Virányi Attila hangmérnök, basszusgitáros, zeneszerző, a hatvanas évek végén alapította meg a Metropolt, az első erdélyi rockzenekart. Az élő legendát a kezdeti évekről kérdeztük, de szóba került egy Fekete-tengeri delfin show is.

Milyen zenei hatások értek kisgyerekként?

Az ötvenes évekről beszélünk. Volt egy nagy csöves rádiónk, ami később Metropol együttes erősítőjévé is vált. Azon a Kossuth és a Petőfi adók műsorai mentek. A hatvanas években aztán beindult a Szabad Európa és a Luxemburg Rádió.

Fogható volt Nagyváradon a Luxemburg adása?

Igen, nagyon jó minőségben jött. Érdekes módon a román biztonsági szervek nem is zavarták annyira, mint Magyarországon a magyar adásokat. Mi a román Szabad Európát is hallgattuk, főleg egy Cornel Chiriac nevű dzsesszzenész műsorát, aki korábban a Román Rádióban játszott Beatlest, Rolling Stonest, valamint olyan helyi együtteseket ‒ például a Phoenixet ‒, akik nem kaptak másutt helyet. Disszidálása után pedig hetente kétszer nagyszerű pop- és rockzenei műsort vezetett a Szabad Európán.

A felmenőid között voltak zenészek?

Szüleim tisztviselők, könyvelők voltak. El is döntöttem, hogy soha életemben nem akarok könyvelő lenni– utóbb a zenekarvezetés miatt mégis rákényszerültem az efféle munkára. Édesanyám ágán tanítók, kántortanítók, iskolaigazgatók voltak az őseim, valaki kórust vezetett, a nagymamám pedig nagyszerűen zongorázott. Volt tehát honnan örökölnöm. Sajnos nagyapámat nem ismertem már meg, mert 1944-ben meghalt. Mire én kezdtem cseperedni, addigra a zongoránkat is elvitte a román állam. Édesanyám nagy nehezen, részletre vett egy kis harmonikát, és azt mondta, hogy ezen a hangszeren majd vertikálisan kell zongorázzak!

Mint nagyon sokan abban az időben, blockflőtén is játszottam. Aztán a hatvanas évek elején vettem kezembe egy barátom gitárját, és gyakorlatilag saját fogásrendet alakítottam ki a zongora és a billentyűsök harmóniavilágából. Ezért van az, hogy a mai napig furcsán fogok le a gitáron pár akkordot.

Hány éves voltál, amikor áttértél a gitárra?

Ötödikes voltam, ez nagyjából 1963 magasságában lehetett. Akkor indult be a twistőrület. Azzal szórakoztattuk az osztálytársainkat, hogy egy barátommal, Országh Pállal ‒ aki ügyes, erős és jóképű srác volt, és különben Los Angelesben híres ügyvéd lett ‒, duóban twisteket játszottunk. Becsempésztük az iskolába a hangszereket, és órák előtt vagy lyukasórák alatt zenéltünk.

Fotó: Csákvári Zsigmond

Hogyan vezetett az utad a zenekar alapításig?

Ez aránylag logikus menet volt. Az egyik gimnáziumi osztálytársamnak, Vass Bélának is volt egy együttese. Az ő édesapja kultúrház-igazgató volt, és keresett valakit, akit felléptethet, és persze Bélának szólt. Náluk kezdtem el játszani, 1966-ban. Feldolgozásokat adtunk elő, vagyis slágereket. Próbálgattuk abból a kis semmi gázsinkból meg gyári munkából összerakosgatni a felszerelést: hangszereket, erősítőt, mikrofont meg egy magnót. Ez volt a legfontosabb eszközünk! A román törvények alapján 1966 nyarán már dolgozhattam, és az iskolaszünetben így megvettem az első Tesla magnómat. Ez azért volt fontos, mert éjjelente felvettük a Luxemburg Rádió adását, utána pedig bebifláztuk a harmóniákat, a vonalvezetést. Aztán egy picit mindig áthangoltuk, áthangszereltük a számokat, ha lehetett. Próbáltunk egy kis kreativitást is belevinni, mert akkor még saját szerzeményeket nem lehetett játszani.

1968-ban aztán ez a zenekar felbomlott. Mi pedig szerettünk volna már saját dalokat játszani. Megismerkedtem Vajda Tiborral, Elekes Csabával és Tomory Pállal. Eldöntöttük, hogy alapítunk egy új zenekart. Ez az év más szempontból is roppant izgalmas volt számunkra, hiszen a Varsói Szerződés csapatai ekkor vonultak be Csehszlovákiába ‒ kivéve a románokat. Úgy éreztük, valami engedés, tolerancia lesz ebből talán. 1971-ig úgy is nézett ki, hogy picit nyitottabb a légkör.

1968 november 29-én léptünk fel először Metropol néven. A helyszínt ma Várad-Velence Kultúrközpontnak hívják, akkor egy szakszervezeti munkásklub volt. A koncert előtt anélkül, hogy a hatóságok engedélyét kértük volna, kiragasztottuk azt az ominózus plakátot, amelynek a tíz év múlva lefényképezett példánya elhíresült. A DVD-nk és a könyvünk borítóján is rajta van. Ez két szempontból is egyedülálló volt. Egyrészt addig Romániában senki ilyet nem írt ki plakátra, hogy beatkoncert. Másrészt azt akartuk, hogy angolosan is szóljon, de román legyen, ezért úgy írtuk ki, hogy „concert beat”. Ha szó szerint lefordítjuk románra, ez azt jelenti, hogy „részeg koncert”. Szóval emiatt is óriási cirkusz volt.

Hogy emlékszel, mit játszottatok a bemutatkozó koncerten?

Feldolgozásokat. Például Rolling Stones-számokat meg a Hungariától a Csavard fel a szőnyeget című dalt is, mert az egy óriási sláger volt akkor Nagyváradon. De voltak saját szerzeményeink is, mint például a Péter bácsi táskája, ami egy hosszabb lélegzetű mű volt. Mátza Gyula volt a szövegírónk, neki és Elekes Csabának volt egy elképzelése a Páncélváros című oratóriumról. Sajnos, soha nem sikerült egészében előadni, mert a cenzúrán mindig megbukott, de ki-kivettük a darabjait, mint például az Üres tenyerek vagyona, a Ha valakiben hinni lehetne, vagy a Ne nevesd ki az embereket című számokat. Ezek a dalok hangzottak el, magyar nyelven ‒ egyébként ez is probléma.volt.

Mikor jutottatok Nagyvárad vonzáskörzetén túl?

1971-ben két fontos dolog történt. Egyfelől meghívtak bennünket a Siculus Fesztiválra, amely akkoriban indult Székelyudvarhelyen. Kicsit utánérzése volt a magyar táncdalfesztiválnak, több kategóriával. A folk alatt ott inkább a „népszerű zenét” értették, beletartoztak a „politikailag korrektebb” előadások is, mint Magyarországon mondjuk a Gerilla. A gálaműsort a román televízió közvetítette, rádiófelvétel készült, tehát ez volt az első országos nyilvánosság előtti szereplésünk. Előtte Szatmárnémetiben és Nagykárolyban voltak különböző koncertjeink.

A fesztivál után volt egy tagcsere, mivel Tomory Pál úgy döntött, hogy dzsesszesebb zenét játszana, ugyanakkor Nagyváradon épp felbomlott egy másik együttes. Ott volt Ráduly Béla, akit én a nagyváradi strandon hallottam játszani. A szezon elején volt egy érdekes tradíció. Az egyik medencébe beengedték az embereket, és felépítettek egy vagy két színpadot. Május elsején majálisprogramot adtak elő, és én ott hallottam a Bélát. Nagyon tetszett, utána odamentem hozzá, bemutatkoztam. Egészen hazáig kísértem, és mondtam neki, hogy egy olyan zenekart szeretnénk, amelyik saját szerzeményekből él, fesztiválokra megy, és a zenélés a tagok fő tevékenysége.

Mik voltak aztán a Metropollal a nagy mérföldkövek? Én a színházi szereplést, a Delfin Show-t meg a nagylemezt tudom a hetvenes évekből.

1973-ban volt egy olyan ajánlatunk, amit anyagilag nem nagyon lehetett visszautasítani. Egy nemzetközi delfinshow volt, amihez kellett egy zenekar, amelyik nyugatiasan néz ki, nyugatias a neve és tud turnézni Romániában. A show egy holland‒belga‒francia cégnek volt a tulajdona. Bukarestben felépítettek egy sátrat, abban egy óriási medencét, tele tengervízzel, és hoztak bele egy delfint is.

A delfin kijön, bejön, táncol, utána egy tánckar revütáncot mutat be, valamint a Metropol előadja a különböző nótáit. Először és utoljára volt lehetőségünk angolul énekelni.

Ez a produkció nagyon jól fizetett az akkori körülmények között. Bukarest után Temesváron folytatódott egy hónapig, naponta kétszer telt házzal. Ezután eldöntötték, hogy lemegyünk a Fekete-tengerre, a Paradise bárba, amely a mai napig létezik. A program egy részét valutáért árulták, tehát a Tui meg a Neckermann irodák turistáinak volt ez a privilégiuma.

Délelőttönként matinéműsorokat adtunk gyerekeknek vagy fiataloknak. Ez nagyszerűen hangzik, csak az volt a szörnyű, hogy este is játszottunk, vagyis naponta öt előadásunk volt. Amikor az utolsó után megnéztük, hogy jön föl a nap a Fekete-tengeren, akkor már nem nagyon akartunk lefeküdni. Egy kávéval majd kihúzzuk, gondoltuk, de fél tizenegyre már újra ott kellett lenni a show-ban. Lement a matiné, utána ebédszünet. Igen ám, de három órakor jött egy következő, délutáni matiné előadás, és ez így ment estig. Éjjel volt egy nagy műsor, ami aztán valóban csak a turistáknak szólt. Ősz elején a produkció elköltözött Nagyváradra. Van egy szálloda, medencével, ott kicserélték a vizet, tengervizet raktak bele. Folyamatosan ment a só utántöltése, erre volt egy speciális gépük. Ott ment a műsor addig, ameddig egy szép nap szegény Mopszi, a delfin meghalt.

A Virányi Attilával készített életútinterjú ide kattintva olvasható el.

Szerző: Kovács László

Nyitókép: Csákvári Zsigmond

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.