla egy hosszú tanulmányt a hetvenes évek vége felé Halmos Béla barátomnak. Annyiféle legenda terjeng háromhúros széki brácsáról meg hasonlókról. Ezt állítólag ez a később Diószegre került csávó találta ki, mert korábban ő volt a besztercei zsinagógának a harmóniumosa. Nem kántor, de ő játszott a harmóniumon. Ezt aztán az oroszok szétlőtték, de valamivel kísérni kellett a dalokat. Ő brácsával próbálkozott, és bejött. Aztán székre költözött, onnan pedig Diószegre. Sántított, erősen. Olyan biciklije volt, amit egy pedállal tekert.

És te hol adtad elő a dalaidat?

Ez úgy kezdődött, hogy nekem volt rendes szabadúszói igazolványom, és rendszeresen jártam koncertezni a Metropollal. Ők felismerték, hogy én kéne legyek az egyik bemelegítő „zenekaruk”. Aztán nemcsak én, hanem Mircea Florian barátunk is az lett. Mivel szatmári volt, jól tudott magyarul, ezért olyan is előfordult, hogy ő magyarul énekelt, én pedig románul. Játszottunk a Metropol előtt Bukarestben a Sportpavilonban, Brassóban, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Sepsiszentgyörgyön, mindenfele. Ez 1976–1977-ben volt, de aztán a román Securitate keresett rajtam valami fogást. Nagyon finoman, nem konkrétan, de munkakerülőnek nyilvánítottak. Mi az, hogy az ember csak fellép, és ennyi? Tudták, hogy jól kerestünk, komoly pénzeket. A hivatásos szabadúszó-igazolvány nem volt elég nekik.

Ez az igazolvány az úgynevezett „atestat” volt?

Igen, Konstancán kellett vizsgázzak a Kaszinóban. Akkor járt ott a Metropol meg Tamás Gabi is. Egy helyen laktunk, Mamaián. Megkapták ők is, megkaptam én is, nem volt gond, de mégis munkakerülőnek nyilvánítottak, és arra utasítottak, hogy dolgozzak egy váradi gyárban. Ez konkrétan a Metalica zománcozó volt, ahol rezsókat kellett zománcozni, két 1700 fokos kemence körül. Azóta sem érzem a hőt a tenyeremen, annyira szétégtek a felületi idegek. De ennek megvolt a maga haszna, mert közben képzőművészetet tanultam. Kiderült, teljesen véletlenül, hogy anyám unokatestvére a gyárigazgató. Megkértem, hogy éjszaka dolgozhassak. Megcsinálom, amit kérnek, de utána csinálhassam azt, amit akarok. Rengeteg pénzt kerestem, csak közben szétégett a kezem.

A teljes interjú ide kattintva elolvasható.

 

Szerző: Zilahi Csaba

Nyitókép: Márkus Barbarossa János archívuma.

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr2318294465

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása