„A Spions olyan művészekből áll, akik a rock and rollt nem kedvtelésből csinálják, hanem kényszerből. Nem show-business számukra, hanem kiképzés. A Spions nem sztárokból áll, hanem katonákból. Nem látványosságban utaznak, hanem cselekvésben. Nem individualisták, hanem aktuálisak. Nem a rock and roll a médiumuk, hanem ők a rock and roll médiumai. Készen állnak egy olyan üzenet közvetítésére, amelyet gyűlölnek. A divat fontosabb számukra az etikánál. Kizárólag a rock and roll törvényeit veszik figyelembe; ezek a törvények kizárólag formaiak. Ezek a törvények, mint minden esztétikai kód, a vízió törvényei.” – kezdődik Molnár Gergely Spions-kiáltványa.

 
Zalatnay Sarolta második, Zalatnay című albuma talán az egyik legkülönlegesebb korong a magyar könnyűzene történetében. A lemezen közreműködő zenészek között (egy kivétellel) megtalálhatjuk azokat is, akik előidézték az 1971 tavaszán robbanó „beatkáoszt”... A lemez tulajdonképpen egy „kézzel fogható és füllel hallható” átmenet a Metro és a felvételek napjaiban már alakulófélben lévő Locomotiv GT együttesek között.

A 2020-as évet szerintem sokan szeretnénk meg nem történtté tenni. Ha volt a járványnak, a távolságtartásnak, a kényszerű leállásnak bármi pozitívuma, akkor ezek között talán a Presser könyvét említhetnénk első helyen.

Édesapámmal egy üveg bor társaságában ültünk a teraszon, miközben retro-dalokat harsogott a rádió. Fiatal korom ellenére magam is rengeteg ilyen zenét hallgatok. Ezeken nőttem fel apa mellett. Pár évvel ezelőtt még a hosszú haja is megvolt. Rápillantottam. Ritmusra kocogtatta a pohár oldalát.

Beat ünnep. Ez a címe Kőbányai János a Műcsarnokban – sajnos, csak virtuálisan – látogatható fotókiállításának. Az 1977 és 1987 között készült koncertképekből a szerző és a kiállítóhely hozzájárulásával most megmutatunk Nektek néhányat. A tárlat apropóján egy beszélgetésre is hívtuk az íróként, szociográfusként és könyvkiadóként is tevékeny szerzőt, akit a Beat rádió stúdiójában a csöves jelenségről, a margóra szorult nemzedékről és a rockzene meg a filozófia összeférhetőségéről is kérdezünk. A képzeletbeli utazás egy kalocsai gimnázium folyosóján indul, hogy a Metro Klubból és a János által „magyar Woodstocknak” nevezett tabáni május elsejei bulikból elkalandozzunk Los Angelesbe, ismét csak Kalocsán, a laktanyai körletben megdördüljön a Doors, eljussunk aztán Észak-Afrikába, és megismerjük az egyáltalán nem haszontalan Fölöspéldányokat is. Sőt, végül kiderül az is, hogy sikerült Jánosnak kölcsönfilmmel lencsevégre kapnia egy párizsi kocsmában Jean-Paul Sartre-ot és Simone de Beauvoir-t. Fotógaléria és podcast-beszélgetés a Beat ünnepről.

John Lennon negyven éve, negyven évesen esett áldozatául egy beteges gyilkosnak. Idén december 8-án egy újabb kerek, szomorú évfordulóhoz érkeztünk tehát, de még ennyi év után is megdöbbenve, értetlenül állunk a száraz tények előtt, melyek azóta közismertek.

Most, mikor már komoly elvonási tüneteim jelentkeztek a koncertek elmaradása miatt, a koncertfelvételek hallgatása (néha inkább bömböltetése) közben egyre gyakrabban jut eszembe életem első igazi bulija, amely teljesen átszabta akkori énemet. Ez volt számomra A Koncert.

Azt mondta rossznak lenni jó, a jó pedig unalmas, szóval fülig belezúgtam. Két újjal tudott fütyülni, a nyelvével elérte a könyökét, kívülről tudta az összes Beatles számot és az Angie szövegét. Általában az apja ingét és a nagyapja zakóját hordta, és olyan szűk nadrágot, hogy a bokáját be kellett szappanozni mielőtt felhúzta. Nem törődött a konvenciókkal, ott csókolóztunk, ahol ránk jött. Liftajtó előtt, iskolai folyosó ablakmélyedésében, ha pedig az ügyeletes tanár fenyegetett, ott volt a kémiaszertár. Ott lettem férfi, tizenöt pipetta, két lombik és három kémcső a tanú rá.

A nyolcvanas évek elején punk zenekarként színre lépő Neurotic (Tagok: Aradi Gábor, Lányi Tamás, Pajor Tamás, Solymár Árpád) volt az újhullám talán egyetlen együttese, amely a végső határokig vitte az önpusztító rock and roll életformát. A formáció frontembere, Pajor Tamás egymaga testesítette meg a lázadás és tagadás szellemét. „Az új hullám jelent és múltat felölelő, felfokozott rock and roll, amely a lírát és az erőszakot is magába építi… A rock a legprogresszívebb művészeti forma, és úgy gondolom, hogy nincs aktuálisabb zenei nyelv nála. Mi megtanultunk ezen a nyelven beszélni, és élni fogunk vele” – nyilatkozta az énekes Szőnyei Tamásnak az 1981-es Rock Évkönyvben. És bár egy ideig így is történt, a damaszkuszi úton véget ért a brék.

1969-ben történt. 14 éves voltam akkor, még csak nyolcadikos, és nem messze laktunk a Fehérvári úti Fővárosi Művelődési Háztól, Budán. Titokban jegyet vettem egy Illés-koncertre, amit csak aznap este jelentettem be szegény apámnak, amikor már indulni kellett volna a bulira. Arra játszottam, ha kész tények elé állítom, akkor talán elenged.