Jobbágy Gyula az egyetemre kerülése első napjától a Közgáz Klub szervezőjeként munkálkodott. 1976-ban teljesen újragondolta a helyet. A vele készült interjúnkban sok más mellett elárulta, mit jelentett a hetvenes évek fővárosi koncerthelyszínei közti munkamegosztás, miért volt szükség tagsági igazolványra, illetve azt is megtudtuk tőle, mi az a Zsibongó és a Befőtt.

Hogy indult a Közgáz Klub? Valamiféle KISZ-védnökség alatt álltatok? 

Nem. Közgáz klub mindig is volt, én az egyetemre kerülésem első napjától szervezőként vettem részt benne, mert olyan szerencsém volt, hogy az első általános ismertető előadáson, amit az új első évfolyamosoknak tartottak az egyes előadóban, pont a klub akkori diákvezetője mellé ültem le, aki egyből be is szervezett.

A Közgáz Klub új koncepciója akkor indult, amikor 1976-ban mint fiatal oktatót kineveztek a klub akkori diákvezetése mellé kvázi oktatói felügyelet címén. A KISZ akkoriban már lejtőn volt, de korábban sem kontrollálta közvetlenül a klubot.

Meg is hirdettem a klubos csapatomban, ami akkoriban több száz főt jelentett, hogy aki hajlandó május 1-jén felvonulni Közgáz Klubos pólóban, az egyrészt eleve kap ingyen egy ilyen pólót, másrészt pedig a felvonulás után bulizunk egyet a törökbálinti kollégiumban. Póló, étel, ital és egy koncert az akkor egyik legnépszerűbb zenekarral, ingyen – ez a kompromisszum. Sok százan jöttek el, Szarvas Laci örökké hálás volt az egyenpólós tömeg miatt. A KISZ annyira szarban volt már akkorra, hogy öt embert sem tudtak volna megmozgatni az egyetemisták közül, nevetségesek voltak.

Milyen újításokat köszönhet neked a Közgáz Klub?

Teljesen újra szerveztem a klubot. Mindenekelőtt felállítottam a diákokból egy komoly szervezőgárdát. Hét közben minden nap más program volt ‒ filmklub, dzsesszklub, politikai klub, és így tovább. A politikai klubunk, a Polvax önmagában is nagyon híressé vált, minden héten csütörtökön tartottuk, néha ezer ember is megjelent, és mivel ennyien már nem fértek el az első emeleti helyiségben, ilyenkor a legnagyobb előadóban tartottuk a klubesteket.

1976 őszén pedig elindítottam a szombati Közgáz Klubot. Akkoriban az egyetemi klubok jelentették a legfőbb szórakozási lehetőséget a budapesti fiataloknak. Az E-Klub, a Vár Klub és a Kertészeti mellett a Közgáz lett az egyik legfontosabb klub Budapesten.

A szombat esti Közgáz Klub az egyetem négy helyszínén nyújtott egyszerre szórakozási lehetőséget. Miután itt hetente sokan buliztak, ez komoly bevételt is jelentett, amiből aztán finanszíroztunk minden más programot.

Meddig tűrte a tevékenységedet a hatalom?

A végén kezdem: 1982-ben el kellett hagynom az országot. Abban az évben már büntetőeljárás is folyt ellenem, államellenes szervezkedés vádjával, aminek az lett a vége, hogy kaptam egy egyirányúsított útlevelet, amibe be volt pecsételve. Amint átlépem a magyar határt, érvényét vesztette, és persze azt is közölték velem, hogy ez egy végleges távozás, többé nem térhetek vissza az országba, és örüljek, hogy nem börtönbe kerültem.

Persze ez nem volt előzmények nélküli, hiszen a hetvenes évek második felében elkezdtem szervezni egy mozgalmat „Lépjünk ki a KISZ-ből” címmel, amit később folytattam a „Befőtt”, a KISZ-től független ifjúsági szervezet létrehozására tett kísérletemmel, amibe az összes budapesti egyetem és főiskola diákjait megpróbáltam beszervezni.

Hogy az előző kérdésedre részletesebben is válaszoljak, úgy kezdődött az egész klubtevékenységem, hogy amikor befejeztem az egyetemet 1976-ban, tanársegédként benn maradtam a Közgázon, és éppen kellett egy ember a tantestületből, aki az egyetemistákat egy személyben felügyeli az egyébként akkor már a hatvanas évektől működő Közgáz Klubban.

A rektorhelyettesnek feleltem közvetlenül. Jó dolognak tűnt, éreztem, hogy itt autonóm módon működhetek – évekig így is volt. Saját újságot adtunk ki, ami heti rendszerességgel jelent meg. Egy ideig nem volt probléma. A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején, vagyis a színre lépésem előtt a Közgáz Klub pár évig elég alacsony hőfokon üzemelt, de mikor belekezdtem, rögtön nekiestem annak, hogy élettel töltsem fel. Hétvégéken pedig Hajnal Gábor segített a könnyűzenei programot feldobni, mert előttünk szombatonként csak egy Happening nevű együttes játszott tánczenét a kis klubban, körülbelül száz embernek.

De ég és föld volt a korábbi meg a későbbi élet, könnyűzeneileg mindenképpen. A tényleges szervezést én csináltam, Gábor a kapcsolataival segített, hisz már akkor is minden zenekart és zenészt ismert.

A tagságik persze külön bevételt is jelentettek, de leginkább azért volt rájuk szükség, hogy a Bakáts téri galeri tagjai ne jöhessenek be balhézni szombatonként. A klubban ekkor körülbelül százötvenen dolgoztak önkéntes szervezőként, plusz voltak a rendezők, ruhatárosok, pénztárosok, akik ugyancsak diákok voltak, persze nekik szombatonként fizettünk.

Akadtak atrocitások, kellett a határozott fellépés, néha én is belekeveredtem, de végül nagyobb verés nélkül megúsztam ezeket az éveket.

Mennyire volt riválisa a Közgáznak a többi pesti egyetemi klub?

Inkább szövetségesek voltunk, mintsem riválisok, egyfajta együttműködés is kialakult a többiekkel. A KEK-ben, a környezet miatt elegánsabb, konszolidáltabb koncerteket rendeztek, az E-be vagy a Várba viszont nem fértek be annyian, mint a Közgázra, igazi nagy rockőrületet csak nálunk lehetett csinálni, ez egyfajta munkamegosztást hozott létre.

Nálunk az aulában sokan elfértek, de sajnos elég rossz volt az akusztika, akárhogy próbáltunk függönyökkel javítani rajta, viszont diszkó ment az emeleten az úgynevezett Zsibongóban, a kis klubban, az előadókban pedig beszélgetős műsorok és filmvetítések voltak párhuzamosan, tehát szombat esténként az egész egyetemen nagy élet folyt.

Hogy szerveztétek meg a legendás Rockreflektor-koncerteket?

Lehetőséget akartunk adni olyan vidéki zenekaroknak, akik tehetségesek voltak, de a Budapest-központúság miatt senki sem halott róluk. Hajnal Gábor ismerte ezeket az együtteseket, tulajdonképpen ő találta ki, hogy kik lépjenek fel.

De én mindig tovább akartam lépni, és amikor a nyolcvanas évek elején beállított az URH-ból Müller Péter és Menyhárt Jenő, és azt mondták, hogy „Gyula, az a híred, hogy te az ilyen dolgokat támogatod, és mi itt vagyunk”, majd megmutatták a szövegeket, és azok kurva jók voltak, azonnal mondtam, hogy jó helyre jöttek. Szintén ez volt a VHK-val, Grandpierre Attila pont olyan értelmes és izgalmas volt, mint az előbbi kettő, és a Bizottság ugyanez, nyilván segítettem nekik, részemről a szerencse.

Bernáth(y) Sándorral mindenféle összművészeti dolgokat is csináltunk a klubban. Ekkor azonban már nem Rockreflektorként folytattuk, mert ezeket a zenekarokat a Gábor nem annyira bírta, de így a Közgáz lett a központja annak a punk és alternatív hullámnak, ami aztán a nyolcvanas években teljesedett ki.

A teljes interjú ide kattintva olvasható.

Szerző: Bálint Csaba

Nyitókép: Jobbágy Gyula archívuma

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.