„Nem maga írta azt a könyvet a csövesekről?” ‒ kérdi a Tom becenevű riportalany Csörsz Istvántól, amikor megszólítja őt a Déli Pályaudvaron. 1982 nyarát írjuk, amikor is a szerző úgy dönt: tizenegy évvel nagy vihart kavaró kötete, a Sírig tartsd a pofád! megjelenése után ismét felkeresi egykori interjúalanyait (és másokat), hogy feltérképezze az 1970-es évek végének, a nyolcvanas évek elejének ifjúsági szubkultúráit, amelynek képviselői egyébként hasonlóképpen nyilatkoznak kortársaikról, mint az elődeik
Széttöredezettség, tájékozatlanság, sok esetben tettlegességben megnyilvánuló ellentétek jellemzik ezt a generációt, legalábbis ez a kép rajzolódik ki az interjúkötetből (amely egyébként, jellemző módon csupán 1986-ban láthatott napvilágot, amikor a könyvben szereplő szubkultúrák jelentős része már a múlt részévé vált, ezzel is csatlakozva olyan könyvekhez, mint a Narkó blues, vagy Riskó Géza Edda Művek Miskolc című kötete), továbbá erős nosztalgia a hatvanas és a hetvenes évek iránt. Több interjúalany állítása szerint az 1960-as évek ifjúsági kultúrája sokkal többet jelentett, és adott a korabeli fiataloknak, „mint a mi a generációnk számára a digó vagy a punk.” Holott tudjuk, a megosztottság másfél-két évtizeddel korábban is létezett, elég a belváros-külváros ellentétre, illetve a különböző kerületek (így Óbuda‒Angyalföld, esetleg Angyalföld‒Zugló) fiataljai között feszülő konfliktusokra gondolnunk. („Jól fésült a Belváros” – énekelte a Hungaria, „Ott volt Budapest összes belvárosi elitje. Mennyi szemét egy rakáson! Undorítóak voltak. Kilógtunk közülük. Látni a ruhájukon, hogy ők mások.” ‒ olvassuk Radics Béla 1962-ből származó naplójegyzetét.)
Békés fiatalok a Vigadó téri hajóállomásnál. Fotó: Fortepan / Gárdos György
A „béke és szeretet”-felfogással ‒ jelenti ki Tarló – nem lehet semmire jutni, „mert, ha az ember mindig csak tűr, és soha nem csap oda, ahova kell, akkor mindig ottmarad, ahonnan elindult”. Tarló az első hazai punkok többségéhez hasonlóan csövesként kezdte, azonban állítása szerint örökre megutálta ezt a szubkultúrát. Az interjú készültének idején a csövesség az utolsó napjait élte, bár 1983-ban, a P. Box: Kő kövön című albumának, és az István, a király sikerének köszönhetően még egyszer lendületet kapott, hogy aztán 1985-ben, a heavy metal berobbanásával végképp lezáródjon története. A könyv egyik központi témája egyébként a csövesek és a punkok közötti ellentét. A punkok véleménye szerint a csövesek legjobb esetben passzívak:
„Megisszák a napi liter bort, aztán kész. Eleinte még valamit törődtek a dolgokkal, ami nem tetszett nekik, de utána elcsendesedtek. Most már, ahogy elnézem, a csajokkal meg a piával foglalkoznak, ülnek a téren, és kifújt, míg a punkok politikával, mindennel foglalkoznak.”
A csövesek viszont a punkok értelmetlen feltűnési vágyát, botránykeresését kárhoztatják. A korszak egyik hírhedt, magát hobónak valló arca, Mexikó ‒ aki egyébként szerepel Tarr Béla Szabadgyalog (1982) című filmjében ‒ így összegzi a véleményét: „Bunkó punkok. Erről ennyit. Tüske a hajuk, befestik, láncot tesznek a dzsekijükre, hogy fényes legyen, feltűnő. Kiteszik a jelvényt magukra, Sex Pistols, B-52.”
Mexikó az egyetemistákról sincs túl jó véleménnyel: „azok egyszerűen szemetek. Nem tudatnak velünk semmit, jelmezbálokat rendeznek, zártkörű, nem mehetünk be. (…) Furcsa szavakat használnak, adonizálsz (sic!). Szóval nem tudják egyszerűen kifejezni magukat. (…) Ellenség. Mi vagyunk nekik az ellenség. De miért? Nem ismerik el azt, hogy nálunk van a finomság. És a tudás. Kész. Kiöltözhetnek miattam selyembe, vagy bármilyen ezüstcuccba, föl se veszem őket.”
A kötetben szóba kerülnek olyan, manapság városi legenda tárgyát képező események, mint az 1982. március 21-én, a Bercsényi kollégiumban megrendezett Elhárítás‒Kretens‒ETA‒VHK-koncert, amelyet az ETA Vonósnégyes műsora közben technikai problémákra hivatkozva leállítottak; a ’82-es diósdi punk majális, amelyet betiltottak, „mert azt mondták, hogy a punk fasizmus (…) Nincs koncert, mert idejönnek rombolni, meg minden”; az Ikarus Művelődési Központban, 1982. május 23-án megrendezett Neurotic-fesztivál, amelyről a New Musical Express is beszámolót közölt Budapessimism címmel; továbbá a Dögevők egyik, a Villányi úton, egy pincehelységben adott koncertje, amelyen „elkezdték az üveget tördelni. Az egyik srác belelépett és átment a lábán. Ömlött belőle a vér, a végén már nem volt eszméleténél.”
Óbudai punkok a Flórián tér közelében. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
„A csövesség is teljesen elfajult” ‒ jelenti ki a hippik közé tartozó Lord, aki már ekkor megjósolja: a punk is el fogja veszíteni jelentőségét. Meglátása szerint a hippi az egyetlen szubkultúra, amelynek képviselői nem alkalmaznak erőszakot, nem beszélve arról, hogy szerinte hippinek senki sem megy el divatból.
A punkok szerint azonban csak nekik vannak céljaik, ugyanis „egy punkbandának esélye sincs bekerülni az élvonalba. Egy punkkoncertet hatalmas engedélyekkel kell kiküzdeni annak a zenekarnak, és marha nehéz bejutni az élvonalba, hogy elismert legyen, ezért a fiatalság ötven százaléka csak a falról ismeri ezeket a zenekarokat. Elolvassa, hogy ETA, és azt hiszi, hogy az egy terrorista szervezet, nem tudja a jelentését, csak az marad benne, hogy rongálás.”
A hazai punk színtérről egyébként az ETA az egyetlen zenekar, amelyet minden megszólaló elismer, noha produkciójukat nem mindenki tartja őszintének, mondván, a színpadon túlöltöznek, azonban a magánéletben nem vállaljak a külsőségeket.
A megszólaltatott punkok már 1982-ben érzékelik a színtér lassú felhígulását, („Ezek az új gyerekek abszolút eltorzítják a divatot. Felöltözik nagy punkba, és ordibál a rendőrre, ordibál mindenkire, és akkor elküldjük az anyjába, hogy ne csinálja a fesztivált”), valamint a new-, vagy más néven szalon-/kirakatpunkok megjelenését. („A punkok között is van olyan, akinek Nyugatra megy ki az apja, anyja, és felvág arra, hogy neki van a legjobb bőrdzsekije, a legújabb párducnadrágja, van vagy öt jó együttes-pólója, vadonatúj jelvényei, amit csak kint lehet kapni, és akkor hátrányban érzi magát egypár punk gyerek, mert ő nem úgy néz ki. Ezek azt mondják, hogy a magyar punkok le vannak maradva, nézz meg engem, eredeti angol cucc, szóval ilyen szalonpunkok, újpunkok ezek a kukák!”)
Punkok az Ikarus Művelődési Házban. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
Bár 1982-ben még nem léteztek Magyarországon OI-zenekarok, a skinhead szubkultúra képviselői már jelen voltak, többek között azon a bizonyos, az Ikarus Művelődési Központban 1982. szeptember 26-án rendezett koncerten is, amelyen Bódy Gábor a Kutya éji dala című filmjének koncertjeleneteit rögzítette. (A könyvből megtudhatjuk, hogy eredetileg az Európa Kiadó lépett volna fel a Vágtázó Halottkémek helyett.) A Bizottság műsora közben a közönség tagjai „kazettás magnókat szorongatnak: kalózfelvételek készülnek, amelyeket majd átmásolnak a barátok, és azok barátai.”
Bár az előző korosztály tagjai passzivitással vádolják a kötet témáját képező generáció tagjait, a velük készített interjúkból az derül ki, hogy a felnőtt társadalom elfojtja minden kezdeményezésüket: hiába akar valaki létrehozni egy kommunát, vagy a Soroksári úton, egy üres telken felverni egy sátrat, a végeredmény ugyanaz: a Nincs egy hely!-érzés. Ebben az egyben majdnem minden csoport egyetért.
Az arany középutasok szerint a műfaj elvesztette a jelentőségét. „Ha megnézed a magyar együtteseket, harminc év alatt egy pali sincs már a dobogón. Kiöregedtek.” „Van a Locomotiv, amit sokan szeretnek, és amit én ki nem állhatok most már, mert mióta elkezdték, ugyanazt csinálják, és ennek több, mint tíz éve már!” – panaszolja András, „a kopott gróf”. Amire ezek az olykor megmosolyogtató módon megnyilatkozó fiatalok vágynak, az talán egy Piramis-dal címével világítható meg: Valami új kell.
A könyv alapján csupán két ifjúsági szubkultúra létezik, amelynek tagjai komfortosan érzik magukat a társadalomban ‒ talán nem véletlen, hogy Csörsz velük foglalkozik a legkevesebbet: a digók, valamint a popperek. Bár a megszólaltatott popperek azt állítják, hogy mindenkivel szóba állnak, illetve elítélik a csoportjukon belül létező „megjátszós arcokat”, a gizdákat, akik „hatalmas bunkók, ők égetik le az embert a popperséggel, meg a digósággal”, az összes többi csoport tagjai erőszakosságukról számolnak be, nem beszélve konformizmusukról.
A könyv legtöbb indulatot kiváltó interjúja az orosz származású digó lánnyal, Évával készült, aki mérhetetlen megvetéssel nyilatkozik a szerelemről: „Én megfogadtam, hogy soha többet nem leszek szerelmes, mert a kutyának nem kell ez az érzés. Az embert meghülyíti, nem tud gondolkodni, nem normális, hisztis, őrjöng.” Az interjú alapján feltételezhető, hogy Éva saját nembeliekkel is létesített szexuális kapcsolatot. (Makk Károly éppen ebben az időszakban készítette Egymásra nézve című nagy botrányokat kavart moziját, amelyben, a hazai filmesek közül elsőként ábrázolja a leszbikus szerelmet.). Akárcsak a meginterjúvolt popperek, Éva is felszínes impressziók mentén kialakított előítélettel beszél az ellenséges szubkultúrákról. („Utáltam a fiúknál a hosszú hajat. Kifejezetten ápolatlanságot tükrözött. A csöveseknek volt egy olyan elképzelésük… Nem tudom, én soha életemben nem foglalkoztam velük egy percet sem, mert eleve ellenszenvesek voltak. (…) Egyszerűen félelmetes, amit a punkok produkálnak magukból, hogy az agresszivitás az egyetlen út, és hogy az emberiségnek a lelkivilágán nem lehet változtatni, és csak a háború marad, és nincs kiút, és gyűlöljük egymást, szóval ilyen elvek, és az újfasizmus.”)
A digók, valamint a popperek konformizmusát, veszélytelenségét nemcsak a többi csoport képviselői („A diszkót engedélyezik bármilyen minőségben, bármilyen kivitelben… Minden szülő azt szeretné, ha az ő gyereke is butikból öltözne. Inkább vállalná az anyagi nehézségeket, mint hogy a fiát csövesnek, vagy reakciósnak tartsák.”), de a hatalom is érzékelte.
Az interjúkban szóba kerül a tudattágító szerek használata is, amely a pártállam időszakában tabutémának számított. Megtudjuk, hogy mit él át az, aki benzint inhalál. („Pontosan nem lehet emlékezni rá, mert elfelejti az ember, de arra emlékszem, hogy a testvéreimre gondoltam, és éreztem, hogy azok ilyen piros pontok, és olyan zakatolást hallottam, mint amikor megy a vonat, és hogy a sínen fekszik sok piros pont.”) Az interjúalanyok között van, aki marihuánát fogyaszt, sőt elmondja, hogy többen termesztik is.
No future? ‒ tette fel a kérdést 1978-ban az underground műfajalapító formációja, a Spions debütáló koncertjük, az Anna Frank emlékest plakátján. Ami a punkokat illeti: legyenek akár elvont figurák, akik szerint „mindent szét kell törni, törj és zúzzál”, akár olyanok, akik nem kötnek bele senkibe, a világot mélységesen sötéten látják. „Most 82 van, és valahogy nem tudom elképzelni, hogy 83 lesz. Nem hiszek abban, hogy elpusztul a világ, de olyan furcsa…”
Ne felejtsük el, hogy ez az 1979-től, a Szovjetunió afganisztáni inváziójával induló, és 1985-ig, Gorbacsov hatalomra kerüléséig tartó úgynevezett kis hidegháború időszaka, amikor a két nagyhatalmi tömb közötti viszonyok ismét mélypontra kerülnek.
1987-ben rádiójáték is készült az Elhagyott a közérzetemből, amely számos ‒ az interjúkötetben nem szereplő ‒ információt tartalmaz. Megtudjuk, hogy Tarló egy barátjával, valamint a szerzővel ellátogatott Pesterzsébetre, egy Energia nevű együttes fellépésére, ahonnan sietve távozniuk kellett, ugyanis csak a helyszínen derült ki, hogy egy diszkózenekar koncertjén tették tiszteletüket, amit a jelenlévő digók, valamint popperek nem igazán toleráltak. Hallható egy, kelenföldi téren rögzített vita az arany középutasok, a csövesek, valamint a punkok között, ami valóságos kordokumentum.
A rádiójáték ‒ amelyet a Korál (Anyám, vigasztalj engem, A kőfalak leomlanak, Ne állj meg soha), a Bizottság (Szerelem, szerelem, Kamikaze, Milarepaverzió), az Európa Kiadó (Szabadíts meg a gonosztól, Lehet, Mocskos idők, Várna, Popzene), valamint a QSS (Kézigránát) dalai illusztrálnak ‒ végén az akkor tizenhét éves punk mondja ki a kulcsszentenciát: „Az én fiam is biztos lázadni fog valami ellen. Biztos, hogy még újabbat akar.”
Csörsz István: Elhagyott a közérzetem ‒ Riportok (1982-83), Magvető, Budapest, 1986.
Szerző: Dragojlovics Péter
Nyitókép: Az Omega-LGT-Beatrice közös koncert közönsége a Siófoki Szabadtéri Színpad kerítésén, 1980-ban. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
