A könnyűzene ma ismert formájában szerintem nem alakult volna ki, vagy jóval kisebb hatást gyakorol a világra, ha a terjesztését, terjedését segítő eszközök nem születnek meg, és olykor egymásra kölcsönhatást gyakorolva nem fejlődnek egymással párhuzamosan.

Ugyanakkor a könnyűzenéről nem beszélhetnénk a tömegkultúra egyik fontos elemeként, ha befogadói, fogyasztói, rajongói valamilyen formában nem birtokolhatták, vihették volna otthonukba a kedvenc zenéjüket és előadóikat, illetve a rájuk emlékeztető tárgyakat.

Nyilvánvaló, hogy a könnyűzene nem lett volna a tömegek kultúrája sem, ha a technikai eszközök fejlődése, az ebből következő birtoklás lehetőségének hiányában nem alakulnak ki az ugyanazon élmény, hatás, kötődés mentén szerveződő, korábban elképzelhetetlen létszámú csoportok. A huszadik század fontos találmányai (a rádió, a hangosfilm, a lemezjátszó, a televízió, a magnetofon, a műholdas sugárzás és a VHS technika) tették lehetővé, hogy ugyanaz az élmény már ne csak egy teremnyi, azaz legfeljebb néhány száz fős közönséghez jusson el, hanem milliós, olykor tízmilliós tömegeknek legyen ugyanaz a képi és hangélményük,[1] így ugyanazon nevekhez és arcokhoz tudjanak kötni zenéket – és fordítva –, függetlenül akár a földrajzi helyüktől vagy éppen a mű létrejöttének születési és annak befogadási időpontjától.

Dolgozatomban a tömegkommunikációs eszközök fejlődése és magyarországi elterjedése alapján próbálom meg korszakolni a honi könnyűzene 1957–1992 közötti időszakát. Azért ezt a 35 évet, mert osztom azt a 2017-ben lefektetett szakmai álláspontot,[2] miszerint a magyar könnyűzene „születésnapjának” a Martiny együttes által rögzített rock and roll dalokat tartalmazó kislemez megjelenését tekintjük.

A Martiny együttes. Martiny Lajos zongora, Kovács Andor gitár, Várady György szaxofon, Kovács Gyula dob, Kratochwill Jenő bőgő. A mikrofonnál Rátonyi Róbert színművész. Fotó: Fortepan / Faragó György

Történelmi távlatból, azaz némi objektivitással vizsgálható másik időszakhatárának pedig az utóbb a magyar könnyűzene és könnyűzeneipar egyik mérföldkövévé vált első Sziget Fesztivált tekintem, ami nagyjából egybeesett az iparág szocialista jellemzőinek a teljes eltűnésével.[3]

A suszterinasokat meghaladó eszközök

Hogyan születtek a „sztárok” a hang- és képrögzítés, illetve ezek továbbításának a megjelenése és elterjedése előtt? Leginkább alkalmi vagy állandó koncert- és színháztermekben, ahol a legjobb esetben is legfeljebb pár ezer ember láthatott egy zenészt, énekest, színészt, hallhatott fülbemászó dallamokat. Ráadásul ezek az élmények egyszeriek és megismételhetetlenek voltak, hiszen ma is épp ez adja az élő produkciók varázsát. Gondoljunk bele, hogy a 19. században Magyarországon és Európában is rengeteget koncertező Liszt Ferencet hányan láthatták és hallhatták élőben zongorázni! És hány embernek adatott meg még Liszt életében, hogy műveit nagyjából értő előadásban hallja másoktól? Hasonló gondolatkísérletet elvégezhetünk akár Kálmán Imre Csárdáskirálynőjével kapcsolatban is, hozzátéve azt a kérdést, hogy vajon mennyi időnek és hány színpadi előadásnak kellett eltelnie addig, amíg a ma már „slágernek” tekintett dallamok nemcsak egy-egy teátrum környékén, hanem az ország legkisebb településén is ismerősnek tűntek legalább néhány embernek.

A Csárdáskirálynő című operettfilm (rendező: Szinetár Miklós) felvétele, Anna Moffo és Latinovits Zoltán, hátrább Németh Sándor. Fotó: Fortepan / Kotnyek Antal

A zene egy adott helyről való „kiszabadításában” az első lépés a hangrögzítés feltalálása, majd a gramofon és a lemezjátszó megjelenése volt. A 19. század végétől ezek voltak az első olyan eszközök, amiknek a segítségével már nem az elhangzás helyén, hanem szinte bárhol, akár az otthonokban is, és bármikor meghallgatható volt egy előadó vagy egy kedvelt dallam. (A minőségtől ebben az esetben tekintsünk el!)

Miként a későbbi találmányoknál, ebben az esetben is fontos, hogy csak maga a technikai eszköz nem hozott volna áttörést az elérésben, ha annak jelentőségét felismerve nem indul el a „tartalomgyártás” – ebben az esetben a lemezkiadás –, illetve a piaci igényeket felismerve nem kezdődik el a magánszemélyek által is megvásárolható, megfizethető árú, továbbá praktikusan kezelhető eszközök gyártása és forgalmazása. Tudjuk, hogy Magyarországon már a 19. század végén bemutatták a gramofont, a múlt század elején megjelentek az első hazai hanglemezek, a két világháború között pedig komoly piaca volt a lemezgyártásnak és -forgalmazásnak. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy idehaza a lemezjátszó-birtoklás és a lemezvásárlás majd csak a hetvenes években válik tömegessé.

Fotó: Fortepan / Szilágyi hagyaték

A zene (és a könnyűzene) terjesztésének következő fontos találmánya a rádió, ami nemcsak nálunk, de a világ legtöbb pontján is az első világháború után kezdett igazán terjedni, amihez ismét csak nélkülözhetetlen volt a tartalomelőállítás – rádiószerkesztőségek szervezése –, a készülékgyártás felfutása, illetve ebben az esetben a vétel lehetőségének kiterjesztését szolgáló adótorony-hálózat fejlesztése.

Talán nem túlzás azt mondani, hogy Magyarországon a rádiózás az 1925-ös indulását követő nagyjából másfél évtized alatt széles körben elterjedt, azaz, ha nem is minden háztartásban, de azok többségében volt legalább egy készülék. Igaz, a háború előtti rádiókészülékek többségén egyetlen, vagy csak nagyon korlátozott számú adó volt elérhető, amelyek ráadásul nemcsak – sőt, nem elsősorban – a könnyedebb műfajokat sugározták. A rádió ugyan kiszabadította a zenét a születés vagy a felvétel helyiségéből, nem változtatott azonban azon az alapadottságon, hogy a hallgató nem azt fogyasztotta, amit szeretett vagy akart, hanem amit mások által szerkesztve kapott.

A könnyűzene térhódításában szerintem különleges helyet foglal el Magyarországon is a hangosfilm, és az ennek terjesztésével foglalkozó mozi. Természetesen a hangosfilm megjelenése előtt a vetítések alatti zongora vagy kisebb zenekari kíséret révén is összekapcsolódhatott egy előadó és egy dallam, de ez hatásában meg sem közelíthette azt, mint amikor a Hippolyt, a lakáj című filmben Gózon Gyula és Fenyvessy Éva együtt énekelték a Köszönöm, hogy imádott című szerzeményt.

Magyarországon a harmincas évektől elterjedő, sokszor még csak alkalmi vetítőhelyeknek köszönhetően lett a mozi az az első médium, amely már arcban és hangban is kiszabadította egy adott hely fogságából az előadókat és a dalokat.

A hangosfilm és a jelentőségét felismerő alkotók, forgalmazók tették először lehetővé, hogy ugyanaz a dal ugyanahhoz az archoz kötődjék Budapesten és akár Gyulán is, szinte ugyanabban az időpontban. Ráadásul a mozi lényegében demokratizálta is a hozzáférést, hiszen azt nemcsak földrajzilag, de társadalmilag is kiterjesztette viszonylagos olcsósága miatt. Mindezek kellettek többek között ahhoz, hogy nálunk is megszülethessen az első énekes filmcsillag, Karády Katalin, akinek valóban tömegek által ismert slágereit már nemcsak a tényleges előadását halló suszterinasok fütyülték másnap, hanem pár hét alatt az ország bármely pontján élő mestereik is.

És ne feledkezzünk meg arról, hogy miként a hanglemezen vagy rádióban hallott dalok esetében, a filmnél is elmondható, hogy az „utánfütyülők” ugyanabból az „alapból” meríthettek! Azaz nem sokszori másolás, hallomás vagy a művészi szabadság, netán a képességbeli különbség okozta interpretációs eltérést óhatatlanul magán viselő, sokféleképpen torzult „eredetiből” indultak ki a „fütyülő suszterinasok”.

Orion televízió. Fotó: Fortepan / Mészáros Zoltán

A mozival akár egy lapon is említhetnénk a televíziót, ami képben és hangban vitte el az emberekhez a zenét (is), sőt ez a találmány már tényleg hazavihetővé tett zenészeket és dalokat. Csakhogy Magyarországon ez a médium az USA-hoz és Nyugat-Európához képest nemcsak komoly késéssel jelent meg, de elterjedése éppen arra a politikai időszakra esett, amit nem a szabadverseny, a közönségigényekhez igazodó tartalmi pluralizmus jellemzett. Sőt, mire ezeknek a csírái megjelentek Magyarországon, a televíziózás újabb találmányaival, a kábel- vagy közösségi televíziózással, a műholdas csatornákkal és a videóval is meg kellett ismerkedni.

A zenei sztárok második világháború előtti születése kapcsán két tényezőt még fontosnak tartok megemlíteni. Egyrészt a nyomtatott sajtó fejlődését, aminek az 1930-as évektől Magyarországon is részei lettek az ismert emberekkel foglalkozó bulvár, illetve a fotózás és a nyomdatechnika fejlődése révén a képes, szórakoztató magazinok. Ezek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az akár még csak színházból vagy már moziból, esetleg rádióból ismert dalok előadóiról és olykor alkotóiról plusz információkat tudjon meg a közönség, sőt a neveikhez egy idő után arcokat is tudjon kapcsolni.

És azt hiszem, a fent leírtak nemhogy nem következnek be, de talán el sem indulnak a megvalósulás felé a tömegkultúra egyik fontos feltétele, a szabadidő, a szabadidőre fordítható jövedelmek megjelenése és a tömegek széles körében való elterjedése, valamint növekedése, illetve az ezen jövedelmekre bevételként tekintő vállalkozások nélkül. Ezek elemzése azonban már messze vezetne e dolgozat témájától.

A Kádár-kor könnyűzenét is terjesztő eszközei

A levert 1956-os forradalom és szabadságharc után újraéledt egypártrendszer sok tekintetben szakított a korábbi időszakkal, ami közvetve vagy közvetlenül hatással volt a kultúrára, a szórakozásra és így a könnyűzenére is. A fenti tömegkommunikációs eszközök tekintetében tekintsük át, nagyjából milyen alapokról indult, és meddig jutott a Kádár-kor Magyarországa abban a bő három évtizedben!

A magyar hanglemezgyártás államosítását követően, 1951-ben hozták létre a nyolcvanas évek második feléig monopolhelyzetben lévő Magyar Hanglemezgyártó Vállalatot (MHV). A cég kiadványait az ötvenes évektől a Kábel és Műanyaggyárban (1964-től Villamosszigetelő és Műanyaggyár) állították elő, 1976-ig nem mindig elegendő mennyiségben, és nem mindig vállalható minőségben.

Ez azonban a hatvanas években még legfeljebb a kihagyott exportlehetőségek miatt jelentett problémát, hiszen a hetvenes évekig viszonylag kevés lejátszó volt a háztartásokban, inkább közintézmények birtokoltak ilyeneket. A hazai hanglemezgyártás első technikai ugrása az ötvenes évek végén következett be, amikor szovjet gépsorokon elindult a mikrobarázdás kiadványok gyártása. A kapacitások azonban a dorogi hanglemezgyár felépüléséig szűkösek maradtak, sőt volt olyan fél év, amikor lényegében leállt a hazai lemezgyártás.

A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat Dorogi Hanglemezgyára. Fotó: Fortepan / Szalay Béla

Jelentős változás 1976 után következik be, hiszen néhány éven belül évi 10 millió hanghordozót gyártott és forgalmazott az MHV, miközben egyre jobb minőségű lemezjátszók – köztük akár nyugati vagy japán márkák is – könnyen és elérhető áron voltak beszerezhetők. A lemezjátszó térhódítását sokkal inkább a kazettás és a szalagos magnók megjelenése és terjedése korlátozta, hiszen aki megtehette, hogy valamilyen zenei berendezést vásároljon, annak praktikusabb választásnak tűnt a saját felvétel lehetőségét is biztosító, valamilyen magnetofon beszerzése.

Az első házi használatra szánt szalagos magnetofont 1947-ben dobták piacra az Egyesült Államokban, Magyarországon pedig 1954-ben jelent meg a Vörös Szikra névre keresztelt első hazai berendezés. Persze nem lett tömegcikk, hiszen 3600 forintos bolti ára nagyjából az akkori havi átlagkereset négyszeresét jelentette. A Kádár-kor hajnaláig körülbelül 4000 darabot sikerült eladni ebből a körülbelül 12 kilós készülékből, ám közben fokozatosan megteremtődött az a technikai tudás, ami lehetővé tette a hazai szalagosmagnó-gyártás felfutását.

A Finommechanikai Vállalat – a későbbi Budapesti Rádiótechnikai Gyár (BRG) – 1957-ben mutatta be Erkel típusú készülékét, majd nem sokkal később a Telefongyár a Tetra 811-es és a Mambó M5-ös berendezéseit, amelyek sokak számára már valóban megfizethetők voltak. A hatvanas évek közepétől szinte évente jelentek meg újabb és újabb hazai típusok, köztük az M11-es, amely a világon harmadikként tette lehetővé szalag és kazetta lejátszását is.

A szalagos magnózás hazai fejlődési ütemét jól mutatja, hogy fél évtized alatt közel negyedmillió készülék talált gazdára. Az már a szocialista Magyarország gazdaságtörténetének egyik szomorú fejezete, hogy az egyébként sikeres és színvonalas hazai gyártást feláldoztuk a KGST szakosítás oltárán a hetvenes évek elején, és onnantól kezdve leginkább csehszlovák és lengyel készülékek kerültek a hazai üzletekbe. Ez egyben a hazai szalagos magnózás visszaesését is hozta, annak ellenére, hogy a hetvenes évek elején tömegesen megjelenő kazettás magnóknál sokkal jobb hangminőséget produkáltak az „orsós” eszközök.

Halasi Zsuzsa jelmeztervező a Budapesti Rádiótechnikai Gyár (BRG) M11 típusú kazettás és orsós magnetofonjával. Fotó: Fortepan / FŐFOTÓ

A hatvanas évek elején tökéletesített, a Philips által 1963-tól gyártott formátummal végül világszabadalommá váló kazettás magnók a hetvenes évek legelején jelentek meg Magyarországon. Részben a BRG által gyártott MK sorozat, részben a Grundig licensz alapján összeszerelt lengyel készülékeknek köszönhetően.

Igaz, ekkoriban még nem léteztek hazai műsoros kazetták, az első öt ilyen magyar kiadvány 1973-ban, osztrák bérgyártás révén készült el. A kazettás magnók elterjedéséhez elengedhetetlenül szükség volt a hazai készülék- és kazettagyártás felfutására – egy ideig főleg importból elégítették ki a keresletet, majd a külföldi behozatal inkább csak választékbővítést vagy a luxuskategóriát jelentette –, illetve az új típusok egyre könnyebbé és olcsóbbá válására.

Talán nem túlzás azt mondani, hogy egy nemzedék alapélményévé váltak az Unitra mono rádiós magnók mellett az MK 25/26 és MK 27 („Ufó”) készülékek, amelyek közül az utóbbi már 1600–1700 forintért, azaz félhavi fizetésért volt beszerezhető.[4] A dorogi hanglemezgyár elindulása és fejlesztése pedig magával hozta a hazai műsoroskazetta-gyártás fellendülését, olyannyira, hogy a nyolcvanas évek közepén ez a szegmens már jobban teljesített, mint az akkoriban éppen megtorpanó lemezeladás.

A hetvenes évekre Magyarországon is általánossá vált az eredeti vagy másolt hanghordozók, illetve az ezek hallgatásához szükséges lejátszók birtoklása, és talán azt sem túlzás állítani, hogy a nyolcvanas évekre a háztartások túlnyomó többségében szalagos- vagy kazettásmagnóból, illetve lemezjátszóból legalább az egyik megtalálható volt. Miként abban is biztosak lehetünk, hogy ezek jelentős részét elsősorban a tízen-huszonéves korosztály birtokolta, azaz leginkább azok, akik az aktuális könnyűzenei irányzatok elsődleges fogyasztói és befogadói voltak. Sokuk számára lett mindennapos, hogy kedvenceiket legalább hangban magukénak tudhatták, sőt akkor hallgathatták meg, amikor ahhoz kedvük volt.

A CIMEA (Comité international des mouvements d'enfants et d'adolescents – Nemzetközi Gyermek- és Serdülőkori Mozgalmak Bizottsága) IV. közgyűlése, 1974-ben. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

A nyolcvanas évek közepén – Magyarországon is – megjelent egy fontos találmány: a walkman vagy ahogy idehaza nevezték, a „sétálómagnó”. A Japán Sony szabadalma nemcsak birtokolhatóvá, de tulajdonképpen bárhová elvihetővé tette hangban a kedvenceket, sőt olyan tevékenységek közben – például sport – nyílt meg a zenehallgatás lehetősége, amire a korábbi eszközök nem voltak alkalmasak. Ugyanakkor érdemes azt is megjegyezni, hogy tulajdonképpen a walkman lett az első olyan eszköz, ami a könnyűzene élvezetét kifejezetten magányos tevékenységgé tette, és bár ez ma már természetes, a nyolcvanas évek derekán olyan nóvum volt, amiről akkor még nem gondolhattuk, hogy egy új korszak hajnalát is jelenti.

Azt mondhatjuk, hogy a Kádár-kor hajnalán tulajdonképpen minden magyar településen működött legalább egy állandó vagy alkalmi, önálló vagy egyéb kulturális intézménnyel összevont filmszínház vagy vetítőhely, miközben a nagyvárosokban általában több is várta a közönségét. A televíziózás előretörésével azonban a moziknak kezdett leáldozni, amit jól szemléltet, hogy miközben Budapesten 1956-ban 371 filmszínház működött, a hetvenes évek végét csupán 71 élte meg, a rendszerváltás környékére pedig ez a szám is megfeleződött.

Nagyjából hasonló folyamatok játszódtak le vidéken is, ami elsősorban a kistelepülések és a peremkerületek korszerűtlenebb és kevésbé látogatott vetítőhelyeit érintette. Így miközben az Ezek a fiatalok című film megtekintése még jószerével nemzedéki élmény volt, a hetvenes évek végétől a hazai mozikban is megjelenő külföldi koncertfilmek[5] vetítései már nem többek egyszerű filmbemutatóknál. Azaz a mozi könnyűzenei tömegkultúrára gyakorolt hatása Magyarországon nagyjából olyan gyorsan áldozott le a hetvenes években, mint ahogy felfutott négy évtizeddel korábban. A kegyelemdöfést azonban a nyolcvanas évek második felében megjelent videómagnók gyors elterjedése és a kalóz VHS-kazetták adták meg, miközben a video mint technika a könnyűzene egészen új megmutatkozási lehetősége, a videoklipek[6] előtt nyitotta meg a kaput.

A könnyűzene terjesztésének legfontosabb eszköze 1957-től egyértelműen a rádió, illetve a Magyar Rádió mint tartalomgyártó. Mivel a Kádár-korban sokáig úgynevezett rádió-, valamint televízió-előfizetési díjat szedtek, a nyolcvanas évek elejéig viszonylag pontos adatok vannak a hazai rádiózásról. A forradalom idején körülbelül 2 millió magyar háztartás rendelkezett legalább egy rádiókészülékkel, ami aztán egy évtized alatt további közel 1 millióval gyarapodott, azaz a hetvenes évekre nagyjából minden lakásban volt legalább egy készülék. Biztos, hogy ennél több rádió volt az országban, hiszen a teljes lefedettség elérésével – azaz az adótorony-hálózat kiépülésével – párhuzamosan megindult a háztartások több készülékkel való felszerelése, köszönhetően nemcsak a viszonylagos jólétnek, hanem például a kis méretű zsebrádiók és az autórádiók megjelenésének is. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a nyolcvanas évek elejére tízmillió rádiókészülék országa voltunk.

Közben pedig alaposan átalakult a tartalomgyártó intézmény, a Magyar Rádió is, aminek csak néhány, a könnyűzenét érintő momentumát emelném itt ki. A Tessék választani! 1961-es indulásától kezdőden azt mondhatjuk, hogy szinte minden évben történt valamilyen könnyűzenei újítás a műsorstruktúrában. A saját énekesképzés, a Stúdió 11 zenekar felállítása vagy éppen a Made in Hungary című könnyűzenei vetélkedő 1964-es elindítása mellett a legfontosabb a Szabad Európa Rádió és a Radio Luxemburg fiatalokra gyakorolt hatásának ellensúlyozására, az év októberében elindított Vasárnapi koktél, majd fél évvel később a Csak fiataloknak című műsorok adásba kerülése.

Komjáthy György a Vasárnapi koktél és a Csak fiataloknak című műsorok zenei szerkesztője. Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán

De tulajdonképpen hosszan sorolhatnánk a Töltsön egy órát kedvenceivel, a Huszonöt perc beat vagy éppen a Csúcsforgalom, az Ötödik sebesség és a hétfőnként a Petőfi adón jelentkező Kettőtől ötig című kívánságműsort, amelyek részben vagy teljes egészében a könnyűzenére, a műfaj kedvelőire építettek. Ugyanakkor nem szabad megfeledkezni arról, hogy az állami propagandában, „népnevelésben” betöltött szerepe miatt a Magyar Rádió igencsak megszűrve engedett adásába dalokat és előadókat, és a könnyűzene aránya mindvégig rendkívül alacsony maradt az összes műsoridő tekintetében. Ez azonban nem a műfajjal szembeni fenntartásokon vagy a szerkesztőkön múlott, hanem a három rádiócsatorna kapacitásán, amelyeknek minden korosztályt, minden érdeklődési kört és hallgatói csoportot ki kellett szolgálniuk.

A könnyűzene szempontjából így is hatalmas előrelépést jelentett a nyolcvanas évek elején a 4–5 órás Poptarisznya elindítása, a fiataloknak dedikált reggeli adás, a Reggeli csúcs Petőfi adóra engedése 1986-ban, hogy a Danubius Rádió ugyancsak 1986-as indulásáról és majd az évtized végén a Garázs és a hasonló produkciókról már ne is beszéljünk. Miközben a rádió lassan, de fokozatos vesztett jelentőségéből, a Kádár-korban végig megmaradt az a szinte a teljes lakosságra jellemző attitűd, miszerint az a hír – a könnyűzene esetében is –, ami a Magyar Rádióban elhangzott. Akinek pedig a dalait is bemutatták, az a nyolcvanas évek elejéig biztos, hogy országos ismertségre tehetett szert.

Ezen a téren azonban a Magyar Televízió fokozatosan átvette a Magyar Rádió helyét. Ugyanakkor ebben az esetben is fontos vizsgálni a készülékkel való ellátottság fejlődését, ami szorosan összefüggött a vételi lehetőség fokozatos kiépülésével. Igaz ugyan, hogy a hazai televíziózás már 1956 előtt elkezdte a szárnyait bontogatni, de 600 tévékészülék és 40 kilométeres körzet besugárzására alkalmas 1 KW-os adó még kevesek életét forgatta fel.

Az MTV stúdiója, az angol Pye cég által gyártott kameránál Mezei István operatőr. Fotó: Fortepan / Rádió és Televízió Újság

Az ötvenes évek darabszámban még jelentéktelen, de arányaiban már jelentős ugrása után a hatvanas évek első fele hozta el a hazai televíziózás igazi felfutását. Nagyjából ez volt az az időszak, amikor egyre több háztartásban lett tévé, de sokan még a szomszédokhoz jártak műsorokat nézni. Az évtized második felében viszont megháromszorozódott a készülékek száma, és tulajdonképpen a városokban és a falusi értelmiség körében is az otthonok természetes, sőt elengedhetetlen részévé vált a televízió. A hetvenes években pedig – nem mellékesen a tévéadók szinte százszázalékos lefedettséget biztosító kiépülése miatt –, tulajdonképpen már minden lakásban volt legalább egy készülék, amivel párhuzamosan olyan újdonságok is megjelentek, mint a színes adás vagy a két különálló magyar csatorna vételi lehetősége.

A Magyar Televízió a hatvanas évek elejétől ikonikus műsorokkal (Például az 1962-ben indított Ki mit tud? vagy az 1966-tól rendezett táncdalfesztiválok) járult hozzá a könnyűzene terjedéséhez. A hetvenes évektől gyakorlattá vált a műfaj népszerűsítése, például a zenekarok showműsorainak a gyártása vagy a különböző, kifejezetten könnyűzenei (Ikonikus adássorozat volt az Egymillió fontos hangjegy és az Új egymillió fontos hangjegy című műsor, amely minden szombaton adott teret a hazai könnyűzenének), illetve nagyon sok könnyűzenét bemutató műsor elindítása révén.

Készül az MTV Egymillió fontos hangjegy című műsora a Karthago együttesről. Fotó: Fortepan / Rádió és Televízió Újság

Mindeközben a legtöbb szórakoztató- vagy magazinműsorban valamilyen formában teret nyert a könnyűzene, a hatvanas évektől tévéjátékokban, tévés sorozatokban[7] és egész estés filmekben[8] is egyre több könnyűzenész tűnt fel szereplőként vagy zenei közreműködőként. Azonban az MTV esetében sem feledkezhetünk meg arról a fajta kontrollról, ami a Magyar Rádiót is jellemezte, tehát a képernyő-nyilvánosság nem minden műfaj és előadó előtt volt nyitva még a nyolcvanas években sem. Ugyanakkor világos, hogy akiről csak egyszer is képet és hangot sugárzott az olykor többmilliós nézettséget generáló MTV, az biztos lehetett benne, hogy utána az utcán felismerték, és zenészként új lendületet vehetett a karrierje.

A Magyar Televízió „korlátlan hatalmát” a nyolcvanas évek elején több technikai találmány is elkezdte aláásni. Az egyik a műholdas adások, amelyekben a kommunista hatalom számára a legnagyobb veszélyt az jelentette, hogy nyilvánvaló volt, előbb-utóbb kontrollálatlanul juthatnak be az országba a nyugati műsorok. Mindaddig, amíg ez csak lehetőség volt, a szocialista országok igyekeztek ezt egyezményekkel megakadályozni, illetve bíztak abban, hogy a COCOM lista miatt a nyugati országok nem fogják a vasfüggönyön átengedni a műholdas adások vételhez szükséges technológiát. Magyarországon – jobb megoldás híján – kijelentették, hogy egyszerűen csak jobb műsorokat kell készíteni, mint ami az „égi csatornákon” megjelenhet. Mire kezdett valósággá válni a műholdas tévé, a hatalom lényegében elvesztette a képességét, hogy kontrollálja a külföldi adások hazai vételét.[9]

Elgondolkodtató, hogy a műholdas csatornák műsorainak széleskörű vételéhez némileg maga a rendszer is hozzájárult a nyolcvanas évek közepén. Avagy ebben az esetben is beszélhetünk „slendrián szocializmusról”, amikor nem tudta a balkéz, mit is csinál a jobb. A kábeltévés hálózatok ugyanis az egyik legjobb melegágyai lettek az égi csatornák továbbításának, miközben a központi televíziótól független, úgynevezett kisközösségi csatornák is kialakultak. Ez részben annak volt köszönhető, hogy a nyolcvanas évek elején csúcsra érő lakótelep-építésnél a háztömböket általában már úgy tervezték, hogy az egyes lakásokba előre kiépített kábeleken jusson el a tévé- és rádióadás.

A Magyar Posta adatai szerint 1983 elején már 360 ezer lakásban, azaz az otthonok 10%-ába néztek így tévét. Ezeken a kábelhálózatokon pedig nagyon gyorsan elindultak a helyi televíziók ősei. A sort Pécs Lvov városrésze nyitotta, ahol 1982. november 29-én 20 ezer lakásban volt látható az első helyi televízióműsor, amihez három év alatt 15 szerkesztőség és lakótelep zárkózott fel. Ezeknek a helyi tévéknek a műsorában pedig egyre gyakrabban bukkantak fel videóklipek, illetve a hálózat üzemeltetői előszeretettel osztották meg a „kábeleken” az első elérhető műholdas adásokat.[10]

Televízió és video. Fotó: Fortepan / MHSZ

A központilag ellenőrzött, Budapesten szerkeszett Magyar Televízió monopóliumára, pontosabban a mozgóképes tartalomra vonatkozó kizárólagosság elvesztésére a harmadik csapást a videomagnók hazai elterjedése jelentette. Az Amerikából a hatvanas évek elején indult találmány formátuma a japán JVC révén a hetvenes évekre lett végleges, így a nyolcvanas évek elején elindult a videómagnózás, a „házi mozizás” forradalma.

A szocialista országokban az a döntés született, hogy a KGST-kooperáció keretében Csehszlovákia és a Szovjetunió fog ilyen eszközöket gyártani, ám 1985-től már a magyar Orion is állított elő Panasonic licensz alapján képmagnókat. Videózás terén az igaz áttörést idehaza a világútlevél 1988. január 1-jei bevezetése hozta el, amikor a magyarok tömegei indultak elsősorban Ausztriába olyan termékeket beszerezni, amelyekhez Magyarországon nem, vagy csak rosszabb minőségben lehetett hozzájutni. És bár ezt az időszakot Gorenje-turizmusként emlegetjük, pontosabb lenne Grundig-turizmusról beszélni, hiszen miközben az 1988–89-ben vásárolt hűtőszekrényeknek csak a negyede származott nyugatról, a videómagnók 95%-a így került az országba, és ez volumenében sem volt kevesebb.[11]

Mindezt jelképesen tekinthetjük akár a Kádár-kor tömegkommunikációs végnapjainak is, hiszen szűk három évtized alatt a televízió – a legjelentősebb tájékoztatási és tájékozódási eszköz – nemcsak megjelent az országban, és eljutott minden család otthonába, de a készülékben futó műsor fölötti kontrollt a rendszer előbb felépítette, majd el is veszítette.

Ennek a három évtizednek a változásait talán jól szemléltetheti a könnyűzene terjedésének egy elméleti példája. A hatvanas évek elejének legismertebb zenekarait szinte kizárólag élőben, leginkább a saját klubjaikban lehetett meghallgatni. Egy-egy ilyen klubban hetente akár három alkalommal is felléptek a rezidens zenekarok, és ha jóindulatúak vagyunk a helyszínek befogadóképességét illetően, akkor egy-egy bulin akár ötszáz ember is láthatta az Illés, az Omega vagy a Metro koncertjeit. Ha azt feltételezzük, hogy egy rajongó egész évben csak egyszer nézte meg így a kedvenceit, akkor abban az évben 70 ezer emberhez juthattak el ezeknek a zenekaroknak a dalai.

Ehhez képest a nyolcvanas évek végén Nagy Feró Garázs című műsorában bemutatkozási lehetőséghez jutó kezdő zenekarokat egyetlen este több százezer ember hallhatta. Természetesen a két közönség – a klubokba járók és a tévék vagy rádiók előtt ülők – nem mérhetők össze, de a számok talán mutatják a könnyűzenéhez való hozzájutásban bekövetkezett óriási változást a Kádár-kor körülbelüli eleje és vége között.

Korszakolási javaslat

A fentiek alapján a magyar könnyűzene 1957 és 1989/1992 közötti időszakát az alapján, hogy a befogadókhoz, a rajongókhoz miként juthattak el az új előadók és felvételeik, azaz miként lehetett őket „hazavinni” vagy birtokolni, négy korszakra osztanám.

Az elsőt – amit 1957–1964-re datálok – nevezzük a „kiválasztottak” korszakának, merthogy még nagyon kevesekhez juthatott el a könnyűzene az eredeti előadók hangján, illetve képével. Ennek leginkább az volt az oka, hogy ezekben az években a hazai televíziózás gyerekcipőben járt, a Magyar Rádió, bár közelített az országos, teljes lefedettséghez, alig játszott könnyűzenét (rockzenét szinte egyáltalán nem), az ifjúsági sajtó ebből a szempontból legfontosabb terméke, az Ifjúsági Magazin pedig még nem létezett.

Nem véletlen, hogy ebben az időszakban megszaporodtak a táncos szórakozóhelyek, a különböző klubok, illetve ezek azok az évek, amikor a későbbiekhez képest még kiemelt jelentősége van egy-egy zenekar állandó játszóhelyének. Ezekben az években a magyar beatzene első fecskéi még alig tűntek fel az elektronikus médiumokban, a lehetséges rajongók többsége nem, vagy alig tudhatott róluk, de az biztos, eredetiben kevesen hallhatták, miként arcról is kevesek ismerhették az első magyar beatzenészeket.

A Metro zenekar. Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán

Valóban „kiválasztottnak” érezhette magát az, aki ebben a korszakban egy-egy zenekart legalább egyszer élőben láthatott és hallhatott. A célközönségnek tekinthető tizen-huszonéves korosztály nagy részének ez soha nem adatott meg, hiszen a fővároson kívül, a megyeszékhelyektől is távol élt, márpedig az első koncerteknek leginkább ezek a települések voltak a színhelyei.

Ugyanakkor Budapesten sem volt egyértelmű, hogy az adott korosztály élőben láthassa a frissen alakult vagy pár éve működő, feltörekvő zenekarokat, hiszen például a Budai Ifjúsági Park látogatása bizonyos anyagi hátteret feltételezett, merthogy nemcsak a belépőt, az ottani fogyasztást, de az odajutás és a megfelelő ruha költségét is tudni kellett fedezni. A magam részéről azt állítom, hogy egy külső kerületben élő, munkás fiatalnak az ilyesmi sokkal kevésbé volt természetes, mint a belsőbb kerületek egyetemista vagy értelmiségi hátterű fiataljainak. A nagy többség számára a lakóhelyén vagy annak közelében működő utánzó zenekarok jelentették a könnyűzenével való első találkozást, márpedig ezeknek a formációknak a tudása, illetve egy-egy dal „levételének” a lehetősége és sikeressége is nagy szórást mutathatott.

A Budai Ifjúsági Park. Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán

A második időszak – amit 1964 és 1973 közé tennék azzal a megjegyzéssel, hogy ezek az évszámok nem kőbe vésettek – a „megismerés” vagy az „elterjedés” korszaka. A Magyar Rádió adásai a készülékek elterjedése miatt ekkor már minden háztartásban hallhatók, a programba pedig egyre több könnyűzenei műsor került be, azaz legalább hangban szinte minden érdeklődő számára elérhetővé váltak a könnyűzenei előadók és slágereik.

A Magyar Televízió programjait nagyjából a fél ország rendszeresen nézhette, a tehetségkutató műsorokat milliók követték, amikből így igazi „országos ügy” lett. A korszak vége felé a kiválasztott zenekarok showműsorai, illetve a mozi révén a legtöbbek számára nemcsak hangban, de arcról is ismerőssé váltak az előadók, amihez nagy segítséget jelentett az ifjúsági sajtó mellett a művelődési házak hálózatának fejlesztése, ezzel a vidéki koncerthelyszínek számának bővülése.

Kijelenthetjük, hogy a fiatal korosztálynak földrajzi helyzettől függetlenül lehetősége nyílt a neki szóló zenét helyben, eredeti hangzásban elérni, megismerni, sőt az előadókat és zenekarokat – a tömegkommunikációs eszközöknek köszönhetően – viszonylag rendszeresen látni és/vagy hallgatni. Mindezek miatt eltűnt a rajongók szociális hátteréből fakadó hozzáférési különbség, azaz egy kisvárosi szakmunkás fiatal ugyanolyan eséllyel ismerhette és kedvelhette Zalatnay Saroltát, mint egy budai értelmiségi.

A harmadik korszakot a „válogatás” időszakának nevezném, és a hetvenes évek eleje és a nyolcvanas évek közepe közé helyezném. Ez az az időszak, amikor tulajdonképpen már minden magyar háztartás egyik legfontosabb berendezési tárgya a televíziókészülék, amikor nemhogy minden otthonban volt rádió, de a legtöbb családban több vevőkészülék is működött, és egyre többen engedhették meg maguknak, hogy valamilyen hanghordozó eszközzel (magnóval vagy lemezjátszóval) rendelkezzenek.

A könnyűzene nemcsak a klubokban és a művelődési házakban nyert teret, de megjelent nagyszabású szabadtéri koncerteken, a filmek után megvetette a lábát a színházakban, a Magyar Rádió és a Magyar Televízió rendszeresen, viszonylag sok műsorában adott helyet a különböző műfajoknak.

A zenéről ráadásul már nem csak egyetlen lapból lehetett tájékozódni, hiszen a megyei napilapok éppúgy teret adtak a könnyűzenének, mint a különböző tematikus kiadványok, arról nem is beszélve, hogy a trafikok és a maszek üzletek mélyén felbukkantak az első rajongói termékek is. Ha pedig mindez nem lett volna elég, az utazási korlátozások enyhülése révén mind többeknek adatott meg, hogy külföldi könnyűzenei kiadványokat – lemezeket, újságokat, később videofelvételeket – szerezzen be.

Azaz ez a nagyjából 1973 és 1983/85 közé tehető időszak már nem arról szólt, hogy az ország minden pontjára eljut-e nagyjából ugyanannak a néhány zenekarnak és előadónak a híre és muzsikája, hanem hogy az ország szinte bármely pontján választani lehetett a rajongott előadók és zenéik között.

E korszak kapcsán szerintem fontos arról is beszélni, hogy ekkor jelent meg a generációs különbség a színpadon és az előtte állók között. A hatvanas évek zenekarai leginkább a saját korosztályuknak zenéltek, a hetvenes években viszont jellemzően legalább tíz év a különbség a játszók és a hallgatók között. Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy a Metro-Illés-Omega „szentháromság” fénykorában a zenekarok az osztálytársaiknak vagy legfeljebb a pár évvel fiatalabb testvéreknek játszott, a hetvenes évek nagyjai már az unokaöcsök, a korszak vége felé pedig egyre inkább a gyerekeik korosztályát szólították meg. Miközben arról sem szabad megfeledkezni, hogy a magyar könnyűzene derékhada ekkorra már nem a húszas éveiben járó „lázadó”, hanem harmincas vagy negyvenhez közeledő, bizonyos értelemben „polgári egzisztenciát” építgető, családos ember.

A nyolcvanas évek első felétől – ha fontos évszámokhoz kötni, akkor 1983/85-öt mondanám – beköszönt a negyedik korszak, amit a „külső hatások” időszakának neveznék, és a vége valahol rendszerváltás hosszúra nyúló időszakában keresendő.

Azaz már nemcsak a kiválasztott kevesek kiváltsága volt a legkülönfélébb nyugati zenei stílusok és előadók ismerete, hanem kis túlzással erre bárkinek lehetősége nyílt. És miközben újabb és újabb hazai zenekarok jelentek meg – a nagy generáció után az önmagukat kis generációnak titulálók –, a magyar könnyűzene akkor már 20-25 éve a pályán lévő zászlóbontói avítt, retró előadók kezdtek lenni a fiatal generációk szemében.

Gondoljunk bele, hogy a nyolcvanas évek elején például az Eddáért rajongó tinédzser számára a hatvanas évek kezdetén megjelenő előadók időben pont olyan távol voltak, mint az akkori tinédzsereknek Karády Katalin és kortársai! Azt hiszem, a nyolcvanas években elképzelhetetlen lett volna akár csak a hetvenes, de pláne a hatvanas évek sztárjainak a maihoz hasonló kultusza, hiszen ki akarta volna gyerekként az apái, olykor már a nagyapái kedvenceit hallgatni. Nem véletlen, hogy ez az az időszak, amikor a hatvanas évek sztárjai mindenféle búcsúkoncerteket és újbóli összeálló bulikat kezdtek rendezni.

A magam részéről azt gondolom, hogy az általam felvázolt négy korszak nemcsak a technikai eszközök fejlődése, de a könnyűzenei műfajok egymásra épülő alakulása mentén is értelmezhető.

Szerző: Bajnai Zsolt

Nyitókép: Fortepan / FŐFOTÓ

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

[1] Ennek egyik példája Elvis Presley 1973. január 14-én, műholdon közvetített Aloha From Hawaii című showja, amit a műholdas adást átvevő földisugárzású televíziók révén akár egymilliárd ember is láthatott ugyanabban a pillanatban. (Valószínűsíthető, hogy a nézők száma azért nem tette ki a Föld akkori népességének negyedét.)

[2] A magyar könnyűzene indulása/megszületése nem köthető egyetlen konkrét dátumhoz. Azonban az NKA Hangfoglaló Program támogatásával 2017. március 3-án Egerben, a Magyar Zene Háza előkészítéséhez kapcsolódóan tartott workshopon létrejött szakmai „közmegegyezés” szerint kiindulópontnak az első hazai rock and roll felvétel megjelenését, azaz 1957. március 19-ét tekinthetjük.

[3] A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat két kft-vé alakult, a hazai piacot már a nemzetközi cégek leányvállalatai uralták, az Országos Rendező Iroda (1958–1991) megszűnt, az Országos Szórakoztatózenei Központ (OSZK) vizsgái indifferenssé váltak a koncertszervezés szempontjából.

[4] Tóth Eszter Zsófia: A magyar magnók – Az MK termékek – https://ntf.hu/index.php/2020/12/14/a-magyar-magnok-az-mk-termekek/

[5] Említhetjük itt a Led Zeppelin The Song Remains The Same című filmjét éppúgy, mint a Beatles hozzánk csak késve érkezett A Hard Day’s Night vagy a woodstocki eseményekről, esetleg az ABBA ausztráliai turnéjáról készült alkotásokat.

[6] Rozsonits Tamás: „Video killed the radio star”, avagy a videoklipek kiütéses győzelme a médiában – in: Látható rockzene, Beatkorszak könyvek, Budapest 2023.

[7] A tévésorozatok közül talán legismertebb az 1987-ben bemutatott Nyolc évszak (rendezők: Márton István és Várkonyi Gábor), amihez a címadó dalt jegyző Balázs Fecó és Horváth Attilán kívül a Dolly Roll, a Neoton Família, az R-GO, a Tolcsvay fivérek és Bornai Tibor is írt dalokat, amelyek később dupla albumon jelentek meg.

[8] Eredetileg mozifilmnek készült, de a televízióban jóval többen látták Zsombolyai János A kenguru (1975) című alkotását, amiben például LGT-, Fonográf-, Skorpio- és Bergendy-dalok is elhangzanak, amikből nagylemez is készült.

[9] Bajnai Zsolt Változó világ változó technológiája – in: A falak leomlanak, Hangfoglaló Program Könyvek, Budapest 2020, 14–18. o.

[10] u. o. 18–20. o.

[11] u. o. 10–14.o.