Varga József az Újvidéki Rádió tudósítójaként számos interjút készített a korszak legismertebb előadóival a hatvanas és a hetvenes években, de a magyarországi zenekarok Vajdaságba hívásában is aktív szerepet játszott, emellett jól ismeri a temerini és az egész jugoszláv rockmezőnyt. Felidéztük vele az Aranymikrofon tehetségkutatókat, az EDDA-feliratokkal telefirkált házfalakat, szó esett telt házas bulikról, de a lakodalmas rock geneziséről és a 3+2 együttes fergeteges sikeréről is.

A hetvenes évek Jugoszláviája a keleti és a nyugati világrend között volt félúton. Hozzánk képest – földrajzi iránytól függetlenül – mindenképpen „nyugatabbra”. Mennyire volt fullasztó megélni azt a rendszert, és milyen volt magyarnak lenni a hetvenes évek Vajdaságában?

Számomra nem volt olyan fullasztó. A Népegyetemen és a Temerini Rádióban dolgoztam, így szinte nap mint nap kirakatban voltunk. Persze nem mondhatom, hogy egyes túlbuzgó alsóbb beosztású káderek részéről ne történtek volna visszaélések, de ezekből nem volt azért olyan sok. De hangsúlyozom, ez csak a velem megesett dolgokra vonatkozik, illetve azokra, amiket a közvetlen közelemben élőktől tudok.

A korszak vajdasági magyar nyelvű könnyűzenei cikkei sokkal valóságosabbnak hatnak, mint a magyarországi popsajtó írásai. Ti olvastátok a magyarországi poplapokat?

Sajnos, nemigen volt rá alkalmunk. Az újvidéki Forum Kiadó félt, hogy a nyakán maradnak az inkább a fiatalok részére készült újságok, ezért nagyon kis számban merte csak behozni azokat. Mindezek ellenére valamennyire mégis sikerült kapcsolatot tartani a magyar kultúrával, így a pop-rock- és beatzenével is. Ebben bizonyára közrejátszott az is, hogy a Magnósok, figyelem! vagy a Csak fiataloknak című rádióműsorokat, illetve más magyar zenés adásokat örömmel hallgatott a vajdasági magyar fiatalság. A nagy nyugati bandák és a magyar zenei élet legagilisebb kísérője a Képes Ifjúság volt, de a Magyar Szóban Tarka Világ címmel megjelenő heti rádió és tévéműsoros melléklete sem maradt le ezen a téren. Az Újvidéki Rádió Szkopál Béla által készített és sugárzott Futótüze nemcsak Vajdaságban, de a határainkon túl is óriási hallgatótábort mondhatott magáénak. Nem dicsekvésként, de nem egy alkalommal én is jelentettem meg ilyen tematikájú írást, interjúkat, beszélgetéseket a Tarka Világban és a Temerini Rádió hullámhosszán.

Ez utóbbi mióta működött?

A már 1944 óta működő, állami tulajdonú Újvidéki Rádió mellett a hatvanas évek második felében és a hetvenes években alakultak meg a jobbára két nyelven ‒ a szerb mellett magyarul, románul, szlovákul, ruszin vagy roma nyelven ‒ műsort sugárzó helyi rádióállomások. A temerini mellett az adai, a topolyai, a zombori, a szabadkai, a zrenyanini rádiók, hogy csak a legmarkánsabbakat említsem. A magyar nyelven is sugárzó állomások szerkesztői igyekeztek minél több hallgatót a hullámhosszukra csalogatni, ezért tanácsos volt minél gazdagabb és aktuálisabb zenei repertoárt biztosítani.

Varga József Bodrogi Gyula színművészt konferálja fel Temerinben. Forrás: Varga József archívuma

Hogyan gazdagíthatta akkoriban a zenei repertoárját egy rádiós szerkesztő?

A világháló akkor még nem volt elérhető, ezért sokféleképpen próbálkoztunk. A Temerini Rádiónak az általam és a Népegyetem által a hatvanas években a lemezgyárral kiépített kapcsolatnak köszönhetően előnye volt, úgyhogy mi rendelkeztünk a leggazdagabb magyar népzenei, klasszikus, valamint pop- és rockzenei anyaggal. A repertoár bővítése a gyakorlatban úgy működött, hogy elutaztam Pestre, ahol elkészítettem jónéhány interjút és ötven-hatvan ajándékba kapott lemezt hoztam magammal haza. Természetesen igyekeztünk rászolgálni a bizalomra, úgyhogy nemcsak rádiós vonalon, hanem az írott médiában is népszerűsítettük a magyar zenei életet.

Ide tartozik a következő történet is. Az egyik szkopjei kaszárnyában szolgáló katonaként 1968‒69 körül az én feladatom volt a laktanya faliújságjának szerkesztése, és a kaszárnyai rádió munkájába is besegítettem. Sikerült elértem, hogy magyar lemezeket vásároljak a laktanya lemeztára számára: egyhetes eltávozást kaptam, hogy Magyarországra utazzak, és ott szórakoztató zenei anyagot szerezzek be. Mivel szép számban voltunk magyar sorkatonák Szkopjéban, leírhatatlan volt az öröm, amikor a macedón főváros laktanyájában együtt hallgattuk a magyar zenekarok, énekesek, a táncdalfesztiválok sztárjainak dalait.

Varga József Kovács Katival készít interjút Temerinben. Forrás: Varga József archívuma.

Hogy lettél újságíró?

1959-ben az újvidéki gimnázium első osztályába jártam, amikor – a téli szünidőben – a temerini általános iskolámról alkalomszerű írást állítottam össze. Két helyre is elküldtem: az újvidéki Jó Pajtás gyermeklapnak és az Újvidéki Rádió gyermekműsorának. A Jó Pajtás a legközelebbi számában le is hozta az írásomat, a rádióban pedig majdnem teljes egészében, nagyon kevés javítással olvasták be. E két publikáció sikerén felbátorodva bementem a rádióba, megkerestem Papp Imre bácsit – ő volt a szerkesztő –, hogy én vagyok az a temerini Varga József, aki a téli szünidőről küldte a tudósítást. Egyből hangpróbát készítettek velem a Gyermekrádió számára.

A sikeres hangpróba után egy ideig a Gyermekrádió szerkesztőségének csapatát erősítettem bemondóként és riporterként. Közben besegítettem a gimnáziumban két nyelven megjelenő iskolai lap szerkesztésébe is, néhány év múlva pedig az Ifjúsági rádió bemondója és riportere lettem. Ez a munka afféle szakmai tanulóévnek számított. Anyagi vonzata ugyan nem volt, de felejthetetlen közös nyári táborozásokat kaptunk érte cserébe. Fiatalként rádiós külmunkatársnak lenni sokat jelentett, nagy megtiszteltetés volt elvégezni Imre bácsi „iskoláját”.

Mivel az Ifjúsági rádió műsora igen hallgatottnak számított a fiatalok körében, népszerű tehetségkutató versenyeket is szerveztünk. Ilyen volt a Papp Imre által 1962-ben megálmodott Aranymikrofon tehetségkutató verseny is, melyben fiatal magyar riporterek, műsorvezetők, szavalók, hangszerszólisták, zenekarok, nóta- és népdalénekesek és táncdalénekesek mérték össze a tudásukat. Az Ifjúsági rádióban szerzett újságírói tapasztalatokat aztán az 1971-ben megalakult Temerini Rádiónál újságíró-bemondó-szerkesztőként több évtizeden keresztül volt alkalmam felhasználni és kamatoztatni.

Milyen volt a jugoszláviai magyar popzenei élet?

Nem hinném, hogy a Vajdaságban élő magyarok lemaradtak volna az anyaországiaktól: ugyanúgy szerették a zenét, és nemcsak hallgatni, hanem előadni, csinálni is. A falvakban és a kisvárosokban szinte rendszeresen működtek a környék zeneiskoláinak kihelyezett tagozatai. A legnépszerűbb a harmonika, a zongora, a hegedű, a tambura, a fúvós hangszerek voltak, később pedig természetesen a gitár. Persze nem mindenki fejezte be még az alsófokú képzést sem, de valamennyire ők is megtanultak zenélni. A többség viszont kijárta a stúdiumot, sőt, azoknak a száma sem elhanyagolható, akik a zenei középiskolát is elvégezték, nem egy közülük hivatásos zenészként tevékenykedett ‒ volt idő, amikor az Újvidéki Rádió nagyzenekarában három-négy temerini magyar zenész játszott.

Nem állítom biztonsággal, de hiszem, hogy a temerini Speditőrök együttes sorsa, története abban az időben vajdasági viszonylatban nem volt egyedi. Sőt a Hajdúk János által 1969-ben alapított, szintén temerini Fortunáé sem. A Fortuna valamennyi tagja alapos, komoly zenei tudással rendelkezett és valamivel szolidabb zenei repertoárral és színpadi megjelenéssel szerezték meg a közönség szimpátiáját. 1970-ben ők kapták az Újvidéki Rádió Aranymikrofonját is, úgyhogy az év novemberében a Fortuna pezsgőt előállító Budafoki Pincegazdaság meghívására öt napon át voltak az üzem vendégei, közben az ismeretségemnek köszönhetően az E-épületben az Omega együttes, a Máté klubban pedig Máté Péter és a Főnix együttes vendégeként sikerült fellépniük.

De a már említett két zenekar előtt is voltak népszerű és jó együttesek Temerinben. A hatvanas évek legnépszerűbb zenekarának a Temerini Tizesbanda tamburazenekar számított. A következő években az alapítók lassan kiöregedtek, helyettük fiatalabbak szálltak be, de nemcsak a tagok és a hangszerek változtak, hanem a repertoár, a stílus is, és átalakultak szórakoztató együttessé: Vecsera István, Csorba Pál, valamint Verebélyi Ferenc-Gibe volt akkor aktív a bandában. Amikor 1991. július 20-án, Temerin fogadalmi ünnepének, Szent Illés-napjának a háború utáni első nyílt köztéri megünneplése alkalmából a temerini futballpályán Hajdúk Jánossal megszerveztük az Újra együtt – nosztalgikus koncertet ‒ amit 1992-ben is megtartottunk ‒, akkor tapasztaltam, hogy az ANT, a TL2, a TrilS, a Yetti és a Fortuna-Contem tizenöt-húsz éves kihagyás után is nagyon jók, nem beszélve a már említett Speditőrök együttesről, amelyik huszonhárom éves kihagyás után is lázba hozta a közönséget.

Aztán az 1980-as évek derekán a temerini 3+2 együttesnek, Bugyi Zoltánéknak köszönhetően megszületett a még napjainkban is népszerű lakodalmas rock. Ami egyébként óriási bumm volt nemcsak a vajdasági, hanem még a magyarországi zenei életben is. Nem dicsekvésként, csupán tényként mondom, hogy a 3+2 együttes zenéjének népszerűsítésében és első lemezük, a Halvány őszi rózsa 1986 márciusi megjelentetésében producer-gyártásvezetőként aktívan részt vettem én is. Sőt, az első önálló koncerteket is én szerveztem le.

Az 1986-os évben Jugoszláviában megjelent lemezek közül a Halvány őszi rózsa kelt el a legnagyobb példányszámban: másfél millióan vásárolták meg, úgyhogy nemcsak ezüst-, arany-, gyémánt- és platinalemez lett, hanem a legnagyobb számban eladott lemez után járó szobrocskát, az Aranymadarat is megkapta a zenekar. Csodálatos, felejthetetlen érzés volt, amikor a belgrádi gálaműsoron a legismertebb és legnépszerűbb énekesek és együttesek előtt bejelentették, hogy a legnagyobb példányszámban eladott lemez a temerini 3+2 együttes magyar nyelvű zenei anyaga.

Ennek a hozadéka az is, hogy a 3+2 együttes által meghonosított lakodalmas rock stílusban nemcsak Magyarországon, hanem Vajdaságban is szép számmal alakultak zenekarok: a Szivárvány, az Echo, a II. Félidő, a Sógor, az Eridanus, az Inci és a Non-Stop. De ebben az időszakban alakult meg a „legkomolyabb” vajdasági magyar rockzenekar, a Zsíroskenyér is.

Temerinben részt vettél magyarországi zenekarok koncertjeinek szervezésében is. Hogyan és kiket sikerült meghívnod?

A leszerelésem után, 1969-ben a temerini Népegyetem művelődési és kultúrfelelőse lettem. Az én feladatom volt a művelődési élet, a színházi előadások, a zenei hangversenyek, illetve irodalmi estek, szemlék megszervezése, a képzőművészeti tárlatok, majd a rendezvények elő- és utómunkáinak biztosítása.

A 723 ülőhellyel rendelkező színház-moziterem legtöbbször megtelt, nem egy alkalommal annyira, hogy a pótszékek sem voltak elegendők, úgyhogy páran állva nézték végig a műsort. És volt mit nézniük, hiszen mások mellett Ambrus Kyri, Bakacsi Béla, Balázs János, Csala Zsuzsa, Gobbi Hilda, Havasy Viktor, Hollós Ilona, Honthy Hanna, Kazal László, Kibédi Ervin, Koncz Zsuzsa, Kovács Apollónia, Latabár Kálmán, Majláth Jenő, Mary Zsuzsa, Poór Péter, Rátonyi Róbert és Hajnalka, Varga D. József, Vámosi János és Záray Márta, a KISZ Központi népi együttese és a Rajkó zenekar, a Déryné Színház és a szegedi EDOSZ együttese is fellépett Temetinben.

A magyarországi népi- és szórakoztató zenekarok, nóta- és táncdalénekesek temerini fellépéseire persze az én koncertszervezői tevékenységemet megelőzően, 1970 előtt is sor került, nem is olyan ritkán. Ezeket a fellépéseket az újvidéki művelődési központ szervezte, ha jól emlékszem Pastyik Klári néni, aki mindig nagy szeretettel kínálta fel az általuk vajdasági körútra „hozott” művészeket, zenekarokat a temerini Népegyetem elődjének, a Kultur Propaganda Központnak. Az efféle művelődési, szórakoztató rendezvények – a magyar terminológia szerint haknik – szervezésére a hatvanas évek derekán nyílt először lehetőség. Az ide utazó csoportok általában két-három húzónévből, egy-két kezdő énekesből, egy humorban is utazó műsorvezetőből és a három-négy tagú kísérőzenekarból álltak. Az ittenieknek legalább két-három napi fellépést kellett biztosítaniuk, hogy kifizetődő legyen az előadók útja, de volt, hogy sikerült egy-egy délutáni előadást is szervezni.

Hogy kerültél közelebb a magyarországi könnyűzenéhez?

1966-ban, az Újvidéki Rádió ifjúsági műsorának fiatal újságírójaként a Táncdalfesztivál után Budapesten megismerkedtem Koncz Zsuzsával, és a vele készült beszélgetésből a Képes Ifjúságban megjelent egy egyoldalas interjú. Úgy tudom, hogy a művésznőről jugoszláviai magyar újságban ez volt az első nagyobb horderejű írás.

Koncz Zsuzsa az 1969-es táncdalfesztiválon. Fotó: Fortepan / FŐFOTÓ

Nos, ennek az újságcikknek köszönhetően a magyar könnyűzenei élet szereplői és szervezői is megismertek. Készítettem is interjúkat, riportokat az előadók mellett a szervezőkkel is, továbbá a Lemezgyár, az Országos Rendező Iroda és az Interkoncert vezetőivel. Kölcsönös tiszteleten alapuló igazi barátságok születtek, ami aztán a későbbiek során hozzájárult ahhoz, hogy a legismertebb előadók, zenekarok temerini, néhány alkalommal pedig egész vajdasági hangversenykörútját megszervezhettem a Népegyetemen keresztül.

Egyébként az első általam is szervezett koncerten, 1969-ben Dobos Attila, Madarász Kati, Mary Zsuzsi, Monyók Ildikó és Poór Péter mutatkozott be Temerinben, ezt követte a Pannónia együttes koncertje, hogy aztán 1970. május 24-én óriási érdeklődés mellett első ízben tartott koncertet Temerinben az Omega, amelyet másik két fellépés is követett 1973-ban, illetve 1975-ben.

Az Omega együttes Temerinben. Forrás: A Rockmúzeum archívuma.

1971-ben Temerinben koncertezett a Metro Zoránnal, Zalatnay Sarolta az M7 zenekarral és Dévényi Tiborral, az Atlantis, a Generál együttes és a Mikrolied vokál is. Az ezt követő időszakban pedig sor került Aradszky László, Dékány Sarolta, a Dolly Roll, Kabos László, a Kaláka. Korda György, Koós János, Sebestyén Márta és a Muzsikás együttes temerini bemutatkozására is. 1974. március 24-én a Locomotiv GT adott koncertet Temerinben. Nálunk szálltak meg, innen utaztak át koncertezni Óbecsére és Újvidékre is.

Mennyire volt „rázós” magyarországi zenekart Temerinbe hívni akkoriban?

Nem emlékszem, hogy bármelyik magyarországi zenekar meghívása „rázós” lett volna. A minket érdeklő előadó beleegyezése után az ORI, illetve az Interkoncert megkeresése következett, majd a megegyezés. Nem egy alkalommal a magyar szervezők jelezték, hogy ez és ez a zenekar vagy énekes vajdasági fellépésre jön és kérdezték, hogy érdekeltek vagyunk-e a felléptetésében, ilyen és ilyen anyagi feltételek mellett. Általában meg tudtunk egyezni. Ami pedig az itthoni „rázósságot” illeti, hivatalos oldalról soha senki nem szólt bele, hogy kiknek szervezzünk koncertet. Az se volt gond, hogy az EDDA sportcsarnokbeli koncertje után sem a csarnok, sem a közeli épületek, házak falai nem maradtak EDDA-felirat nélkül.

Pataky Attila temerini rajongói körében. Forrás: Varga József archívuma

Magyarországon akkoriban több szintes engedélyeztetési folyamat előzött meg egy-egy fellépést. Milyen volt a jugoszláv bürokrácia a koncertélet körül?

Esetünkben a jugoszláv bürokrácia soha nem támasztott semmilyen korlátot. Egyetlen alkalommal sem volt gond magyarországi énekes vagy zenekar általunk szervezett fellépésével kapcsolatban. A mi feladatunk az volt ‒ ami természetesen logikus is ‒, hogy mindig bejelentsük a rendezvényeket.

A jugoszláv rádió vagy televízió készített-e hang-, esetleg mozgóképfelvételeket magyarországi zenekarok jugoszláviai fellépéseiről?

Azt történetesen tudom, hogy az Omega 1970-es vajdasági turnéja után Zágrábba utaztak, hogy fellépjenek a televízió műsorában. Hogy az Újvidéki Rádióban készültek-e felvételek, arról nincs tudomásom, ellenben azt tudom, hogy néhány Temerinben megtartott, nagyobb könnyűzenei, vagy magyar nóta koncertre úgy került sor, hogy két-három magyarországi és két-három újvidéki rádiós táncdal- vagy nótaénekest az újvidéki rádió kiszenekara, illetve népi zenekara kísért.

Milyen volt a hetvenes években a jugoszláv popzenei élet?

Nálunk, a „Nagy Jugoszláviában”, Magyarországhoz hasonlóan, a hatvanas-hetvenes években alakultak meg az első pop- és rockbandák. Ennek az odaát hippi-korszaknak nevezett időszaknak a legjelentősebb bandái az 1966-ban alakult horvát Grupa 220, a belgrádi Indexi, illetve 1968-ban alakult szarajevói Ambasadori együttes voltak. Utóbbiban Zdravko Čolić énekelt, aki később a Kovács Kornél által megalakított Korni grupa énekese is volt, hogy aztán szólistaként, énekesként a legnépszerűbb jugoszláv popcsillag legyen. Ezt követően aztán sorra alakultak a legnagyobb rockbandák: a JU Grupa 1970, Smak és Tajm 1971-ben Bijelo dugme (Željko Bebek énekessel) és a Teška industrija 1974-ban, a Buldožer és Parni valjak 1975-ben, Leb i sol 1976-ban, a Galija, a Divlje jagode, az Atomsko sklonište és a Vatreni poljubac 1977-ben, majd a Griva, a Zabranjeno pušenje, a Van Gogh, a Riblja čorba, a Crvene jabuke, az Azra, a Lutajuća srca, a Srebrna krila, a Lepa Brena és a Slatki greh… Nem egy együttes tagjai kerültek ki a volt Jugoszláv Hadsereg tisztjeinek a gyermekeiből, ahogy a Bijelo Dugméből ismert Goran Bregović is.

Természetesen nálunk is voltak népszerű szerb táncdal-popénekesek, köztük Lola Novaković, Đorde Marjanović, Dušan Jakšić, Miki Jevremović, Dragan Stojnić, Gabi Novak, és Ljiljana Petrović, a pop-rock énekesek közül pedig mindenképpen említést érdemel Zdravko Čolić mellett Josipa Lisac, Tereza Kesovija, Oliver Dragoljević, Mišo Kovač, Krunoslav Kićo Slabinac, Boba Stefanović és Dado Topić.

A jugoszláv pódiumokon is elismerést vívtak ki azok az énekes-zeneszerzők, akiknek olykor a költészettel vetekedtek a dalszövegei. Elsőként a horvát Arsen Dedićet említeném, aki a hatvanas években indította karrierjét, de ide tartozott az 1953-ban született és a közelmúltban elhunyt újvidéki Đorđe Balašević, az újvidéki Žetva és a Rani mraz együttes énekese is. Rajtuk kívül Jadranka Stojaković, Marko Brecelj és Miladin Šobić sorolható még ebbe a csoportba.

Fontosnak tartom, hogy az Újvidéki Rádió magyar énekesei is részt vállaltak mind a magyar, mind pedig a jugoszláv pop-rockzene népszerűsítésében. Hogy néhányukat megemlítsem: Boross István, Boross Mirjana, ifj. Boross István, Gubik Mira, Hertyán Aranka, Berki Klára, Biszák Júlia, Lévai Ferenc, Smit István, akik az Újvidéki Rádió stúdiójában élőszeretettel énekeltek fel népszerű magyar slágereket, táncdalokat, illetve szerb nyelvű pop-rock számokat magyar szöveggel. Azokon az esteken, amelyeken budapesti és vajdasági énekesek léptek fel, jobbára Bogdan Dimitrijević zenekara kíséretében, elő is adták ezeket, nem beszélve arról, hogy a rádió zenés műsoraiban is számtalanszor lehetett hallani az említett dalokat.

Szerző: Bálint Csaba

Nyitókép: Varga József archívuma

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.