Fényképeket rejtő cipősdobozokban kutatok. Ha kinyitom, rám ömlik a múlt ezer emléke, és a sokszor gyűrött, szakadt szélű fényképekben megjelenik minden, ami történt, ami fontos volt, vagy csak annak tűnt. Közöttük, bennük keresem az időt. Nyissuk hát ki a sötétkamra ajtaját, lépjünk be abba a szentélybe, fixálók és más titokzatos varázsszerek közé, ahol ezek a fényképek megszülettek, életre keltek, hívjuk elő a rock and roll időt.

„Ha be akarsz futni és románul énekelsz, költözz Bukarestbe. Ha magyarul énekelsz, akkor pedig Budapestre.” – Boldizsár István, Semnal M. (2004)

„Nem maga írta azt a könyvet a csövesekről?” ‒ kérdi a Tom becenevű riportalany Csörsz Istvántól, amikor megszólítja őt a Déli Pályaudvaron. 1982 nyarát írjuk, amikor is a szerző úgy dönt: tizenegy évvel nagy vihart kavaró kötete, a Sírig tartsd a pofád! megjelenése után ismét felkeresi egykori interjúalanyait (és másokat), hogy feltérképezze az 1970-es évek végének, a nyolcvanas évek elejének ifjúsági szubkultúráit, amelynek képviselői egyébként hasonlóképpen nyilatkoznak kortársaikról, mint az elődeik

Az Illés együttesnek az 1971-es Human Rights című beat-oratóriummal sikerült zeneileg megújulnia. A nagylemez A-oldala meglehetős progresszív hatásokat mutatott, ám a zenekarban nem volt teljes az egyetértés abban, hogy mi is legyen a zenei továbblépés iránya. Míg néhányan folytatták volna a progresszívebb utat, Illés Lajos, a zenekar vezetője ismét a popzene felé szerette volna terelni az együttest.

Mikor 1994 áprilisában Kurt Cobain a vadászpuska csövébe nézett, és az évtized elején fodrozódó goa-trance hullám is megrengette az itthoni hangárakat, előttem még az érzékelés ajtói sem tárultak ki (a The Doors jóvoltából); ha jól emlékszem épp a szüleim Beatles-kazettáit tuszkoltam be a magnóba, a Nirvana-szalagokat csak jó öt évvel később kapta be a walkmanem. Ráadásul a hatvanas években felgerjedő beatzene teljes megsemmisüléséről sem voltak sejtéseim ez idő tájt.

Mikrolied, Mikrolied Vokál avagy General Girls – ahogy a legtöbb hetvenes évekbeli magyar könnyűzenei alakulatnak, úgy ennek a formációnak is szinte kibogozhatatlan a története a rengeteg tagcsere és a néhány évnyi nagyon intenzív működés, majd az eltűnés miatt. Ami azonban biztos: a Mikrolied tagjai fiatal, gyönyörű és tehetséges vokalista lányok voltak, akikért vetélkedtek a legnépszerűbb előadók és beatzenekarok. A hetvenes éveken átívelő pályafutásuk emlékét számos sikeres dal és koncertfelvétel őrzi – saját nagylemezük azonban sosem volt, csak vendégszereplőként bukkanhattak fel elsősorban a Generál, továbbá a Fonográf, a Bergendy, a Juventus, Delhusa Gjon, Payer András, a Beatrice és a Volán Rt. mellett, de Koncz Zsuzsa és Máté Péter is őket hívta, ha megbízható és profi háttérénekesnőkre volt szüksége. Hogyan is ívelt fel a Mikrolied története, és miért szakadt vége a sikertörténetnek?

Hacki Tamás füttyművész az első Ki mit tud?-on tűnt fel, és annak egyik győzteseként eljutott a helsinki Világifjúsági Találkozóra is. Pályafutását innentől kezdve párhuzamosan az orvostudománynak és a füttyművészetnek szentelte. Számos nemzetközi fesztiválon megfordult és sok-sok díjat nyert, valamint Magyarországon és Nyugat-Európában is jelentek meg nagylemezei. A karrierje kezdeteiről, a koncerttermekben aratott sikerről és az utcán felé áradó szeretetről is beszélgettünk vele.

Amikor 1968-ban Hunter Davies hozzákezdett a Beatles biográfiájának megírásához, az ifjúsági zene a hőskorszakát élte. Bár 1967-ben, a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band megjelenése után már a műfajt addig legjobb esetben elnéző mosollyal kezelő, az idősebb generációhoz tartozó kritikusok, illetve olyan zenészek, mint Yehudi Menuhin is kezdték felismerni, hogy a rock több, mint zajártalom, azt azonban, hogy hosszú életű, a társművészetekkel és a legkülönbözőbb zenei műfajokkal kapcsolatba lépő, komplex jelenséggé válik, még meglehetősen kevesen feltételezték. Ekkor, az Extázis 7-től 10-ig című dokumentumfilmben az egyetemista korú riportalanyok is polemizáltak a műfaj további sorsáról, arról, hogy mennyi ideig fog még létezni: „Gondolod, hogy még tizenöt évig ez lesz, és a Zorán ekkora szakállal ugyanabban a klubban fog játszani?”

A Ferm együttest, a mai napig a legprofibb amatőr zenekarként emlegetik. Nem véletlenül, hiszen olyan zenészek kezdték itt a pályájukat, mint Karácsony János, Menyhárt János, Szikora Róbert vagy Gerdesits Ferenc. Előtte Drimál István töltötte be az együttes frontemberi posztját, aki – ahogy az interjúból kiderül ‒ a mai napig nem szakadt el a zenétől.

Első jelenet. Helyszín: Budapest, a Wesselényi utcai általános iskola kultúrterme. Időpont: az ötvenes évek vége. Kerületi zongoraverseny. Sorban szólítják a gyerekeket. Egy kivételével mindenki a zongora mögé ül, a zsűri készül visszavonulni a döntéshozatalra, mire feláll egy szemüveges kisfiú kantáros nadrágban, udvariasan elnézést kér, bemutatkozik, hogy ő nyerte a Hernád utcai iskola zongoraversenyét, kérdezi, hogy miért nem szólították? A meglepett zsűri a zongorához engedi a határozott kissrácot, ő pedig előadja Bartók Bélától az Este a székelyeknél című darabot és Mozart Török indulóját. És nyer. Fölényesen.