Amikor 1968-ban Hunter Davies hozzákezdett a Beatles biográfiájának megírásához, az ifjúsági zene a hőskorszakát élte. Bár 1967-ben, a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band megjelenése után már a műfajt addig legjobb esetben elnéző mosollyal kezelő, az idősebb generációhoz tartozó kritikusok, illetve olyan zenészek, mint Yehudi Menuhin is kezdték felismerni, hogy a rock több, mint zajártalom, azt azonban, hogy hosszú életű, a társművészetekkel és a legkülönbözőbb zenei műfajokkal kapcsolatba lépő, komplex jelenséggé válik, még meglehetősen kevesen feltételezték. Ekkor, az Extázis 7-től 10-ig című dokumentumfilmben az egyetemista korú riportalanyok is polemizáltak a műfaj további sorsáról, arról, hogy mennyi ideig fog még létezni: „Gondolod, hogy még tizenöt évig ez lesz, és a Zorán ekkora szakállal ugyanabban a klubban fog játszani?”

Két évtizeddel később Szántó Péter már teljes joggal írhatta az És ilyen a boksz? – Az LGT sztori című könyv előszavában, hogy „aki majd a jövő században a 60-as, 70-es évek magyar társadalom- és kultúrtörténetéről írja a szakdolgozatát, nem hagyhatja ki a magyar rock történetét. Akkor pedig vajmi kevés forrást talál majd a könyvtárakban, és azok legtöbbje is torzít.” Úgyhogy azzal a céllal ajánlotta az olvasók figyelmébe az interjúkötetet, hogy

„azt szeretnénk, hogy ha ez a könyv majd a jövő században a Locomotiv GT albumai mellett bátran forrása lehetne annak a kutatónak.”

Az És ilyen a Boksz? ‒ Az LGT sztori jelentősége egyértelműen túlmutat a zenekar történetének bemutatásán. Bár két évvel korábban már napvilágot látott Sebők János kétkötetes rocktörténeti munkája, a Magyarock, Riskó Géza Edda-könyve (Edda Művek Miskolc, 1984) után ez volt a második olyan kötet, amelyben a könyv témájául szolgáló zenekar tagjai nyilatkoznak pályafutásukról. Ennek köszönhetően olyan együttesekről is fontos információkat tudhatunk meg, mint a Non-Stop, a Theatrum vagy a Generál, sőt Komár László röviden a Scampolo, illetve a Dogs történetéről is beszél. A Szántó Péter, Herskovits Iván és Baróti Éva által készített interjúkból összeállított könyvből jól érzékelhető az, hogy a zenekart ekkor már az a négy ember jelenti elsősorban, aki 1977 óta alkotta az LGT-t. Frenreisz Károly talán itt beszél a legtöbbet arról a két évről, amit az együttesben töltött, viszont semmit sem mond életének 1970 előtti időszakáról. Onnan indítja a történetét, amikor felmerült benne, hogy alakítani kellene egy új „válogatott, csapat-szerű zenekart.”

A bandából való távozását úgy magyarázza, hogy mindenki szerette volna megvalósítani a saját elképzelését: Presser a színházi munkát, ő pedig az intenzív turnézást.

„Utána ők megcsinálták az LGT talán legsikeresebb lemezét, a Bummm!-ot, mi megcsináltuk a Skorpió legsikeresebb albumát, A rohanást. Mindegyik lemezből kétszázezer darab fogyott, így gyakorlatilag mindenki nyert az ügyön” – összegzi a történetet.

A könyv legszembetűnőbb hiányossága, hogy Laux József alig kap szót, ami különösen annak fényében feltűnő, hogy 1976-os disszidálásáig ő volt a zenekar vezetője. Még az általa összehozott brit lemezről, illetve egyesült államokbeli turnéról is Adamis Anna nyilatkozik.

Az LGT tagjai 1981-ben. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Az interjúk mellett számtalan korabeli újságcikk, koncertbeszámoló olvasható a hazai, a brit, valamint egyesült államokbeli zenei sajtóból, több korabeli telex, valamint távirat szövege, és Lauxnak az amerikai turnéról tervezett könyvének a Magvető könyvkiadóhoz benyújtott szinopszisa is. Sajnos a könyv végül nem készült el, ami fájdalmas veszteség. A hazai rock irodalomnak olyan meghatározó műve lehetett volna, mint Bornai Tibor Korlátolt felelősséggel című, zömmel 1987-ben született KFT-története, vagy a Kontroll Csoport sztorija, amelyet Hajnóczy Csaba 1983 őszén, közvetlenül a zenekar feloszlása után vetett papírra.

A kötet képanyaga rendkívül érdekes és értékes, bár jól érzékelhető, hogy az 1973‒74-es, valamint az 1983‒84-es időszakra koncentrál. Ez érthető, hiszen az LGT ekkor kapott lehetőséget a nemzetközi zenei életben. Az egyesült államokbeli turnén készült fotók közül érdemes kiemelni a korszak legnépszerűbb zenei műsorában, az American Bandstandben való szereplés megörökítését, méghozzá egy sajátos, a korszakra jellemző megoldással: adás közben lefényképezték a tévékészüléket. Látható a legendás Los Angeles-i Whisky a Go Go klub ‒ ahonnan olyan zenekarok indultak, mint a Byrds, a Mothers of Invention vagy a Doors ‒ amelynek színpadán a Locomotiv GT is fellépett, közös képeik készültek a rock olyan meghatározó alakjaival, mint Jack Bruce és Ron Wood. Az egyik San Franciscó-i fotó pedig mintegy prognosztizálja a jövőt: a zenekar három tagja egymás mellett áll, Barta Tamás viszont a másik oldalon, a turnészemélyzet tagjainak társasáságában. Az 1983-as brit koncertkörútról nem szerepel ugyan fotó, viszont megtekinthető a turnéfüzet egyik lapja, és egy szórólap, rajta a koncertkörút állomásaival, továbbá egy londoni lemezbolt kínálata, amelyen a frissen megjelent Too long számtalan példánya látható Frank Zappa, illetve a Madness albumainak társaságában. Külön érdekesség, az egy évvel későbbi törökországi turné ‒ amelyen Katona Klári is fellépett ‒ isztambuli, esővel és homokviharral fűszerezett koncertjéről írott, a helyi sajtóban megjelent beszámoló. Fura módon ugyanakkor az 1974‒76 közötti felállásról egyetlen fénykép sem található a kötetben és az évtized második felét is elsősorban a TV-showkból kimetszett részletek illusztrálják.

Dés László, valamit Gőz László beszél az LGT-vel való, csaknem egy évtizedes, 1975-ben indult kooperációról. Dés megemlíti a varsói Sala Kongresovában adott koncertet ‒ amelyet az LGT in Warsaw koncertlemez örökít meg ‒ mely során eltévedt az épületben, így lemaradt az Álomarcú lány című dalról, amely abban az időszakban egy, csaknem a dallal megegyező időtartamú vamppel indult, amelyet ő és Presser Gábor adtak elő. Nem véletlen tehát Presser Gábor nyilatkozata:

„Varsóban mindenki elveszett, de ő (ti. Somló Tamás) jött ki jól rímre.”

A zenekar 1980-ban a vendégzenészekkel együtt már tizenkét fősre nőtt, ami rendkívül sok gondot okozott. („Őrült nagy felhajtás; összetartani, összefogni a próbákat, a mozgatást, a beállást. Minden beállás a bulik előtt egy külön őrület volt.”), érthető, hogy 1984-ben a zenekar visszatért a gyökerekhez. („A Loksi végül is önállóan akar bizonyítani és most négyen játszanak.”) A könyv szenzációja, hogy itt lehetett először érdemben olvasni Barta Tamásról, hiszen Sebők csupán annyit ír a Magyarockban a gitárosról, hogy nem tért vissza az 1974-es turnéról. A zenekar tagjai ‒ Laux nem említi egykori zenésztársát ‒ vegyes érzelmekkel nyilatkoznak Bartáról. Somló szerint „tényleg elég jó fazon volt a csávó, jó fej, de nem sokkal több.” Hangsúlyozza, hogy bár Barta elképesztő technikai tudással rendelkezett, de spontán zenélésre nem volt alkalmas. Presser Gábor több megértéssel nyilatkozik, azt azonban ő is hibának tartja, hogy Barta disszidált. Nem meglepő módon Karácsony János beszél a leginkább pozitívan elődjéről („Nagyon kedveltem. Olyan dolgokat csinált, ráadásul nagyon nagy szorgalma volt! Szépen kísért és tisztán, szépen dolgozott, magabiztos volt, és mindamellett jó látvány, elegáns. Igazi rock-személyiség, nyugati figura volt.”), akivel amúgy meglehetősen laza kapcsolata volt.

Karácsony a zenekar indulásától figyelemmel kísérte az LGT pályafutását, ott volt a debütáló koncertjükön is, akárcsak Solti János, neki azonban, a gitárossal ellentétben, egyáltalán nem nyerte el a tetszését az együttes és ezt nem is titkolja. („Számomra ez egy nem létező, katasztrofálisan rossz, undorító zenekar volt, undorító zenével. A rockzenét ki nem állhattam. Akkoriban az agyalágyult, nyakatekert, nem normális baromságokat szerettem, a free-dzsesszért voltam teljesen megvadulva.”) Az idők folyamán végül is megbarátkozott az LGT muzsikájával, azonban az A Kicsi, a Nagy, az Artúr és az Indián című dalt mindig is utálta, és már a zenekarhoz való csatlakozásakor arra gondolt, hogy „hu, a fene egy meg, ezt mennyiszer fogom játszani!” A dal témája nemcsak a hazai, de a nemzetközi populáris zene tekintetében is teljesen újszerűnek számított a maga idejében: Adamis ír a zenekar tagjainak gyerekkoráról, amikor is Presser nem mehetett a térre játszani, hanem „billentyűket gyúrt a zongorán”, Somló pedig az általa bohócipari technikumnak nevezett Artistaképzőbe járt. („Táncoltam a kötélen és majdnem leestem.”) Ismerteti a zenekar addigi pályafutását, amit két módszerrel tesz: megemlíti az LGT karrierjének több fontos eseményét, mint például a csehszlovákiai sikereket („Prágában a csilláron is lógtak”), a már többször is említett egyesült államokbeli turnét („Locomotiv-tortát küldött egy híres szakács / S Chicagóban szólt a rádió”), illetve több híres Locomotiv GT-dal címét is beleszövi a dalszövegbe. („Én csak a kék asszonyt szerettem / S kotta nélkül játszom az életem / A tengelykezű félember még mindig látogat / Pedig kértem már, hogy ringasd el magad.”) Érdekesség, hogy a zenekar 1976 után is műsoron tartotta a slágert, miközben Módos Péter, a Magyar Televízió szerkesztője végül is elvetette azt a szándékát, hogy képernyőre viszi a dalt, ugyanis Laux disszidálásával a dolog elvesztette az aktualitását.

Az És ilyen a boksz? készítésének idején a zenekaron belül már szaporodtak a problémák. A három évvel korábban megkötött EMI-szerződés Karácsony meglátása szerint ekkor már „a nullával egyenlő”. James kétségét fejezi ki azzal kapcsolatban, hogy az 1984 végén elkészült újabb angol nyelvű lemez boltokba fog-e kerülni; nos, mint tudjuk, igaza lett, a Boxing a mai napig sem látott napvilágot. A tagok közül Somló látja a legsötétébebben az LGT nemzetközi perspektíváit; nem hisz abban, hogy „egy jó szerződés bejön”, mert „nem erre születtünk.(…) Amerikában rengeteg ugyanilyen, vagy még jobb zenekar dolgozik. Nem lehetünk jobbak náluk.” Az együttes jövőjét illetően sem túl optimista, még ha humorba is csomagolja szkepticizmusát. („Hogy meddig lesz még LGT? Hát, ha ez a könyv megjelenik, nem biztos, hogy sokáig. Hahaha.”) Érdekesség, hogy az igazi bohémként, derűs emberként ismert Somló az interjúban milyen komolyan és felelősségteljesen nyilatkozik a kultúra jelentőségéről, és elkeseredetten beszél a nívó tudatos rongálásáról, és az országban uralkodó állapotokról. „Azt hiszem, a fiatal közönséget nagyon lehet irányítani. És ha igényes és értelmes, jó dolgokat mondasz nekik, akkor igenis, az ízlésüket formálod, és ők is értelmesebben nézik a dolgokat. Viszont az üzlet, az egyszerű üzlet az, hogy lemenni vidékre vásározni. (…) Nívóbeli versengés volt, most meg üzleti versengés van. Ki bír lenyúlni nagyobb üzletet, ki tudja lenyúlni a KISZ-t, vagy a Népfrontot. És ez annyira gusztustalan egy ilyen kis országban, érted? Komolyan mondom, marhára sajnálom ezt az országot, hogy tele van az újság ilyenekkel, nem lehet kapni Corinfart, Kálium-R-t, nincs elég kórházi ágy. És akkor az intézmények képesek millió forintokat kifizetni valami ócskaságra.”

Somló érzékeli az elektronika fokozatos előretörését a populáris zenében, ami teljesen új helyzetet teremtett, és amelynek következtében a vele kapcsolatban említett frontemberi képességeket az Operaházban jobban tudja kamatoztatni, mint a rockszínpadon. Fájlalja, hogy nem tudott jogi diplomát szerezni (ezt a célját a rendszerváltást követően végül is megvalósította), illetve elmondja, hogy kacérkodik a nyugat-európai vendéglátózás gondolatával.

Karácsony János már írja majdan megjelenő első szólólemeze, Az időn túl dalait, zenei rendezéssel foglalkozik és vendégszerepel mások (Komár László, Faragó Judy István) lemezein, akárcsak Solti János, aki kevésbé pesszimista a zenekar nyugati karrierjével kapcsolatban, de ő is nyíltan kimondja, hogy „nem jön be. Azért nem jön be, mert nem vagyunk angolok, és az angolok nem szeretik a külföldieket. Ez az egyik. Illetve ez marhaság, szeretnének ők bennünket, ha pénzt termelnénk nekik, de nagyon félnek tőlünk.”

Az LGT-sztori 1985 őszén került a boltokba, az Editorg GMK gondozásában, a zenekar turnéjára, amelyen bemutatták az akkor már egy éve megjelent Ellenfél nélkül anyagát. A koncerteknek volt egy speciális blokkja, amelyben Frenreisz Károly és Laux József is fellépett.

1996-ban, második albuma (James) megjelenésének idején Karácsony úgy nyilatkozott, hogy van esély arra, hogy megjelenik a zenekarról egy újabb kötet, ez a terv azonban éppúgy nem valósult meg, mint a zenekar 1985-re tervezett LGT XV. munkacímű albuma.

Presser a leginkább optimista a zenekar kilátásaival kapcsolatban, azt viszont nem titkolja, hogy még egy tagcserét nem tart kívánatosnak. („Azt hiszem, én akkor nem csinálnám tovább.”), a könyv záró mondataiban pedig így összegzi a Locomotiv GT pályafutását: „Mi nagyon sokat melóztunk, nagyon sokat elértünk, még akkor is, ha nem tudtunk olyan eredményeket felmutatni, mint szerettünk volna. Azt hiszem, az LGT nagyon rendesen kitaposott egy ösvényt az utánunk következőknek. Nem adtuk alább, mint kellett, és ha holnap, vagy holnapután valaki beszól, hogy itt a vég, el akar menni, nem bírja tovább, akkor vége.”

Szántó Péter‒Herskovits Iván‒Baróti Éva: És ilyen a boksz? ‒ Az LGT sztori, Editorg, Budapest, 1985. 

Szerző: Dragojlovics Péter

Nyitókép: Fortepan / Kováts Lajos

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.