Valamikor a hetvenes évek végén történt…

Egy évadzáró Piramis-koncert után a haverommal araszolgattunk a tömegben az Ifipark lépcsőin. Egyszer csak ismerős hangra lettem figyelmes. „Szia, Galgó!” – köszönt rám valaki. Megfordultam, és örömmel láttam meg egy fiatal srácot, akit nyáron ismertem meg a Balcsin, amikor egy kiadós zápor elől ismeretlenül bekéredzkedett a sátrunkba. Mivel eleve heten aludtunk a négyszemélyes sátorban, plusz egy fő nagyjából már mindegy volt, így betessékeltük. Jót dumáltunk, iszogattunk, reggel aztán továbbállt új cimboránk, többé nem is találkoztunk. Különösen örültem, hogy most viszontlátom. A tömegben nem sikerült közelebb kerülnünk egymáshoz, így háttal haladva folytattuk az emlékek felidézését, amikor is a srác mögött feltűnt egy széles mosolyú szőke lány. Nem volt nehéz észrevenni, hogy rám mosolyog, ezért megszólítottam:

– Szia, szöszi, ismerjük egymást valahonnan?

– Igen, az 56-os villamosról – válaszolta.

– Csak nem arra laksz? – firtattam tovább.

– Nem, oda jártam suliba. A Budapest Szálló mögé, ahol dolgozol. Most érettségiztem – mondta, és csak mosolygott.

– Akkor már nem is találkozunk többet? – érdeklődtem, és akkor hangzott el a lánytól az ominózus mondat.

– Dehogynem, holnapután reggel 8-kor találkozunk a szokott helyen, az óra alatt.

A Budai Ifjúsági Park történetéhez a kemény rock tomboló sikere is hozzátartozik. A hetvenes évek második felében a Parkban is fellépő bandák kedvéért országjárásra indult a tizenévesek hada. Elég volt, ha szárnyra kelt a hír: a közönség kedvenc zenekara fellép a közelben, és máris tömegek csápoltak a fröccsgőzös művházakban, hónaljszagú KISZ-kócerájokban. Az Ifipark történetének abszolút nézőcsúcsát a Piramis érte el. Egyik fellépésük alkalmával tízezren tolongtak a Parkban. Ez jócskán elérte az intézmény befogadóképességének felső határát, de szerencsére akkor (még) nem történt baleset. A rajongótábor azonban nem csak „szakadtakból” állt, hiszen a „Piramis-jelenség” a periférián élő fiatalokon túl a tinédzserek jó részét is magával ragadta.

Különös története van az Ifiparkban rendezett 1978. december 23-ai karácsonyi koncertnek. A Park – szabadtérről lévén szó – jellemzően április 30-ától szeptember végéig tartott nyitva, abban az évben azonban nagyon hűvös és csapadékos volt a nyár. Azt találták ki a korabeli promóterek, hogy a Piramis karácsonyi koncertjével pótolják a bevételkiesést, ellenkező esetben számot kellett volna adniuk az alacsony nézőszámokról. A nagy raport elmaradt, mert a Piramis hozta a formáját, és a hivatalos adatok szerint 7773 fizető látogatót csábítottak be a Parkba a szenteste előtti estén.

Dám László riporter és Demjén Ferenc

Demjén Ferenc több okból is a magyar könnyűzene megkerülhetetlen alakja. Már a műfaj születésénél jelen volt, népszerűségét pedig a kezdetektől napjainkig sikerült megőriznie. Nem csupán zenészként, hanem szövegíróként és dalszerzőként is ismert és elismert. Pályájának ötven éve alatt játszott underground rock and roll zenekarban, vendéglátóhelyeken, szupergruppban, tánczenekarban, és a szólókarrierje is a legjelentősebbek közé tartozik, vagyis a könnyűzene gyakorlatilag összes, Magyarországon ismert szintjén zenélt, ráadásul mindenütt hiteles tudott lenni.

Demjén Rózsi sohasem állt könnyen kezelhető művész hírében, így az életmű és a hozzá kapcsolódó történetek kapcsán egyszerű volt megvizsgálni a tehetség és környezetének a viszonyát, legyen az szakmai vagy társadalmi-politikai jellegű. Írásom alapját egy Demjén Ferenccel folytatott nagyobb lélegzetű beszélgetés adja, továbbá Miklós Tibor interjúkötete, Sz. Koncz István könyve, valamint folyóiratok és weboldalak interjúi.

A Vas-és Fémmunkások Csillag utcai otthonának 1918. március 2-i megnyitóján énekszámok, kuplék és szavalatok hangzottak el az Erzsébetfalvai Általános Munkásdalkör előadásában. Azután tánc következett záróráig. A Csili közelít már a százhoz, de az ének, a zene és a tánc létrejötte óta fontos szerepet játszik az intézmény életében.

A Benkó Klub a Kálvin tértől nem messze található Török Pál utca 3. szám alatt nyitott meg a Kosztolányi Dezső Művelődési Otthon részeként, 1967. október 18-án. Benkó Sándor klarinétos, szaxofonos zenekara először játszott dixielandet, vagyis New Orleans-i stílusú dzsesszt Magyarországon, kezdetben nem kis botrányt okozva ezzel. Pályájuk indulásakor, az ötvenes évek végén még igencsak lázadónak számított ez megszólalásmód az addigra megszokott, lágyabb hangzásvilágú swing dzsessz-szel összehasonlítva. Első fellépőhelyükhöz, a Széchenyi rakparton található Béka Klubhoz rendszeresen érkeztek URH-s rendőrautók, és a boxolókból is álló személyzetnek bőven akadt dolga az improvizatív dallamokkal könnyen azonosuló fiatalokkal. A hatvanas évekre viszont ez a tempósabb, csörömpölősebb, feketedzsessz-gyökerű zene, a dixieland is megértésre és táborra talált. Ezt mutatja többek között, hogy az Illés–Metro–Omega hármas után elsőként Benkó Sándor zenekara nyitott saját klubot Budapesten.

A Beatrice különleges helyet foglal el a beattörténelemben. Kőbányai János Nagy Ferót, a zenekar mozgatórugóját, a magyar zene Kohlhaas Mihályának nevezi. A találó megnevezés arra utal, hogy a Beatrice frontembere milyen állhatatosan kívánta kivívni zenekarának a függetlenséget. Ha már a rendszer nem segített neki ebben, a Beatrice saját magát legitimálta.

A debreceni Mercur beatzenekar 1963-as megalakulása után számtalan követőjük is a húrok közé csapott, és ami ennél is örvendetesebb: virágzó klubélet alakult ki a városban.

Szinte minden vállalat dicsekedhetett akkoriban kultúrteremmel, amik közül számos egy-egy zenekar törzshelye lett. Ezek közé tartotott a Nyugati utcai GÖCS - Radax klub, a Széchenyi utcai KISZÖV, az Építők Székháza a Simonffy utcában, a Piac utcai KPVDSZ és a Postás Kultúrotthon (Bethlen utca). 1966 őszétől a „Pedi”, azaz a Bethlen utcai Pedagógusok Szakszervezetének Megyei Művelődési Háza lett a legmenőbb hely a városban. Az intézmény nagyjából százötven fő befogadására alkalmas terme közel tizenöt évig szolgálta a beatet és a rockzenét.  

Szűcs László billentyűs 1955-ben született Budapesten. A Kőbányai Sörgyár zenei óvodájában kezdett zenét tanulni, itt figyeltek fel a tehetségére. Klasszikus zeneszerzés tanszakon végezte el a konzervatóriumot, majd a dzsesszkonzervatóriumba is beiratkozott. Ebben az időben alakult az első zenekara. Ezt követő zenekarának basszusgitárosa ajánlotta őt az akkor induló Theatrum együttes tagsága számára. Az 1972-ben alakult Theatrum a korszak hazai progresszív rock színterének egyik, ma már kevésbé ismert formációja, amelyben számtalan, később országosan ismert zenész kezdte pályafutását, így Szűcs is. A billentyűs 1975 nyarán, kalandos körülmények között Jugoszlávián keresztül Nyugat-Németországba disszidált Mándoki László, valamint Csupó Gábor társaságában. Először vendéglátós zenészként dolgozott, majd 1978-ban Münchenbe költözött, ahol le is telepedett. Játszott egy big bandben, majd bekerült a legkeresettebb a stúdiózenészek közé.

Szűcs László:
Jött a következő zenekar, amivel játszottunk egyszer Óbudán, a Zápor utcai általános iskola tornatermében egy bálon. Leittuk magunkat, mint a csacsik, úgy be voltunk rinyázva. Jól bepálinkáztunk egy ottani kocsmában, de nem lett belőle baj. Egy pianínón vertem az In the Summertimeot. Vagy hatszor el kellett játszanunk, hólyagos lett a kezem, mert persze nem volt behangosítva. Ez volt az első „rendes” fellépésem. Aztán volt még egy zenekar, aminek a basszusgitárosa ajánlott be a későbbi Theatrumba. Felhívtak, hogy hallottak rólam. Elmentem Kovács Péterhez, aki a Nagykörúton lakott. Ott volt Dandó Péter, meg Jánoska. Ültünk, beszélgettünk, Jánoska pedig dobolgatott a térdén. Hú, de érzi – gondoltam magamban. Már ott olyan dolgokat csinált, olyan time-ja volt, hogy látni lehetett: nem lesz rossz!
Én a szüleimtől kaptam egy Matador orgonát, megvették nekem őrült sok pénzért. Hálás is vagyok nekik, mert tényleg senkinek semmi köze nem volt a családban a zenéhez és mégis hittek abban, hogy én majd meg fogok tudni élni a zenéből. Amikor egy pár évvel korábban bekerültem a konziba, kaptam egy szép zongorát is. Már ez is nagy dolognak számított, ebbe is beleöltek mindent, ami volt, hát még az orgona. Nagy érvágás lehetett. Elkezdtünk próbálni. Először a Gyümölcs- és Főzelékkonzervgyár KISZ-klubjában. Itt történt meg, hogy próbálunk, próbálunk, mikor nyílik az ajtó és Zöldi Károly – a korábbi Arthur Blues Band orgonistája – kíséretében belépett Pataki László. Jánoskának kiesett a kezéből a dobverő, Pipó belesápadt. Én meg csak kerestem, hogy tudnék a föld alá süllyedni. Úgy meg voltunk illetődve.
A zenekar úgy nézett ki, hogy Jánoska dobolt, Pipó basszusgitározott, Kovács Péter gitározott, Kántor Péter multihangszeres, Torontáli István énekelt, jómagam pedig orgonáltam. Ez volt az ős-Theatrum. Később jött Angyal József „Alkalmas”, a másik multihangszeres.
Az első fellépésünk 1972 őszén volt a Bercsényi kollégiumban, a Syrius előtt. A Tarkust játszottuk, és nagyon bejött, tényleg vastapsunk volt. Nagy dolognak számított ez, hiszen teljesen ismeretlen zenekar voltunk. Ráduly Misiék támogattak minket továbbra is, szerdánként előttük játszottunk a koktélhajón. Aztán megkaptuk a Bem rakparton a szombatot, mert a Syrius akkor már elment onnan valamelyik egyetemi klubba. Előtte a Dagály utcai Derkovits Művelődési Házban volt egy ideig klubunk. Játszottunk a Vár Klubban és felléptünk az FMH11 Illés-klubjában is. Csak az volt a baj, hogy ezzel a zenével nem lehetett rendesen pénzt keresni, nem tudtunk elvállalni kommerciális bulikat, ahol táncra kellett volna játszani, mert hát ennek a műfajnak nem volt nagy közönsége. Egyszer felléptünk a Kőbányai Ifjúsági Parkban és kimondottan büszkék voltunk rá, hogy az Apokalipszis című szvitünkkel negyed óra alatt kiürítettük a Parkot. Úgy ment a táncos lábú közönség kifelé, mintha eleredt volna az eső! Aztán vidéki klubokban is löktük, ahol lehetett. Volt, ahol bejött, volt, ahol nem.

Elhallgatott zenekarok-koncert, MOM Kulturális Központ, 2016. 12. 03.

„Liversing, Bajtala Trió, Atlas, Syrius, Kex Remake és a Taurus, Deák Bill Gyula, Balázs Fecó, Pataki László és Török Ádám, Homonnay Zsombor, Szakcsi Lakatos Béla és Kőszegi Imre, a beatkorszak egykori hősei, akik közül többen (rock)történelmet írtak, még egyszer, talán utoljára idézik fel a nagy idők nagy dalait” - szólt az Elhallgatott zenekarok című koncert beharangozója. Valóban rendhagyó volt az alkalom, hiszen a beat fénykora után először léptek színpadra ilyen formában a Kádár-korszak elhallgattatott zenekarai közül hatan. Ezeknek a bandáknak a rendszer nemtetszése ellenére - vagy pont ezért -, óriási rajongótáboruk volt, rendre telt házas koncerteket adtak. A mostani tömegben az egykori Ifiparkereket és csöveseket kutatom. Egy Nashville Teens-es póló tűnik fel az orrom előtt, és sok hosszú, de már őszbe forduló sörény. Szép számmal gyűltek össze az emberek, teltház van most is. Jó látni, hogy ami egykor temérdek embert mozgatott, még ma is fontos tud lenni.

Som Lajos úgy kezdi a Piramis-vádirat című könyvét: „Mi voltunk az első rockgeneráció, és úgy tűnik, az utolsó is mi vagyunk.” Való igaz, az 1975-ben megalakult Piramis a korszak egyik legmeghatározóbb zenekara volt. Som Lajos, Köves Miklós és Závodi János fejéből pattant ki a banda ötlete, de Karda Beáta – Som későbbi felesége – is fontos szerepet játszott a korai években. Később Lévay Tibor, Gallai Péter és Révész Sándor erősítették tovább a csapatot. Utóbbi meghatározó lesz a Piramis-hangzás kialakításának szempontjából.

A Piramis „keresztapja” Bergendy István, ő segített ugyanis kiválasztani a zenekar nevét. A stílus meghatározása azonban Som Lajos nevéhez köthető. Saját bevallása szerint, amikor 1970-ben a Neotonnal járt Afrikában a banda tagjaként, és odafelé Amszterdamban pihentek pár napot, látott egy Black Sabbath-plakátot egy közelgő koncertről. El is ment rá Balázs Fecóval, aki ekkoriban szintén a Neotont erősítette, ez pedig meghatározó élmény volt számára: egyből tudta, hogy neki  is ilyen zenét kell játszani! Azonban ezzel együtt ki kell emelnünk, hogy a Taurus zenekaron sokkal inkább érezhető volt a Black Sabbath hatása, mint a Piramison.