E sorok írásakor, éppen karácsony előtti ajándékvásárlási lázban égett Magyarország, amikor nemcsak a csúnya rénszarvasos pulcsik, a kockás ingek, a színházi bérletek, legókockák vagy a legfrissebb Harry Potter-tárgyak az örökzöld, kurrens termékek, de a popipar minden valamire vagy kevésbé valamirevaló előadójának webshopja is előrukkolt ritkaságokkal, újrakevert, -maszterelt, korábban ki nem adott felvételekkel, megspékelve mindezt a szokásos póló-kapucnis felső-beanie-szatyor kínálattal. Nem volt ez alól kivétel Paksi Endre, a Kowalsky meg a Vega, az Elefánt együttes, a Felső Tízezer és a Tankcsapda vagy a Mulató Aztékok meg az Omega sem.

És ez így van jól. Az elmúlt tíz évben rengeteget változott a magyar popipar, mondhatni ténylegesen „iparibb” lett a működése: átláthatóbb, strukturált a rendszer, ahol tényleges, számokban kifejezhető adatokkal lehet dolgozni, tervezni, összegezni. E rendszer egyik fontos eleme ma már a merchandise, ami itthon is egyre komolyabb szerepet tölt be, bár még korántsem az a jelentős szegmens a szórakoztatóiparban, mint Nyugaton.

Rajongás és kötődés

A rajongás egyik fő ismérve a kötődés. A kötődés sokszor úgy nyilvánul meg, hogy magunkénak szeretnénk tudni rajongásunk tárgyát fizikai – például vinyl – vagy akár nem fizikai módon – például NFT. Mindez számtalan formában fejeződhet ki a divatjelenségektől a kóros gyűjtögetésig, a szubkultúrák belterjes jeleitől – például a skinheadek fehér cipőfűzője – a sztárkultuszig, mint amilyenek a képregényrajongók által szervezett comic con-összejövetelek vagy egy Marilyn Monroe-hasonmásverseny.

A merchandise a rajongás egyoldalúan becsatornázott ipari formája, a marketingen belül a brandépítés és megtartás fontos alkotóeleme. A rajongó vásárol valamit, ami kapcsolódik a rajongása tárgyához – jellemzően egy terméket –, a befolyó összeg egy része pedig általában a rajongott személyhez, zenekarhoz vagy annak kiadójához, menedzsmentjéhez kerül, tehát valamilyen százalékban a rajongott művész is részesedik belőle, bevételhez jut, a tevékenységét segítő forrás képződik. A merchandise-termék számtalan formában létezhet. Érdekes, hogy amíg a zeneipart leginkább a hangfelvétel-iparral azonosították, az adathordozó – a vinyl-lemez, a CD, a kazetta, a VHS, a DVD – nem számított merchandise-terméknek, hiszen ezek voltak az eladható, fő produktumok. Viszont amióta a digitális technológia átrendezte a hanganyagok terjesztését és az élőzenei szegmens került előtérbe, a fizikai adathordozók kiegészítő termékekké, ezáltal merchandise-tárgyakká váltak.

A merchandise-nak számtalan értékesítési formája alakult ki: 21. századi verziója a bundling, vagyis az árukapcsolás, ami persze már az 1970‒80-as években is jelen volt – lásd a Stern flippergyártó cég és rocksztárok (Ted Nugent, Iron Maiden, KISS, AC/DC, Beatles, Rush) együttműködését –, de igazi bevételi tényezővé az elmúlt húsz évben vált. Egy bundling során nem egyszerű merchandise-terméket vásárol a rajongó, hanem összekötik egy másik márkával a szórakoztatóipar más területéről: lehet az egy signature gitár (Tim Henson/Polyphia és az Ibanez) vagy gitár-plugin szoftver (Tim Henson/Polyphia és a Neural DSP).

Nemzetközi előzmények

A merchandise a rock and roll megjelenésekor még nem volt jelentős a zeneipari szereplők gondolkodásában, de egészen biztos, hogy már az ötvenes évek végén bukkantak fel ilyen jellegű termékek. Parker ezredes, Elvis Presley menedzsere lehetett az a kulcsfigura, aki megágyazott a szórakoztatóipari merchandise-nak azzal, hogy az ötvenes évek végén Elvist „kivonta a forgalomból”, elküldte katonának Nyugat-Németországba, majd a hatvanas években hollywoodi filmekben szerepeltette, mindezekkel mesterséges vákuumot teremtve. Az Elvis-hiányt pedig kitöltötte elvises merchandise-termékekkel, amikkel pótolta a koncertek kieső bevételeit.

A zeneipari merchandise-tevékenységet a brit Brian Epstein, a NEMS ügynökség tulajdonosa és vezetője fejlesztette tökélyre, aki a liverpooli Beatles menedzsere volt 1967-ben bekövetkezett haláláig. Amikor 1964-ben az Amerikai Egyesült Államokban is kitört a Beatle-mánia, már számos kereskedő árult különböző, a zenekarhoz kapcsolódó terméket, természetesen mindenfajta engedély nélkül. Epstein először egy Nicky Byrne nevű terjesztővel állapodott meg, de valamilyen rejtélyes okból kifolyólag 90 százalékot adott a kereskedelmi jogokból ‒ pedig már a szerződés aláírásakor egyértelmű volt, hogy ez kifejezetten rossz döntés. Pár hónappal később Epstein ügyvédje egy újabb szerződést csikart ki Byrne-ből feltornászva a kereskedelmi jogokat 49 százalékra. A Beatles-örökség igen fontos eleme ma is a merchandise, 2022 karácsonyán a legkurrensebb termék a Revolver album különleges kiadása volt háromféle kiszerelésben.

Mégsem a Beatlesre gondolunk, ha arra keressük a választ, ki volt az, aki először kimaxolta a zenei merchandise-t. A nem mellesleg magyar származású Gene Simmons a válasz, a KISS basszusgitárosa, agytrösztje, aki már a hetvenes évek közepén tudatosan, márkaként tekintett az együttesre. Kezdődött mindez a KISS-képregényekkel, a flipperautomatákkal, hogy aztán a hagyományos merchandise-termékeken túl a reggeliződobozoktól a kotonig, a sminkekig minden megjelenjen az elmúlt ötven évben a KISS kínálatában. Bár erre vonatkozó statisztikát, adatot nem találtam, de szerintem a KISS vezeti a zenekari merchandise-termékek mennyiségi listáját, hiszen fennállásuk során több mint háromezer féle (!), a zenekarra utaló terméket dobtak piacra. Simmons egyszer ironikusan megjegyezte:

„Azt gondolom, klassz dolog látni magam egy uzsonnásdobozon. Szórakoztató. Magamért csinálom. Nem kell megvenni”.

Minden idők legbizarrabb merchandise terméke is a KISS-hez fűződik, hiszen a KISS Kasket, azaz koporsó is jelen van a kínálatukban. Amikor 2004-ben lelőtték Dimebag Darrellt, a Pantera és a Damageplan gitárosát, KISS Kasketben temették el, mint ahogy évekkel később, testvérét, Vinnie Paul dobost is. A KISS volt az első olyan produkció, amely többet keresett merchandise-ból, mint bárki más, és mindezt milliós üzletággá fejlesztette.

Mindeközben Magyarországon (1964‒1989)

Miközben Nagy-Britanniában Brian Epstein kétségbeesetten, de sikerrel próbálta gatyába rázni a Beatles kereskedelmi jogait, addig Magyarországon épphogy éledezett a beatmozgalom, még középiskolások fosztogatták a nyilvános telefonfülkéket, hogy a kilopkodott mikrofonokat a házilag barkácsolt hangszereikbe szereljék. Ez a fajta lemaradás a későbbiekben részben csökkent, sőt néha sikerült látványosan előre szaladni és részsikereket is elérni (Lásd például a dorogi hanglemezgyár felépítését 1976-ban, vagy a Multimedia brit-magyar vegyesvállalat létrejötte a nyolcvanas években). Ugyanakkor maga az állami alapokon működő struktúra nem igazán változott 1989-ig.

Cuba feliratú fölsőt viselő lányok a budapesti Vörösmarty téren. Fotó: Fortepan / Semmelweis Egyetem Levéltára

A magyar zeneipari környezet sok szempontból alkalmatlan volt arra, hogy ipari mennyiségben merchandise-termékek kerüljenek a piacra. Ezt nem ösztönözte a bürokratikus környezet, nem voltak erre szakosodott marketingesek, nem volt beépítve semmilyen tervbe, nem léteztek komolyabb gyártókapacitások, és ha arra gondolunk, hogy 1981-ig a könnyűzenészeknek még dedikált szakszervezete sem működött, talán logikusabb azt mondani: egyik félnek (állam, zeneipari dolgozók, zenészek) sem jutott eszébe – vagy volt energiája – ilyesmivel foglalkozni. Mindezen túl sokszor a sajtó sem tudott mit kezdeni a popzene, mint nagybetűs ÜGY, és a gazdasági siker látszólagos ellentmondásával: egyszerre várt magyar világsztárt és sikert, máskor elüzletiesedésről beszélt.

A magyar zeneipar állami szereplői ‒ a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat, az Országos Rendezőiroda, a klubok többségét felügyelő Kommunista Ifjúsági Szövetség, illetve a különböző kiadóvállalatok ‒ szinte és kizárólag promóciós, illetve marketingcélokra használták a brandépítés eszközeit, még ha nem is kerültek a szókészletbe akkoriban ezek a kifejezések. Pedig igény biztosan lett volna idehaza is a zenekarokhoz, rendezvényekhez köthető „márkázott” vagy „feliratozott” termékekre. Ráadásul más területen készültek is ilyen termékek – természetesen nem „eladásösztönzési” céllal –, amint ezt korabeli fotók is mutatják.

KISZ által patronált eseményhez készült „feliratos” póló a hetvenes évek végéről Fotó: Fortepan / Varga János

De bármennyire is láthatunk fotókat Illés- vagy Omega-pólós fiatalokról a Fortepan oldalán, merchandise-ról mégsem beszélhetünk. Ha annak idején nagyobb számban, zenekari, kiadói kontroll alatt készültek volna hasonló magyar termékek, akkor ma kurrens árunak számítanának a különböző aukciós oldalakon. De nincsenek ilyenek. Piramis-pólót csak Révész Sándoron láthattunk, Wastaps-pólót pedig az együttes egyik tagján ‒ és sorolhatnánk a további példákat, miközben minden esetben hozzátehetnénk: a közönség nem tudott ilyen termékeket vásárolni. Ezért a kreatívabbak és ügyesebbek egy része maga gyártott ilyeneket filc-, golyóstoll, körömlakk vagy festékszóró flakon segítségével.

Az Omega-eset

Laux József, az Omega dobosa és zenekarvezetője, menedzsere volt az, aki valószínűleg először foglalkozott zenekari merchandise-zal: feltételezhetően így kerülhetett a fiatal Presser Gáborra Omega-póló 1969-ben. Mint ahogy egy 2003-as, a Gazdasági Figyelőnek adott interjúból kiderül:

„A gázsiból azonban nemcsak a felszerelés megújítására jutott, hanem egy kezdetleges merchandising finanszírozására is, igaz, ez ki is merült pólók, poszterek és színpadi dekorációk kibocsátásában.”

Presser Gábor 1969-ben, még Omega-pólóban Fotó: Fortepan / Péterffy István

Laux azonban Presserrel együtt 1971-ben távozott az Omegából, és megalapították a Locomotiv GT-t. Az emiatt átalakult Omega tagságának pedig nem volt kapacitása még ilyesmivel is foglalkozni, inkább a felszerelésüket bővítették, új műsort készítettek, új albumot vettek fel, aminek meg is lett az eredménye. Az Omega 1973-ban leszerződött a nyugatnémet Bellaphon kiadóhoz, és a megállapodás értelmében olyan zeneipari környezetbe kerültek, amilyet alkalmanként már láthattak nyugati turnéik során, de zenekarként ekkor lettek a rendszer részévé, és megkapták ugyanazokat a lehetőségeket, mint mondjuk nyugati kortársaik, a Scorpions vagy a Krokus együttes. Ennek fontos alkotóeleme volt a promóció és a marketing is. Így például Let It Rock elnevezésű nyugat-európai turné promóciójaként a zenekart olyan feliratos egyenpólókban fotózták, amiket aztán a rajongók is megvásárolhattak a turné állomásain. Valószínűleg ekkor szembesült először azzal az Omega, hogy nagy mennyiségben nemcsak zenét – azaz hanglemezt – hanem akár egyéb árucikkeket is hajlandók megvásárolni a rajongók. Ezek a turnépólók azonban nem kerültek forgalomba idehaza, hiszen a Bellaphon értékesítési lánca megállt Hegyeshalomnál.

Az Omega tagjai a Let It Rock turné hivatalos pólójában. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Mindezen túl egyéb, nem merchandise-nak minősülő szóróanyagokat is készített a Bellaphon a Let It Rock turnéhoz kapcsolódóan: matricákat, levelezőlap méretű fényképes kártyákat, amelyekre dedikálni lehetett, illetve a hátoldalukon feltüntették az egyéb kiadói újdonságokat. Természetesen ez bevált zeneipari sztenderdnek számított Nyugaton, hiszen később, 1980-ban a Warner is hasonló kártyákkal promótálta az Omega Working című albumát.

Egyébként a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat is gyártott hasonló promóciós kártyákat: az Omega Gammapolis című albumának kazettaverziójához készült kártyanaptárszerű, kivehető MHV-borító is, amelynek a hátoldalára kiválóan lehetett dedikáltatni. Benkő László többezer ilyet kapott, és amikor Balogh József Omega rajongói klubot indított Pécsen, 1979-ben, Benkő bevonta a társaságot a háttérmunkába, hogy ezeket a dedikált borítókat küldjék válaszul a beérkező levelekre.

A tizenegyedik Omega-lemezhez Gyémánt László készítette a borítót. Az ehhez kapcsolódó turnéplakát hasonló, de nem megegyező az albumfedéllel, így ennek a gyűjtői értéke évről évre egyre nagyobb. Az 1980-as Omega-turnéra Nyári István, az Arc lemezborítójának grafikusa gyártott kerek, 6-7 cm átmérőjű jelvényeket szitázott felirattal: Omega feliratosokat, illetve Mecky vagy a többi tag fejével illusztráltat. Nyári munkássága nemcsak azért jelentős. mert dolgozott a LGT-vel és a Hobo Blues Banddel is, vagy, mert ő volt az összekötő kapocs underground és a mainstream között Vető Jánossal és Méhes Zuzuval egyetemben, hanem mert arra hivatkozva, hogy művészi alkotómunkát végez, beszerezhetett egy szitázógépet, ami a sokszorosítás miatt engedélykötelesnek számított. Ezen előzmények ellenére kifejezetten érdekes, hogy – Balogh József személyes közlése szerint ‒ a klasszikus értelemben vett merchandise-termékek árusítása csak 2004-től jelent meg az Omegánál.

Valószínű, hogy az Omegáéhoz hasonló tapasztalatokat szerezhettek mindazok az együttesek, akik nyugati lemezkiadós szerződéssel turnézhattak. A magyar viszonyokra történt adaptálás azonban másoknál nem történt meg. A Neoton Família első japán turnéjából is lehetett volna meríteni, amiről Pentz Zsolt számolt be a Pick-Up magazin 1981. decemberi számában:

„A Neoton Família fellépésekként 3000 dollárt kap. 42 koncert, könnyű beszorozni ez a lemez jogdíjak nélkül kb. 4 millió forint bevételt jelent a magyar népgazdaságnak, persze devizában. Az utazási költségeket, az I. osztályú elszállásolást, a magyar tolmácsot a ROON (ez a japán koncertszervező cég, a szerző) fizeti. De negyvenkétszer teltház, biztosan nem vesztenek az ügyön. Egyébként a koncertek szünetében gyönyörűen kivitelezett színes, mélynyomású műsorfüzetet árulnak az együttes történetéről, sok fotóval, 4 dollárért, a Newton Family, illetve Samson and Delilah feliratú trikók és pulóverek még drágábbak.”

A merchandise-on túl: fotók

„Zalatnay Sarolta – írja a Magyar Ifjúság 1968 februári száma ‒ rövidebb kinn tartózkodásra visszarepült Londonba, ahol klubokban énekel és piacra kerül Nicholas című új lemeze. Ezúton kér mindenkit, aki autogramos fényképet kért tőle: legyen még egy kicsit türelemmel, december elején jön haza és akkor valamennyi »adósságát« rendezi!”

Mint ahogy korábban már utaltunk rá, jónéhányan kihasználták a nem létező piac létező réseit. Hogy ebben az időszakban a fusi és a feketegazdaság mennyire beleivódott a néplélekbe, talán még ma sem vesszük észre, hiszen annyira természetes volt munka után, mellett dolgozni. Ki pulóvereket kötött jövedelem-kiegészítésként, más Olaszországból cipőket hozott be, elrejtette a Commodore 64-eket a vámnál, és ne legyenek kétségeink, a magyar popipar színe-java is részben a szürke- és feketegazdaság révén gyarapodott. Amikor felvetődött, hogy tekintsük át, léteztek-e merchandise-termékek a Kádár-korszak zeneiparában, a Gyula vitéz télen-nyáron című 1970-es filmszatíra azon jelenetére asszociáltunk, amikor a tévésorozatra kiválasztott amatőr Prohászka Ferencből – akit Koncz Gábor alakított – hirtelen Gyula vitéz, a törökverő filmsztár lett, aki az élelmes fotóssal karöltve saját sokszorosított fotóit árulta saját zsebre a rajongóknak. Ha e film alapján az a prekoncepciónk, hogy művészekről készült, sokszorosított fotókat árultak, amelyek árából mind a fotós, mind a művész részesedett, tehát egyfajta fusi-merchandise készült, nem igazán találunk rá bizonyítékot, mivel még ezen a téren is csak a kutatás fázisában vagyunk. Ezt a kutatást pedig megnehezítheti, hogy az adatközlők jelentős része valószínűleg már nem él, vagy, ha mégis, nem biztos, hogy arról szeretne mesélni, miként fusizott művészek fotóival egy kis mellékes jövedelem érdekében.

De lehet, hogy nem is így történt. A hetvenes évek egyik legismertebb fotósa egy zenerajongó volt, a „nagy generáció” tagjainál jóval idősebb Hendrei Tibor, közismert nevén Szexapó, akiről nemcsak az Omega, hanem a Mini együttes is írt dalt. A visszaemlékezők szerint a zenészek és a lányok körében egyaránt népszerű Hendrei volt a trafikok fő fotó-beszállítója. Hogy ez a kapcsolati háló milyen régi keletű lehet, Dömötör Endre a Recorderben megjelent 2018-as cikke ad választ. E szerint Hendrei

„az ötvenes években játékkészítő kisiparosként dolgozott, majd kisüzemét elvették, gazdaságilag, egzisztenciálisan meghurcolták, aztán a későbbiekben az országot járta termékeivel és így jutott el addig, hogy nyugati magazinokból reprózzon ki sztárfotókat (eleinte főképp színészeket, később aztán zenekarokat is), amiket a szocializmus mindenféle hasznos és haszontalan dolgokat áruló trafikjaiba juttatott el. Innen már csak egy lépés, de bátor lépés volt, hogy ő maga is elkezdjen hazai zenészeket fotózni és ezeket a képeket is trafikokban és kisboltokban terjessze.”

Minderről a zenészek tudtak és hallgatólagosan jóváhagyták, hogy róluk készült képek révén Hendrei és a trafikok, kisboltok, vásározók bevételhez jussanak. Ahogy Bródy János mesélte ugyanebben a cikkben:

„Az Illésen belül voltak, akik kicsit zsörtölődtek azon, hogy a zenekarról készült képekkel keres pénzt, de én lenyugtattam a kedélyeket, mondván, hogy ez nagyon jót tesz nekünk a promócióban. És így is volt, minden korabeli zenekar sokat köszönhet neki.”

Ugyanitt Kóbor János egyenesen az új Omega (már Presser és Laux nélküli felállású) életben tartójának mondta Hendreit.

„Annak az Omega-korszaknak volt a nagyon fontos alakja, amikor az 1971-es szétválás után újrakezdtük. Nem voltunk biztosak benne, hogy érdemes-e nekünk ezt folytatni. Majdnem azt mondanám, hogy ő volt a legnagyobb támogatónk abban, hogy folytattuk: »gyerünk, csináljátok tovább!« Volt időszak, amikor az Omega hatodik tagja volt, csörgőzött a színpadon, gyakorlatilag valahol a közönség és a zenekar között élt, összekötötte a két világot. Nekünk is sokat számított az ő promóciós tevékenysége, volt egy időszak, amikor minden koncertünkön ott volt.”

Évekkel később, már a nyolcvanas években aztán lecsapott a rendőrség, házkutatást tartottak Hendreinél, lefoglalták a fotóit és a negatívjait, amelyekből mára nagyon kevés maradt fenn. Kóbor erre így emlékezett vissza:

„Ahogyan elbánt vele a rendőrség, az teljesen méltatlan volt, ő egészen biztosan nem olyan mértékben végzett profitorientált, talán nem teljesen tiszta tevékenységet, hogy ezt érdemelte volna. Még azt sem hiszem, hogy rendőrség volt ez ügyben a hunyó a nyolcvanas években, inkább – szép magyar szokás szerint – feljelenthette valaki. Talán egy együttes, akinek szúrta a szemét, hogy az ő képeikkel kereskedik.”

Szitázók, fröccsöntők

Mint láthattuk, Hendrei tevékenysége nem nevezhető merchandise-nak, inkább egy rajongó fusival összefolyó lelkesedésének. Mások teljesen más léptékben gondolkodtak és nem feltétlenül a popzene volt a legfőbb terepe, mindannak, amit előállítottak ‒ nevezzük őket inkább a popkultúra magyarosított termékeinek. Ők voltak azok a kisiparosok, akik engedélyt kaptak rá, hogy szitázhassanak, pólót vasaljanak, matricákat gyárthassanak vagy éppen fröccsöntőgépet vegyenek. És ők voltak azok, akik elárasztották az országot Winnetou-fotókkal, indiános matricákkal, Miki egeres műanyag figurákkal, Frédi-Béni virágtartókkal, ABBÁ-s, baccarás, omegás pattintós műanyag szatyrokkal, béna Rolling Stones-os pólókkal, és ha maradunk a magyar popzenénél, volt, aki Omega-övcsatot is gyártott.

Moncsicsi babák és boldog tulajdonosaik. Fotó: Fortepan / Magyar Rendőr

Ilyen például Nagy András, akinek élete tipikusan Kádár-korszakbéli. Kémikusból lett fröccsöntő kisiparos egy bizonyos Sanyi bácsi jóvoltából, aki már 1952 körül is havonta 100-120 ezer forintot osztott szét az alkalmazottjai között. Miután Nagy önállósította magát, szerzett néhány özönvíz előtti vágó- és aranyozógépet, valamint egy nagyfrekvenciás hegesztőgépet. Fényképpel díszített műbőr pénztárcákkal kezdte: Walt Disney-figurákkal, Agnetha Faltskoggal (ABBA), Moncsicsivel, Vukkal, Sandokannal. Amikor azonban a többdimenziós képeslapokról kacsingató nők fotóit kezdték nagy mennyiségben behozni Ausztriából, Olaszországból, kirobbantotta a „kacsintós pénztárca-őrületet”. Volt olyan, aki

„Olaszországba disszidált fiát ugrasztotta: menjen Hong-Kongba, és küldjön néhány kamionnyi, pénztárcába hegeszthető, kacsintós képeslapot” – írta Trencsényi Zoltán a Népszabadság 2003. január 17-i számában – „Azt mondja Nagy úr, hogy ettől a perctől kezdve elszabadult a pokol. Jöttek a forgalmazók, súlyos cekkerekben, hatalmas bőröndökben hozták a képeket. Ő meg az első gyártók egyikeként elkezdte ontani a kacsintós pénztárcákat.”

Az 1969 és 1980 közötti időszakban hivatalos merchandise-ra semmi esély nem volt, a kisipari gyártók fejében pedig valószínűleg meg sem fordult, hogy szerzői jogot sértenek, ha legyártanak százezer darab Boney M-es pattintós szatyrot. Tegyük hozzá, ez a fajta népszerűség valahol pejoratív felhanggal is bírt. Ahogy egyik adatközlőm, Szigeti Ferenc megjegyezte:

„Szatyrokon nem voltunk rajta, de nem is szerettem volna. Nem lett volna jó két kacsintós pénztárca között egy Karthago-pénztárca lenni.”

DIY

Az emberi leleményesség határtalan. Ebben az esetben is. Ha nincs vagy minimálisan van jelen a merchandise-termék, valami mással is kifejezhetjük összetartozásunkat. Így nemcsak a rajongók, de az előadók is a csináld-magad (DIY) technikákhoz fordultak. Ilyen volt az öntapadós tapétából kivágott minta, amit aztán pólóra, dzsekire, aktatáskára lehetett feltenni, aztán neolux spray-vel megfújni. De ebbe a körbe tartozott a nagyival a farmerdzsekibe hímeztetett zenekari logó, a kötött pulóverbe, sísapkába, sálba varrt előadónév, vagy a legegyszerűbb szimatszatyorra, köpenyre, farmerdzsekire rajzolt zenekar név, logó, idézet. A saját kezűleg előállítható jelvények készítésében az Ifjúsági Magazin is segített azzal, hogy a hetvenes évek végétől olyan kerek, kivágható fotókat közölt az éppen aktuális kedvencekről, amelyeket a trafikokban megvásárolható üres, kép nélküli (blank) jelvénybe bele lehetett illeszteni.

Képzeljük el, hogy már 1978-ban egy kis marketingcsapat veszi körül a Beatrice együttest, és együtt találják ki a stratégiát, amelyben a merchandise is fontos szerepet játszik. A Beatrice már akkor is jól brandingelhető lett volna, minden adott volt: a világos, jól körülhatárolt üzenet, a jól körülírható célcsoport, illetve a jól eltalált könnyen beazonosítható logó ‒ a babos kendő. De mivel ez a fajta utópisztikus állapot csak egy Philip K. Dick-novellában lehetséges, a saját merchandise-termékek gyártása és árusítása helyett a Beatrice megadta a mintát, a rajongók pedig felrajzolták a logót szimatszatyrukra, feltekerték a babos kendőt a nyakukra vagy a csuklójukra. Az egyetlen említésre méltó „fusi merch” tevékenység kimerült annyiban, hogy roadjaik, a Simon-ikrek a zenekar demókazettáit árulta koncertek után a zenekar hallgatólagos hozzájárulásával.

Hasonló csináld-magad technikával élt az egyik legtöbbet koncertező zenekar, a Karthago is:

„Lehet, hogy tévedek, de talán nekünk voltak először öntapadós matricáink. Kerek, több színben – piros, kék, sárga – készült. Nekem még megvan egy a Gibson gitáromon” – mesélte Szigeti Ferenc. „Kibocsátottunk Karthago-pénzt, az én karikatúrámmal megnyomva, középen hangjegyekkel, illetve egy Czverencz Ákos nevű srác gyártott Karthago-jelvényeket is.”

Czverencz a Griff zenekart menedzselte a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján meglehetősen nagy sajtóbotrányok közepette, tíz évvel korábban pedig azzal került a sajtóba, hogy az Edda Művek és a V’Moto-Rock koncertszervezőjeként naponta máshogy számolta, egy aztán meg nem valósult, a Ganz-Mávag Művelődési Központban (szervező: Nagy Gyula) tartandó koncert költségeit.

Beatrice-rajongó babos kendővel. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Nyugatról érkező merchandise

A merchandise minták adottak voltak, láthatók voltak fotókon, filmekben, és aki nyugaton járt vagy valamelyik kint élő rokona hazahozott több szatyornyi ruhát, nagy eséllyel találhatott hivatalos vagy nem hivatalos merchandise-termékeket. Már Frenreisz Károly The Doors- és The Police-pólója is utalás volt az Új-Skorpió munkáit megihlető előzményekre. Zenekaros pólókon leginkább a nyolcvanas évek punk-, újhullámos és metalzenekarai jelentek meg először tömegesen, majd beszűrődtek a popkultúra mainstream ágához tartozó termékek is a márkás tömegáruk mellé a magyar butikokba. A Frankie Goes To Hollywood FRANKIE SAYS RELAX pólója kifejezetten kurrens terméknek számított akkoriban.

Egy házaspár 1984-ben Nyugat-Berlinben járt, ami akkoriban már nem volt olyan nagy szó, mintha tizenöt évvel korábban történt volna. Ez a házaspár úgy döntött, hogy a kint látottak hatására butikot nyit Budapesten. Ebben az időben már Dunát lehetett rekeszteni a butikokkal, a Lenin körúttól a Felszab térig, Debrecentől Pécsig mindenhol nyíltak ilyenek. Ez a házaspár azonban úgy gondolta, nem márkás mainstream terméket fog árulni, hanem a punk, a new wave és a heavy metal szubkultúrákat célozza meg. Meg is találták a piaci rést, hiszen Közép-Kelet-Európában nem működött hasonló bolt, így nemcsak az ország minden pontjáról, hanem Lengyelországtól Szlovéniáig érkeztek a vásárlók a Hunky Punkynak elnevezett helyre.

A termékválaszték igen szélesnek számított: divatkellékek, kiegészítők, csuklószorítók, felvarrók, csíkos-, párduc- és zebramintás nadrágok, PVC-dzsekik, jelvények, zenekari pólók – ezeket mind lehetett kapni a Hunky Punkyban. Sőt, egy időben kazettákat is árultak, bár ezért megbüntették őket, hiszen hanghordozók árusítására eredetileg nem kaptak engedélyt. Az áruk minősége változó volt, jellemzően magyar kisiparosok voltak a beszállítóik. A Hunky Punky mint jelenség hamar feltűnő lett, Bencsik András is írt a Nagydiófa utcai helyről egy mini publicisztikát 1987-ben a Népszabadságba, miközben az élelmes vállalkozók is gyorsan reagáltak, hiszen nem sokkal később megnyílt a hasonló profillal bíró Junior, majd az akkoriban szárnyaikat bontogató maszek lemezboltok kínálatában is megjelentek a magyar gyártású zenekari póló-hamisítványok. A Hunky Punky még a kétezres évek elején is üzemelt, bár a név hamar a rendszerváltás környéki nyelvőrök áldozatául esett: az angolos hangzású nevet lecserélték a magyaros hangzású Hurrikanra.

A Nagydiófa utcai Hunky-Punky 1987-ben Forrás: A szerző gyűjteménye.

Csak a felszínt kapargatjuk

A rendszerváltást megelőzően a magyar popipar nem igazán foglalkozott a merchandise-zal. Fel sem merült, hogy hivatalos formában – állami hivatalok jóváhagyásával vagy segítségével – elárasszák a piacot ilyen termékekkel, és hasznot termeljenek a hangfelvételeken és a fellépéseken túl. Mivel ezzel kapcsolatban még nem készült alapos mélyfúrás, ez az írás is részben csak a felszínt kapargatja. Nem született még átfogó kutatás azokról a fotósokról, akik a dedikálható sztárfotókat készítették. Nem készültek háttérinterjúk azokkal a muzsikusokkal, akik külföldi lemezszerződéssel rendelkeztek (Neoton, LGT, Skorpio, Hungaria). Nem készültek a témára fókuszáló háttérinterjúk egykori grafikusokkal és kisiparosokkal. Nem látható még, hogy a rendszerváltás környékén, a magánvállalkozások megerősödésével a merch-csel kapcsolatos hozzáállás miként változott, és hogyan hatott a kilencvenes évek zeneipari vállalkozóira.

Szerző: Bihari Balázs

Nyitókép: Szitázott pólók 1975-ben, Balatonfüreden. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.